Shock!

Néhány éve, az Evan Rachel Wood-botrány kirobbanása idején egy lyukas garast sem adtam volna Brian Warner és a Marilyn Manson további karrierjéért. Egyébként is rendkívül lehangoló volt figyelni az előző bő évtizedben, amint az elaludni nem akaró gyerekek riogatására alkalmas utolsó rocksztár nem evilági vadállatból fogatlan oroszlánná satnyul. Sokakkal egyetemben én is úgy gondoltam: innen már nincs visszaút. Aztán megérkezett az új album, és olyan szinten gyalul, hogy tényleg őszintén meglepődtem rajta.

Manson nyilvánvalóan érezte, hogy ekkora ütéseket beszedve nem lehet újabb The High End Of Low-kkal meg We Are Chaosokkal felállni, így aztán rászánta az időt a One Assassination Under God, Chapter 1-ra. Feltárcsázta tehát a filmzenés vonalon mozgó Tyler Batest, akivel már dolgozott együtt a 2010-es évek derekán, és nekiláttak valami komolynak. Ezúttal szó sincs olyan béna alibizésről, papírmasé-pszichopata ködösítésről, mint amikkel az utóbbi több mint másfél évtized lemezeinek jelentős részén kiszúrta a szemünket: egy irgalmatlanul ragadós témákkal teli, roppant dalcentrikus és önmagát hallgattató album született. Kábé az Eat Me, Drink Me óta egyetlen Manson-műre sem tudtam azt mondani, hogy maradéktalanul bejön, most azonban ismét eljutottunk idáig. Hurrá!

Igen egységes, markáns és önálló arcélű lemezről beszélünk, ahol természetesen bőségesen akadnak visszatekintések, utalások a múlt felé. De Mansonnak hálisten lényegesen több esze van annál, mint hogy megpróbálja feltámasztani a visszahozhatatlan régi érát, ráadásul az elmúlt években bőven akadt mit elemezgetnie önmagán és a világon. Szóval némi aktuális mondanivalóért sem kellett a szomszédba mennie. Így ezúttal valóban tartalmas, mély, elgondolkodtató és személyes lemez az eredmény, a dalok melodikus slágeressége pedig tényleg szinte mellbe vágja a hallgatót. Mindezt úgy, hogy nem rúgják rád az ajtót a Portrait Of An American Family meg az Antichrist Superstar harsány sokkterápiájával, és valljuk be, az ilyesmi nevetséges is lenne a januárban már az 56-ot betöltő Warnertől. Manson jellegzetesen féktelen, ön- és közveszélyes dühe azonban így is végig ott kísért a dalok felszíne alatt, csak éppen olyan formában és hatékonysággal becsatornázva, ami már jó ideje nem volt jellemző.

Mindjárt a nyitó címadó hatalmas dallamokkal operál, itt mintha csak a '90-es évekbeli Duran Durannel jammelne a nagy kaméleon némi gótikus és zakatolós metálos kitekintéssel. Úgy óriási az egész, ahogy van. A No Funeral Without Applause szintipopos és new wave-es hatásokat, cure-os halálmadárkodást olt koszos-rideg indusztriális rockba: a refrén gitárdallamai Manson félig üvöltözésbe forduló kántálásával már az első hallgatás után is kiirthatatlanul beköltöznek az agyba. Az éteri gitár- és lidérces szintihangokkal operáló As Sick As The Secrets Withinben pedig már-már meglepően lágy és dallamos arcát mutatja a főhős az énektémák szintjén, mint ahogy a jellegzetes gonosz ármánykodást is felvillantó Sacrilegious megamelodikus kórusában is. De nem hagytak egy milligramm zsírt a Raise The Red Flag lelőhetetlenül húzós, bomlasztó verzéin és kirobbanó, együttüvöltős refrénjén sem.

Ezek persze az ablakba kitett húzódalok, de szerencsére a tipikusan albumos témák sem gyengébbek náluk. A talán legagresszívebb Nod If You Understandbe vagy a Meet Me In Purgatory szintipopba oltott new wave rockhimnuszába sem lehet belekötni, a Death Is Not A Costume pedig egyenesen a kedvencem jelenleg a lemezről ellenállhatatlan húzásával és remek dallamaival. Talán egyedül a záró Sacrifice Of The Mass filmzenéskedését érzem soknak több mint hat percben, utóbbinak nyugodtan lenyeshették volna a harmadát, de összességében amúgy ezt is elég komolyan összerakta Manson és Bates.

Nem tudom, mikor érkezik a One Assassination Under God második fejezete, azt meg főleg nem, hogy képes lesz-e tartani ezt a szintet. Talán nincs is sok értelme most még ennyire előreszaladni, hiszen Blájen egyelőre csak tapogatózik, hogy egyáltalán van-e számára visszaút a közönség kegyeibe. Az azonban biztos, hogy ezen a lemezen semmi sem múlik majd. Nem hittem volna, hogy valaha leírok még ilyet egy Marilyn Manson-alkotás kapcsán, de nálam az év egyik legjobbja ez az album.