Shock!

Végül csak megcsinálták... Pedig esküszöm, az At The Gates esetében akár fogadni is mertem volna rá, hogy nem lesz új album, hiszen minek is lenne ennyi idő után, ilyen életművel és örökséggel. Érdekes lenne egyszer megkérdezni a banda valamelyik tagjától, hogy volt-e szerepe korábbi konzekvens döntésük megváltoztatásában a Carcass tavalyi mintaszerű visszatérésének – nyilván nemmel válaszolnának, de hát ez még ugye önmagában nem jelent semmit... A lényeg mindenesetre ismét annyi, hogy az időnkénti koncertezésen túlmenően is visszatért egy olyan underground legenda, ahol tényleg indokolt az előbbi titulus, és már önmagában a lemez elkészültének ténye is rengeteg vitára ad okot. Maga a zenei anyag pedig nyilván szintén pro és kontra vélemények össztüze alá kerül majd a következő hetekben-hónapokban, éppúgy, ahogy a Surgical Steelről is a legvéglegetesebb álláspontok feszülnek egymásnak a megjelenése óta.

A Carcass és az At The Gates közötti párhuzam több szempontból tökéletesen adja magát, de akadnak azért különbségek is. Az egyik legfontosabb ezek közül mindenképpen az, hogy miközben Jeff Walkeréknél akadt egy vitatottabb leszállóág is a magnum opusnak tekinthető Heartwork után, majd a zenekar kényszerből, már szétesve befejezte ténykedését, addig a svédek tényleg a csúcson, a legfontosabb mű, a halhatatlan Slaughter Of The Soul után adták be a kulcsot. Méghozzá úgy, hogy amíg aktívak voltak, az At The Gates igazából sosem számított akkora névnek még a föld alatt sem, mint a Carcass. Örökségük a feloszlás utáni években szökkent szárba, akkor kezdte boldog-boldogtalan őket emlegetni meg másolni, amikor a tagok már rég továbbléptek és mással foglalkoztak. Vagyis itt talán még nagyobb a kockázat, mint a Carcass esetében, hiszen tényleg egy makulátlan fényű mítosz éled újjá: Tompáéknál nem akadtak „na jó, de az már nem volt annyira erős, mint..." kategóriás megmozdulások, netán lehangoló, szétcsúszó leszállóág, és a fénykorban is sokkal kevesebben látták őket, mint ahányan ezt állítják magukról (hiszen akárki akármit mond, a beavatott kevesek körén kívül álló többség igazából csak akkor kezdte el hallgatni a lemezeiket, amikor már nem léteztek). Az At The Gates esetében tényleg teljesen kerek volt a sztori, és az ilyesmit nagyon nagy bátorságra vall megbolygatni, pláne ennyi év után.

Előre leszögezem: az At War With Reality szerintem a legjobb lemez, amit ezzel a háttérrel, ilyen múlttal letehetett az asztalra a zenekar. Nyilván most is lesznek olyanok, akik azon értetlenkednek, hogy de miért szól így meg úgy, és miért nem amúgy, meg különben is, a Terminal Spirit Disease sokkal jobb volt, én azonban már leszoktam arról, hogy ezen a szűrőn át nézzem a hasonló lemezeket. Majdnem két évtized telt el a befejezés óta, az életmű tulajdonképpen lezárt, így szerintem amolyan bónuszként kell nézni az anyagot, mert voltaképpen az is. Nyilván a Björler ikrek sem hiszik, hogy ez az anyag 2014-ben úgy hathat, mint annak idején a Terminal meg a Slaughter, és nem is kell úgy hatnia. Ez itt egyszerűen csak egy új album attól a bandától, amelyik a Carcass mellett az egyik legmegtermékenyítőbb hatást gyakorolta az underground extrém metalra az elmúlt két évtizedben. Méghozzá egy kifejezetten erős album, amit sikerült telepakolniuk izmos dalokkal.

