Shock!

Nagyjából tavaly ilyenkor későn kapcsoltam, és már nem jutottam jegyhez a zseniális Hand. Cannot. Erase. lemezt bemutató turné első körének antwerpeni állomására, így most nem bíztam a véletlenre: már valamikor június bebiztosítottam a helyemet az Ancienne Belgique-ben. Nem állítom, hogy a novemberi párizsi események óta nincs bennem továbbra is egy erősen nyomasztó érzés, ha ilyen jellegű rendezvényekre látogatok el, de tekintettel arra, hogy napjaink egyik kegkiemelkedőbb zenészét eddig sosem tudtam élőben elcsípni, igyekeztem ezeket a gondolatokat zárójelbe tenni.

Ahhoz képest, hogy pár hete még lényegében minden rendezvényt lemondtak Brüsszelben, és mindenhol hemzsegtek a rendőrök, sőt, az állig felfegyverzett katonák és harckocsik, enyhén szólva meglepett, hogy a belváros közepén lévő, kultikus koncerthelyszín környékén és bejáratánál semmi különösebb biztonsági intézkedést nem tapasztaltam, még csak meg sem motoztak. Normál esetben ennek persze örülni kellene, de az előzmények fényében nem kifejezetten volt megnyugtató ez a fajta lazaság. A zsúfolt teltház pedig ezúttal is ugyanolyan tömegnyomort eredményezett, mint pár hónapja az Opethen, ezért mondanom sem kell, még kényelmetlenebbül éreztem magam a szűk kijáratok miatt. És akkor ezen a ponton abba is hagynám a negatívumok ismertetését, ugyanis ezeket leszámítva ez az este ismét valódi zenei ünnep volt.

Körülbelül a harmadik hang után minden kétséget kizáróan biztossá vált, hogy ilyen gyönyörűen megszólaló koncerten még soha életemben nem jártam, de még csak megközelítőleg sem. Egy dolog, hogy az Ancienne Belgique akusztikája eleve párját ritkítja, de Steven Wilson és stábja még ezt is alaposan megfejelte. Olyan, a hatalmas tér minden szegletét betöltő surround hangzást produkáltak, amihez hasonlót rockkoncerten még biztosan nem hallottam. Mindez az első percekben annyira mellbevágóan meglepőnek tűnt, hogy nem is igazán értettem, mit is hallok pontosan. A terem különböző végeiből egymásnak felelő visszhangok, effektek, szólamok önmagukban is külön kompozíciókkal értek fel. Ehhez képest már szinte alap, hogy minden hangszer csodálatos természetességgel és tisztán szólalt meg.

Ha most azt gondolnád, hogy a koncert valamiféle vájtfülűeknek öncélúan összedobált parasztvakításban merült ki, nagyobbat nem is tévedhetnél, az überhangzás ugyanis önmagában semmit sem ért volna Wilson páratlan zenei világa nélkül. És ebből a szempontból szinte mindegy is, hogy a teljes egészében elhangzó legutóbbi lemez dalairól, a hivatalosan még meg sem jelent 4 ½ minialbum szerzeményeiről, a legnagyobb Porcupine Tree slágerekről, az első két, igen sötét hangulató Wilson-szólóanyag baljós dalairól vagy a még ezekhez képest is nehezen emészthető Storm Corrosion-műről beszélünk, mert mindegyik a tökéletesség határát súrolja dalként, önmagában is, ráadásul így, élőben előadva, dramaturgiailag hibátlanul felépítve pedig különösen erőteljesen hatnak. Példaként említhetem azokat a szerzeményeket, amelyek lemezen tényleg kifejezetten nehezen emészthetőek és/vagy kevésbé működnek (legalábbis nálam), például a legutóbbi lemezről az Ancestral, a kettővel ezelőttiről az Index, vagy a Porcupine Tree-től a Sleep Together, ám ebben a formában, némileg áthangszerelve, súlyosabbra és/vagy még atmoszférikusabbra fazonírozva ugyanúgy katartikus élményt jelentenek, mint a nyilvánvalóbb „slágerek", mint mondjuk a The Raven That Refused To Sing fenomenális címadója vagy a The Sound Of Muzak.

