Shock!

Az év legkockázatosabb és leginkább várt visszatérése egyértelműen a Black Sabbath nevéhez fűződött, kisebb léptékben, underground szinten azonban a Carcass új lemeze is elképesztően jelentős esemény. A csapat a maga idejében öt albumot hozott ki, amiből az első négy mindenképpen klasszikusnak számít, méghozzá olyannyira, hogy nyugodtan le merem írni: teljesen másképp nézne ki nélkülük az extrém metal világa. Manapság elsősorban persze a Heartwork mesterművet szokás kiemelni, ami reális is, hiszen az 1993-as anyag a maga idejében, az At The Gates Slaughter Of The Souljával karöltve alapvetően definiálta újra a súlyos underground metal muzsikák fogalmát, hatása pedig több stílusirányzatban is tisztán érezhető a mai napig. Arról azonban a Heartwork mérföldkő volta mellett sem szabad elfeledkezni, hogy Jeff Walkerék igazából már az 1988-as Reek Of Putrefaction lemezen is újítónak számítottak az épp formálódó grind/death vonalon, és az 1991-es Necroticism: Descanting The Insalubriousszel is sokat tettek annak érdekében, hogy másoknak legyen mit játszaniuk a következő években. Vagyis itt bizony nincs helye mellébeszélésnek: minden idők egyik legjobb és legfontosabb death/extrém metal bandájáról beszélünk.

Vajon lehet ilyen múlttal jelentőségteljeset alkotni több mint másfél évtizednyi lemezínség után? Az egyik oldalról nézve nyilván nem, hiszen az említett albumok ikonikus státusza kikezdhetetlen és megközelíthetetlen. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a rajongók többsége ilyenkor arra számít: kedvencei majd visszateleportálják őt tizenhat éves korába, amikor a dolgok többsége baromi egyszerűnek, izgalmasnak és szépnek tűnt. Még rosszabb a helyzet, ha az adott csapat ténylegesen meg is próbálkozik ezzel, és a meglett, negyvenes családapák, akik fejben-lélekben már valahol nagyon messze járnak a hőskorszaktól, szánalmas és erőltetett múltidézésbe fognak az igények kiszolgálása érdekében. Ennek ellentettje, az erőltetett modernkedés, a tagok mai zenei identitásának forszírozása pedig általában oda vezet, hogy még a régi név használata sem feltétlenül tűnik indokoltnak. A legszerencsésebb tehát ilyenkor viszonylag görcsmentesnek maradni, és az arany középutat választani, amire persze csak akkor van mód, ha az embernek egzisztenciális szempontból nincs sok vesztenivalója.

A Carcass esetében szerencsére az utóbbi esetről beszélhetünk. A régi tagságot képviselő Jeff Walker és Bill Steer nem akarta újra feltalálni a kereket, de szerencsére azt sem akarták eljátszani, hogy 2013 helyett 1989-et vagy 1993-at írunk. Ehelyett vettek egy nagy levegőt, és egyszerűen csak írtak egy vérbeli Carcass lemezt. Stílusát tekintve nagyjából olyat, amilyenre mindenki számíthatott tőlük, de azért így sem sütheti rá senki, hogy agyatlanul lemásolták vele a Necroticismet vagy a Heartworköt. Ha nem is azonos arányban, de azért eléggé szabadon vegyítik az egyes korszakok stílusjegyeit, és mivel egy percig sem tűnik feszülősnek, kimódoltnak a zene, működik is az album. Már amikor először hallottam, akkor is az jutott eszembe a Surgical Steelről, hogy ez lehetett volna a lemez, amellyel a '90-es évek végén, a metal revival és a göteborgi színtér virágkora idején simán visszarobbanhattak volna a köztudatba a Swansong kísérletezései után, ha történetesen nem adják be addigra a kulcsot. Ha így tesznek, valószínűleg minden zenei értéke ellenére is matekosnak találtam volna a produkciót, mivel azonban közben eltelt tizensok év, és azóta sem árusították ki aprópénzért a Carcass örökségét, semmi bajom nincs ezzel az egésszel. Sőt, kimondottan szívesen hallgatom a lemezt, mert jó dalokat írtak rá.

