Shock!

Miután a Symphony X immár csaknem két évtizede a kedvenc zenekarom, ráadásul a 2003-as Stratovarius-bulit leszámítva eddig mindig lemaradtam róluk, nem lehetett kérdés, hogy az Underworld lemez turnéjának első „kontinentális" fellépésén ott a helyem. Logisztikai szempontból ugyanakkor ezen az estén minden a legrosszabbul alakult: a senkit nem érdeklő családi okok mellett a cudar időjárás és a talán ezzel összefüggő dugó, valamint az errefelé hagyományosan korai kezdés következtében legnagyobb sajnálatomra lemaradtam a Myrathról (és a Melted Space-ről), bármennyire is érdekelt volna, különösen a kiválóan sikerült új lemez fényében.

A Brüsszeltől (normál esetben) bő egyórányira lévő, nem kifejezetten világváros méretű Vosselaar még ennél is jóval kisebb Biebob-klubjában ugyanis fél 9 után néhány perccel már mindkét előzenekar végzett a műsorával, így konrétan a Merciless Times utolsó akkordjaira sikerült beverekednem magam a terembe. A beverekedést ebben az esetben szó szerint kell érteni, ugyanis a klub méretéhez képest olyan brutális tömeg fogadott, hogy komoly erőfeszítést igényelt a bejáraton bejutni, majd onnan a pult mellett átfurakodva a főterembe benyomulni, hogy egyáltalán lássak valamit a színpadból. (Tiszta szerencse, hogy a jelek szerint a határ közelsége ellenére is viszonylag kevesen jöttek át Hollandiából, így legalább a nálam egy fejjel magasabb nők nem akadályozták a kilátást.)

És ezzel rögtön el is érkeztünk az este egyik legkomolyabb negatívumához: az eladott jegyek száma teljesen nyilvánvalóan nem volt arányban a Biebob befogadóképességével, így a saccra Dürer-kisterem méretű (vagy annál csak leheletnyivel nagyobb) helyiségbe irgalmatlanul sok ember zsúfolódott be. Ebből következően a következő bő másfél órám arról szólt, hogy a folyamatos könyöklés és lábon taposás közepette a saját és becses nejem testi épségét őrizgettem ahelyett, hogy a főattrakciót tudtam volna élvezni. Maga a hely is igencsak igénytelen és szakadt egyébként, hogy mást ne mondjak, Russell Allen is szóvá tette, hogy valami folyadék csöpög rá folyamatosan és jól láthatóan a plafonról.

A másik, amivel szintén csaknem a teljes élményt sikerült hazavágni, a minősíthetetlen hangzás volt. Amellett, hogy feleslegesen hangos volt a cucc, olyan kaotikus masszát sikerült összehozni, amiben lényegében egyik hangszer sem szólalt meg értékelhetően, annál inkább idegesítően és/vagy kivehetetlenül, így – bár elég jól ismerem Michael Romeóék repertoárját – gyakran csak saccolni lehetett, hogy épp mit is hallunk éppen. Romeo míves szólóiból rendszerint csak valami zajt lehetett kivenni, Pi billentyűinek fülsértő hangjai pedig olykor az elviselhetetlenség határát súrolták. Pedig ha valamit, akkor ezt a fajta súlyos, de mégis rétegzetten dallamos zenét bűn szar hangzással előadni.

