Shock!

Fura belegondolni, hogy a Deep Purple jelenlegi felállása a legendás brit banda negyvenöt éves történetének legstabilabbika. Immár tizenkilenc (!), illetve tizenegy éve annak, hogy a legklasszikusabb Mark II felállás és hangzás két meghatározó alakja nincs a zenekar tagjainak sorában (és ugye Jon Lord már sajnos az élők sorából is hiányzik...). A Gillan / Morse / Paice / Glover / Airey kvintett ugyanakkor – igaz, ezúttal jelentős, nyolcéves kihagyás után – már a harmadik lemezét szállítja le, és abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy semmiféle elvárásnak vagy követelménynek nem kell megfelelniük. Annyi alkalommal bizonyítottak már lemezen és élőben egyaránt, hogy népes, 9 és 99 év közötti rajongótáboruk simán megelőlegezi nekik a bizalmat, amit ők minden alkalommal maximálisan meg is hálálnak. Már az a puszta tény is örvendetes, hogy egyáltalán léteznek, alkotnak, koncerteznek (ráadásul elég gyakran betérnek hozzánk is), emellé minden újabb lemez csak hab a tortán. És igen, lehet, hogy a sorban a Now What?! lesz az utolsó, de minek ezen rágódni? Élvezzük, amíg csak lehet!

A nyitó Simple Song szinte maidenes intróját követően elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az új album is két elődje, a már Don Airey-vel készített Bananas és a Rapture Of The Deep lazább irányvonalát követi, vagyis a hangsúly kevésbé a masszív riffeken és a túlburjánzó szólókon van (bár – teszem hozzá: szerencsére – ilyen is akad), hanem egy egységes, pozitív kisugárzású, minden felesleges jelző nélküli rocklemezt kapunk a legendáktól. A következő két nóta (Weirdistan és Out Of Hand) egyértelmű Perfect Strangers hangulatot áraszt, míg a már korábban megismert Hell To Pay igazi hamisítatlan Purple sláger a maga vidám, könnyed témájával és refrénjével, nem is beszélve a klasszikus Hammond szólóról! Az egyéni teljesítményeket tekinve pedig mind az öt zenész simán hozza élete formáját. Ian Gillan gyönyörű dallamokat énekel, hangja még mindig tiszta és erőteljes, és még egy-egy magassal is bepróbálkozik (oké, egyik sem Child In Time), méghozzá mindenféle probléma nélkül. Steve Morse játékát továbbra is imádom, de nehéz volna elhallgatni, hogy nagyon sok megoldása, dallamvezetése és konkrét szólója egy az egyben megfeleltethető korábbi szerzeményeinek. Ilyenkor mindig nagyon szűk a határmezsgye az önismétlés és a markáns, jól felismerhető egyéni stílus között, így szimpátiámból adódóan utóbbit emelem ki némi jóindulattal, de az tény, hogy például az All The Time In The Worldben konkrétan visszaköszönnek a Sometimes I Feel Like Screaming meg a Loosen My Strings amúgy gyönyörűséges motívumai. És elég sok ilyen áthallást lehetne még említeni az albumról.

Airey-ről már sokszor leírtuk, hogy Lord minden bizonnyal legméltóbb utódja ezen a poszton, és ezúttal is hibátlan teljesítményt nyújt akár a klasszikus szimfonikus/hammondos szólóit (pl. Hell To Pay), akár zongorabetétjeit, akár feelinges aláfestő díszítéseit tekintve. Roger Glover és Ian Paice enyhén szólva is összeszokott ritmusszekciója pedig mindenféle felhajtás nélkül pakolja a masszív alapokat, amitől az öregurak még mindig feszesebben tolják ezt a zenét, mint sok harminc évvel fiatalabb pályatársuk. Elég csak tíz másodpercre belehallgatni a Body Line-ba: akkora húzása van, mint egy dízelmozdonynak, mindemellett talán ez a nóta rejti a legemlékezetesebb refrént és szólókat is. Alig várom, hogy élőben hallhassam, már most hatalmas favorit!

Az sem volna persze igaz, hogy kizárólag korábban már százszor hallott témák sorakoznak a lemezen. Az Uncommon Man hosszú instrumentális bevezetője és vezértémája például mindenképpen új színt visz a Purple muzsikájába, még ha a refrén vissza is vezet minket a jól ismert ösvényre. A hétperces nóta rejti ugyanakkor az egyik leghangulatosabb – még ha nem is a legizgalmasabb – Hammondon, zongorán és gitáron elővezetett szólót. Szintén ismert terep az Above And Beyond fő motívuma: ha más nem is, hát a The Aviator a rockosabb hangszerelés ellenére is simán ráhúzható erre a dallamra. A Blood From A Stone-ban nagyon finom, szinte jazzes megoldások keverednek beton blues rock riffekkel, Airey ízléses zongoradíszítéseivel és Morse leheletfinom megoldásaival. Ez is mindenképpen a kiemelkedő szerzemények közé sorolandó. Az Aprés Vous szintén remek, fogós riffre és emlékezetes refrénre építő darab, középen érdekes, a Purple-től viszonylag szokatlan elszállós, sampleres szólórésszel, némi szimfonikus billetyűbetéttel, amely aztán végre hamisítatlan Hammond-gitár párbajba csap át. Ínyencfalat így a lemez vége felé! A másik nagy kedvencem mégis az utolsó előtti tétel, a már említett All The Time In The World. Végtelenül finom nóta ez, amolyan igényes soft rock, némi bluesos beütéssel (John Mayall, sőt, Tina Turner ugrott be a verzét hallgatva), finom country gitárdíszítésekkel. Ezt a dalt bizony képes volnék akár végtelenítve is hallgatni egy hosszú autóúton (na jó, akkor már az egész lemezt pörgetném újra meg újra). Érdekes választás volt pont a templomi orgonákkal induló Vincent Price-szal zárni a lemezt, nem egy tipikus zárónóta sem vámpíros hangulatát, sem hangszeres megoldásait tekintve, ráadásul talán ez a lemez legkevésbé kiemelkedő szerzeménye. Nem rossz persze ez sem, sőt a kórusok és a szólók kifejezetten tetszenek benne, az pedig meglehetősen vicces, hogy a lemez legvégén amolyan King Diamond-féle sikitást ereszt meg Gillan.

Nem tudok igazán objektíven ítélkezni a lemez felett, egyszerűen örülök, hogy megjelent a meglehetősen puritán borítóval ellátott és semmitmondó című Now What?!, ami nyilvánvalóan nem akkora klasszikus, mint mondjuk a Machine Head, a Perfect Strangers, vagy a Morse-érából a Purpendicular, de ettől függetlenül több, mint vállalható anyag a veterán muzsikusoktól 2013-ban. A szintén legendás kanadai producer Bob Ezrin (KISS, Pink Floyd, Alice Cooper satöbbi) által a country és Kip Winger hazájában, Nashville-ben kreált hangzásra sem lehet panasza senkinek. Itt bizony nemhogy fáradtságnak, de lendületvesztésnek sincsenek nyomai, és biztos, hogy az év egyik legkellemesebb hallgatnivalójával örvendeztették meg a nagyérdeműt ezúttal is. (Nekem talán még jobban is tetszik, mint a Rapture.) És már csak kilencvenhármat kell aludni a FEZEN-ig!