Zeneileg a Surgical Steel tényleg száz százalékos Carcass eszencia, egyesít magában mindent, amitől ez a csapat annak idején olyan meghatározó tudott lenni. Steer mellől ugyan eltűnt az újjáalakuló turnékat még végigjátszó Mike Amott, de a végeredmény hallatán abszolút nincs hiányérzete az embernek, a riffek gyilkosak, a szólók pedig egyenesen borzongatóan gyönyörűek és mívesek. A gitárjáték minden tekintetben maximális pontszámot érdemel, ehhez nem férhet kétség, ráadásul a pengeélesen kristálytiszta, tömény és sűrű hangzás is csak még jobban kiemeli Bill témáinak őserejét. Az anyag tempók tekintetében is sokrétű: kimért, doomos súlyosságoktól kezdve blastbeatekig minden felvonul rajta, ráadásul mindig a megfelelő pillanatban, de hát ugye profi rókákról beszélünk, szóval ebben sincs semmi meglepő. Maguk a témák is a banda múltját jellemző széles skálán váltakoznak a kíméletlen, precíziós death metaltól kezdve a grindos őrléseken át egészen a klasszikus metal harmóniagitárokig. Utóbbiak brutál zenébe applikálása az ezredfordulón tömeges jelenséggé, majd a metalcore mozgalomnak köszönhetően agyzsibbasztó, szanaszét cincált klisévé vált, a Carcass azonban az elsők között kísérletezett ilyesmivel, és azóta sem nagyon csinálta náluk jobban senki, így a mai napig jól áll nekik. Újszerűen húsz évvel a Heartwork után nyilván már nem hat az ilyesmi, de végig tisztán érződik, hogy ez itt a real deal, maga a forrás.

Nem állítom, hogy az elsőrangú gitárjáték minden esetben tökéletes dalokban öltött testet, két-három szám esetében inkább a végig lankadatlan energia viszi előre a szerelvényt, Steer azonban ezekben a némileg szürkébb pillanatokban is hátborzongatóan jó, szóval az egész anyagot élvezetes hallgatni. És persze akadnak igazi csúcspontok is. A 1985 intróból kibontakozó rövid, de annál hatásosabb Thrasher's Abattoirral eleve nem nehéz belekapaszkodni a lemezbe, és az áradó gitárdallamok és kalapálós ütemek kettősségére építő Cadaver Pouch Conveyor System, a heartworkosen menetelő, kíméletlen A Congealed Clot Of Blood, a groove-os riffgránátokat robbantó 316 L Grade Surgical Steel vagy az elsőként megismert, vadállat Captive Bolt Pistol finoman szólva is nagyon rendben van. És akkor a záró, nyolc és fél perces Mount Of Executionről még nem is beszéltem, amely talán egyenesen a lemez legjobbja, Steer olyanokat játszik benne, hogy az ember rituálisan térdre borul a hangfalak előtt. Jeff Walker a szokásos gégemetszett, harákoló szóköpködést hozza, és jól is csinálja, az új ütős, Daniel Wilding meg nyilván élőben is hozza majd a fifikás, rendkívül okosan megírt dobtémákat. A hangzásra meg már utaltam korábban, és egy olyan lemezről aligha kell külön litániákat zengenem, amelynek Colin Richardson volt a producere, és Andy Sneap keverte...

Tisztában vagyok vele, hogy az elvárások ebben az esetben is megugorhatatlanok, nem is mondom, hogy akár jelentőségében, akár színvonalában odatehető ez a lemez a régiek mellé, de ennél erősebb visszatérést a Carcass sem nagyon tudott volna produkálni. Azon meg tényleg kár háborogni, hogy nem újították meg magukat, hiszen ha így tesznek, akkor a most fanyalgó okosoknak pont az lenne a problémájuk, hogy ki akarnak bújni a bőrükből. Én nem vártam forradalmat, csak jó dalokat, ezt pedig megkaptam, és elégedett is vagyok az anyaggal. A Surgical Steel nem szab új irányt a metalnak, de Mike Amott jónéhány utóbbi Arch Enemy albumát például lazán zárójelbe teszi.