A fentieken túlmenően azért nehéz sok okosságot elmondani az At War With Realityről, mert az At The Gates stílusa annyira markáns és összekeverhetetlen, hogy önmagáért beszél. Hiába cincálták szét ezt a jellegzetes riffelést, ezeket a kalapáló tempókat Tompáék feloszlása óta amerikai és európai zenekarok kisebb hadseregei, amint a szövegelős, spanyol nyelvű intró után berobban a Death And The Labyrinth, egyből tudod, hogy a forráshoz érkeztél. Egyszerűen senki más nem szól így, senki más nem játszik így, senki más nem képes ennyire meggyőzően szállítani ezt a zenét. És igen, valóban semmi radikális újdonság nincs ebben az albumban magukhoz képest, de hát könyörgöm, hová újítsanak ennyi év után, bőven negyvenes fejjel? Nem elég, hogy egyszer már új fejlődési irányba terelték a komplett műfajt? Ráadásul az albumot hallgatva egyáltalán nincs olyan érzése az embernek, hogy a banda felmelegítette és mindenféle további meggyőződés nélkül tálalja újra a '94-es vagy a '95-ös receptet, mert hallhatóan ma is fűti őket az a bizonyos tűz. Az alapverzióban nem egészen 45 perces album ennek megfelelően végig élvezetes hallgatnivaló, és stílusát, hangulatát tekintve is abszolút jutalomjáték-jellege van. És igen, amennyiben a csapat valami csoda folytán nem oszlik fel a Slaughter után, és mondjuk 1997-ben megjelenik a következő anyag, az alighanem másmilyen lett volna. Ennyi év után viszont egy további utak feltérképezésétől, netán elhajlásoktól maximálisan mentes, eszenciális mű érkezett. Az említett Carcass kissé talán bátrabban merített a saját különböző korszakaiból a Surgical Steelen, mint most az At The Gates, de végső soron ez sem baj, és az sem igaz, hogy nincsenek újdonságok. Tény, hogy ezek elsősorban hangszerelési, hangulati apróságok, viszont akkor is ott vannak, és általuk azért rendszeresen tetten érhető, hogy két évtized is eltelt a Slaughter óta. Ha kísérleteznének, akkor meg azért sírna mindenki szája...

A lemez gerincét azok a jellegzetes témák alkotják, amelyeket a '90-es évek első felében rendszerint úgy írtak le, mintha a Reign In Blood nyaktörő tempóit és intenzitását vegyítenéd mézédes gitárharmóniákkal, de Anders Björlerék nagyon odafigyeltek arra, hogy kerek dalok szülessenek karakteres riffekkel. Így aztán nem háromnegyed órányi egydimenziós szögelésről beszélünk, és mivel a lemezhossz is ideális, nem is fullad unalomba az album. A már említett Death And The Labyrinth, a címadó téma, a The Conspiracy Of The Blind vagy a The Head Of The Hydra pedig tényleg száz százalékos At The Gates-koncentrátumok, minden ott van bennük, amitől ez a zenekar annak idején annyira különleges volt: kíméletlenül durvák, mégis fogósak, dallamosak, és Tompa hisztérikus bömbölését is ugyanolyan elégedett mosollyal nyugtázza az ember, mint Anders és Martin Larsson míves szólóit vagy Adrian Erlandsson mindig a legjobbkor érkező pörgetéseit, díszítéseit. És akadnak azért kevésbé nyilvánvaló számok is, mint például a Heroes And Tombs, ahol a hangulatában és dallamában is slayeresen tenyérizzasztó kezdésből egy igencsak megfellebbezhetetlen, lidérces óriást kerekítenek. De akad némi csavar a The Circular Ruinsban is, amely ugyan szintén nagyon jellegzetes At The Gates, de pont ebben a formában biztosan nem születhetett volna meg mondjuk 1995-ben. Ha csak egy kedvencet mondhatnék, mégis az Eater Of Gods lenne az, ami egy tipikusabb téma, és talán a Slayer-hatások is konkrétabbak benne egy fokkal az illendőnél, mégis ellenállhatatlanul húz és rombol le mindent maga előtt az úton. A Jens Bogren-féle masszív hangzás ráadásul igazságot is szolgáltatott ezeknek a daloknak.

Nehéz pontozni ezt az albumot, főleg, amennyiben ragaszkodni akarok (márpedig ragaszkodni akarok) az új szisztémánkhoz, mivel valahol 8 és 9 között áll. Egyfelől stílusában kiemelkedő lemez, hiszen ezt a zenét ma sem játssza senki jobban az At The Gatesnél, beleértve ebbe a követők mellett az egykori pályatársakat is, másfelől viszont az sem kérdéses, hogy semmi igazán eget rengetőről nem beszélünk, nem beszélhetünk ennyi idő után. Az At War With Reality nem fog új kreatív lendületet adni a stílusnak, nem fognak a hatására zenekarokat alapítani, és ha újabb tizenkilenc év után szóba kerül egy beszélgetésben a csapat öröksége, nyilván akkor is a Slaughter Of The Soult emlegetjük majd először, ez az anyag pedig csak az első korszak mesterművei után jön szóba. Mert ilyen helyzetben egyszerűen nem történhet másképp. De ettől még ez egy nagyon kerek, önmagát baromira hallgattató és ütős album, tényleg igazi jutalomjáték. Így aztán nem is döntöm el, hogy 8 vagy 9, maradjunk a kettő között. És ennyit arról, hogy sokak szerint elegendő lenne az értékelésekhez az ötös skála is...