Szinte már csak hab a tortán az egésznek a csomagolása, nevezetesen a színpadi kép, amely gyakorlatilag minden nótához egy-egy önálló világot teremtett: hol a helyenként a hivatalos klipekből már ismert vetítés, hol a profin megkomponált fények játszották a főszerepet, míg máshol a színpad és a nézők közé kifeszített monumentális méretű, de mégis inkább csak szimbolikus fátyol. A műsor bizonyos pontjain határozottan az volt az érzésem, mintha nem is egy koncerten, hanem mondjuk a Tate Modern valamelyik aktuális kiállításán volnék, mert a zene, a fények, a hihetetlenül erős képi világ és a sokdimenziós hangzás együttesen inkább egy múzeumi installációra kezdett emlékeztetni. Nyilván nem véletlen, hogy a budapesti koncert a RaM Colosseumban lesz, hiszen fetehetőleg viszonylag kevés helyszín tudna e nagyon összetett produkciónak megfelelő akusztikai és technikai feltételeket biztosítani. De muszáj még egyszer hangsúlyoznom, hogy egy pillanatra sem merült fel bennem az öncélú művészkedés érzése, hiszen az effektek sehol sem helyettesítették, csak kiegészítették, még erőteljesebbé tették a zenei mesterműveket. Ezen belül is kiemelkedő volt a katarktikus Happy Returns, ami már a lemeznek is nagyon erős lezárása, de ebben a formában, masszív hangzással és csodálatos képi megoldásokkal felturbósítva tényleg könnyeket csalt az ember szemébe.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Wilson és az Opeth-főnök Mikael Åkerfeldt ekkora országos haverok, hiszen a zenei párhuzamok mellett kifinomult humoruk is nagyon hasonló. Iszonyú vicces dolog, amikor – Wilson saját szavait kölcsönvéve – az élet legnyomomorúságosabb dolgait megéneklő dalok közé olyan természetességgel simulnak bele a frontember fanyar poénjai, hogy azokhoz képest egy mezei standup komikus maximum a Móricka-viccek színvonalát súrolja alulról (oké, tudom, ez még önmagában nem túl nagy dicsőség). Az önirónia mellett a zenésztársak is megkapták a magukét, például a friss szólóanyaggal előrukoló Nick Beggs lemezének megvásárlására Wilson csak azzal a feltétellel adott engedélyt, ha a mörcspultnál már minden egyebet (kitűzők, nejlonzacskók, Raven-fondükésztlet) megvásároltak. Az pedig valami belga színpadi hagyomány lehet, hogy a német zenekarokon/közönségen kell a nyelvet köszörülni. Mindenesetre hálás témának tűnik, ami zenekartól függetlenül minden alkalommal nagy derültséget vált ki.

Persze előzetesen tudni lehetett, hogy a Hand. Cannot. Erase. teljes egészében elhangzik majd – ez így is van rendjén, hiszen vétek volna megbontani a mű ívét –, de mint a fentiekből már kiderült, a műsor második fele a Porcupine Tree és Wilson életművének alapos keresztmetszetét adta, ráadásul nem is csak a legnyilvánvalóbb tételek révén. Számomra a legmeglepőbb mindenképpen a Storm Corrosion Drag Ropes „dalának" színpadi adaptációja volt. Bár a mai napig kifejezetten szeretem azt az igencsak elborult hangulatzenét, nem gondoltam volna, hogy valaha élőben fogok hallani bármit is arról az albumról. Mondanom sem kell, hogy ilyen körülmények között ezt is sikerült nagyon ütősen megoldani, de azért utána jól esett pár befogadhatóbb Porcupine Tree-nótát hallani (Open Car, The Sound Of Muzak, vagy a David Bowie emlékére előadott Lazarus), s az is tagadhatatlan, hogy a legnagyobb népünnepélyeket is ezek váltották ki.