Amellett, hogy nagyon fájó volt ilyen körülmények között látni/hallani bő tíz év várakozás után kedvenc csapatom zseniális dalait, az egészben különösen az a bosszantó, hogy ezek egyrészt simán elkerülhetőek lettek volna, másrészt a magából mindent kiadó zenekar amúgy nagyon erős produkciója nullázódott le szinte teljes mértékben. (Azért szerencsére csak szinte). Ugyanis Russell Allenék teljesítményéről a fenti komoly problémák ellenére is csak a legnagyobb elismerés hangján tudok nyilatkozni. Olyan elánnal tolták végig az egész bulit, hogy az tanítani való. Bár egyikük sem kifejezett színpadi egyéniség, határozottan élvezetes volt nézni őket, ha már hallani csak egy nagy masszát lehetett. Oké, a három Mike – a néha elmosolyodó Romeo, az egyre ianhillesebb Lepond és a háttérben bűvészkedő Pinella – nem csinálnak semmi extrát, de Allen simán elviszi hátán a műsort. Bár nagyon régóta megingathatatlanul a kedvenc énekesem, színpadi figuraként azelőtt nem tartottam kiemelkedőnek, legalábbis az emlékeimben inkább visszafogott frontember képe élt. Ehhez képest ezen az estén kirobbanó formában volt, fanatikusként vezényelte le a műsort. Az persze alap, hogy szigorú értelemben vett énekteljesítménye makulátlan volt – már amikor épp ki lehetett venni, hogy mit énekel –, gond nélkül hozta az embert próbáló magasakat és váltásokat, de produkciója messze nem csak ebben merült ki. Az Underworld sztorijához, hangulatához illő gesztusaival, olykor színészkedésbe hajló mimikájával, mozgásával engem alaposan meggyőzött.

A helyszín adottságaihoz illően semmi különösebb látványelemet nem használtak, de azért vittek némi csavart a dologba az olyan egyszerű dolgokkal, mint például a To Hell And Back alatt bevetett, különböző színű maszkok. Emellett, még ha hosszas monológokba nem is bocsátkozott, Allen kifejezetten közvetlen, humoros frontember benyomását keltette, vagyis tényleg jó formában volt. De csapatként is nagyon együtt voltak, láthatólag felszabadultan játszottak, viccelődtek, például amikor Romeónak letakart szemmel kellett lepörgetnie a Sea Of Lies tappingelős szólóját. (Oké, parasztvakítás, de akkor is szórakoztató.) A végén pedig még maga Joey DeMaio is megjelent lelki szemeim előtt, amikor Allen rövid hegyi beszédet tartott a METAL TESTVÉRISÉGRŐL, és ennek demonstrálására egy tizenhároméves-forma srácot invitált a színpadra. A testvériség jövőjének biztosításával megbízott harcos végül egy eredeti Rullo-dobverő új tulajdonosaként távozhatott.

A mai napig tartom, amit az Underworld kapcsán leírtam: továbbra is nagyon erős, de a három nagy kedvencemtől (The Divine Wings Of Tragedy, The Odyssey, Iconoclast) egy gondolatnyival elmaradó lemeznek érzem. Ettől függetlenül nagyon jól működött, hogy ezen az estén a teljes albumot elővezették, mert így érvényesült leginkább a dantei történet precízen megkomponált zenei világa. Ebből következően persze nem sok idő maradt a korábbi lemezek felidézésére, de azért egy Csillagok háborúja-motívummal felturbózott Death Of Balance / Lacrymosa és egy Set The World On Fire is befigyelt, nem is beszélve arról a két nótáról, amelyek hatására a mai napig a csapat hűséges követője vagyok: a közönségénekeltetős, már említett Sea Of Liesról és a koncerteken régóta kuriózumnak számító Out Of The Ashesről.

Önmagában komoly teljesítmény, hogy ezzel az intenzív, sallangoktól mentes, őszinte produkcióval a nagyon bosszantó körülmények ellenére sikerült pozitív irányba billenteni a mérleg nyelvét, így összességében nem bántam meg, hogy ellátogattam Vosselaarba. Ezzel együtt is furcsállom, hogy a Biebob a belga színtér egyik legismertebb helyszíne, ahol a Belgiumot útba ejtő bandák jelentős hányada megfordul az Exodustól a Primal Fearig. Én mindenestre alaposan megfontolom legközelebb, hogy melyik zenekarért vagyok hajlandó vállalni ezt a tortúrát.

Fotó: Yngwie Vanhoucke