Nem vagyok benne biztos, hogy egyetértek Wilson hosszan kifejtett álláspontjával, miszerint „régen minden jobb volt", legalábbis abban az értelemben, hogy a '90-es évekig az összes nagy ikonja évente adott ki lemezeket, mindenesetre ő ezzel indokolta, miért tartotta szükségesnek egy évvel a Hand. Cannot. Erase. után és jó egy évvel a következő sorlemez előtt kiadni egy új dalokkal megtöltött mini-albumot. A 4 ½-ről hamarosan részletesebben is elmélkedem majd egyet, de a koncert napjáig még nem hallottam magát a lemezt (hivatalosan talán még meg sem jelent akkor), így élőben találkozhattam először az erről eljátszott három nótával. Ezek közül az egyik (Don't Hate Me) valójában még annyira sem új szám, mint a többi, hiszen egy 1999-es Porcupine Tree-dal frissített verziójáról van szó, amit az új EP-n a Hand. Cannot. Erase.-ről is ismert Ninet Taveb énekel. Az énekesnő egyébként a turné több állomásán is fellép Wilsonékkal, ám ezen a szombat estén – vallási okokból – nem volt jelen, így Wilson egyedül interpretálta a hosszan merengő szerzeményt.

Bár észleltem, hogy Guthrie Govan és Marco Minnemann az elmúlt hetekben szintén Európa útjait járja a The Aristocratsszel, de valahogy mégsem állt össze bennem a kép, hogy ez egyben azt is jelenti majd, hogy ezen az estén legnagyobb bánatomra mellőznöm kell őket. Ez azonban leginkább csak a koncert első három percében zavart, merthogy a Roger Waters zenekarából ismert Dave Kilminster, valamint a számomra eddig ismeretlen Craig Blundell abszolút hibátlan teljesítményt nyújtottak. Kilminster nagyon alázatosan hozta végig a kötelezőt, gyakorlatilag hangról hangra eljátszva Govan szólóit, még ha a göndör gitáros trademark hangzását és grimaszait nem is tudta (vagy akarta) lemásolni. Talán kicsit sótlanabb volt így, mintha eredetiben hallottuk volna, de így is teljesen kifogástalan volt az összkép. Nick Beggs természetesen akkor nyújta a leglátványosabb teljesítményt, amikor Chapman Sticken játszik, de több számban basszusgitározott, billentyűzött, sőt, gitározott is, nem is beszélve a vokálokról, így amikor épp nem a vetítésre szegeződtek a tekintetek, akkor Wilson mellett Beggs is erősen vonzotta őket. Adam Holzmanből mondjuk jóval kevesebbet lehett látni, mert eleve a színpad hátulján foglalt helyet, ráadásul az idő nagy részében a közönségnek háttal ült, viszont a tőle megszokott páratlan sokszínűséget és nem utolsósorban kiváló szólókat (Don't Hate Me!) ezúttal is bőségesen megkaptuk tőle.

Már az évértékelőben is kifejtettem, hogy amíg ilyen kaliberű zenészek alkotnak, addig értelmetlen a vészharangokat kongatni a műfaj jövőjét illetően. Anélkül, hogy bárkinek az érdemeit el akarnám vitatni, pláne szentségtörésre vetemednék, hiszen természetesen minden ikon elvesztése pótolhatatlan veszteség emberileg és a zenei színtér szempontjából egyaránt, de olyan értelemben nekem személy szerint nem hiányzik a rocksztár (mint jelenség), hogy pusztán emiatt temetni kezdjem a műfajt. Amíg olyan zsenik, innovatív és bátor művészek alkotnak, akik minden lemezükkel, minden élő produkciójukkal képesek valamit hozzátenni a korábbiakhoz, folyamatosan feszíteni a kereteket és valami újjal előrukkolni, addig nekem ne mondja senki, hogy már mindent eljátszottak, amit csak lehetséges volt. Ma Steven Wilson mindenképpen az egyik legnagyobbnak számít ebben a tekintetben, s ezt a lemezei és – mint végre személyesen is meggyőződhettem róla – koncertjei is fényesen bizonyítják. Nincs mese, ez bizony egyike volt azoknak a koncerteknek, amiket azonnal újra megnéztem volna az elejétől a végéig. Ha nem keltek volna már el a jegyek a RaM-ba, esküszöm, elgondolkodnék rajta, hogy csak a koncert miatt arra az estére hazaugorjak.

Fotó: Catchlight Photography Belgium