Shock!

Eleve tudni lehetett, hogy Mikael Åkerfeldték nem szarral gu rendesen megadják a módját a zenekar fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő jubileumi turnénak. Persze eddig sem lehetett őket igénytelenséggel vagy hakni-bulikkal vádolni, s alapvetően minden alkalommal igyekeznek valalmi pluszt nyújtani, de ez a mostani kör még az ő szintjükön is komoly vállalkozásnak tűnt. A turné setlistje ugyanis csaknem háromórás, közte egy rövid sör- (illetve, jó belga szokás szerint: gofri-) szünettel, amelybe a szintén idén jubiláló, teljes egészében elhangzó Ghost Reveries album mellett egy kvázi-best of műsor fér bele.

Az utóbbi időben számos belgiumi koncerthelyszínhez volt már szerencsém, de valahogy egyikkel sem voltam maradéktalanul elégedett. Ezzel szemben a Brüsszel abszolút központjában található Ancienne Belgique komplexum nemcsak messze a legmegnyerőbb helyszín, amit eddig az országban láttam, de összességében is egész biztosan a legjobbak közé tartozik. Az épületben több kisebb-nagyobb koncertterem található, az Opeth-szintű zenekarok természetesen a főteremben játszanak. Eleve nagyon hangulatos a dominánsan piros-fekete színű tér belső kialakítása: a megboldogult PeCsa nagyterménél valamivel kisebb alapterületű küzdőtéren kívül a helyiség két oldalán erkélyek, a színpaddal szemben, az emeleten pedig egy közepes méretű színházi nézőtér kapott helyet, így a befogadóképességet nagyjából ezerötszáz-kétezer főre saccolom. Az akusztika maga volt a csoda, ilyen tiszta és erőteljes hangzást tényleg nagyon kevés alkalommal hallottam eddig koncerten, szóval abszolút sikerült méltó körülményeket teremteni az Opeth sokrétű megszólalásának.

Amennyire láttam, ezen a turnén alapvetően ilyen jellegű helyeken, szinte színházi körülmények között nyomják le a koncerteket Mikael Åkerfeldték, ami minden szempontból passzol is a zenéhez, illetve az ünnepi alkalomhoz. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni az Ancienne Belgique-kel kapcsolatban, hogy a viszonylag tág terek és az amúgy remek funkcionális kialakítás ellenére a terem be- és kijáratai szinte ijesztően szűkösek. A néhány nyitva lévő ajtó áteresztőképessége mintegy gyökkettő ember per perc, ami különösen a távozáskor bizonyult elég kényelmetlennek. Ebből azonban a megérkezéskor még nem sokat éreztem, sőt, kifejezetten csodálkoztam, hogy az előre meghirdetettek szerint pontban hétkor kezdődő koncert elején mennyire szellős volt a nézőtér. Mindez azért volt különösen furcsa, mert a buli a hivatalos információk szerint teltházas volt, és csak az utolsó napon hirdettek meg összesen ötven extra jegyet. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy ez annyira jó ötlet volt, ugyanis amennyire szellősnek tűnt hétkor a terem, annyira brutális tömegnyomor alakult ki úgy fél nyolc tájékára. A teltház kifejezést ezúttal valóban szó szerint kellett érteni.

Bár a Ghost Reveries kétségtelenül az egyik legerősebb Opeth-lemez, egyvégtében eljátszani azért elég bátor vállalkozás. De bármennyire is súlyos, komplex monstrum az album nyolc dala, hihetetlen hangulatot sikerült teremteni a zene mellett a kiválóan eltalált, szolid, de hatásos dekorációkkal (gyertyatartók, miegymás), illetve a folyamatos vetítéssel. Az ilyesmit könnyű giccsbe hajlóan túlzásba vinni, de itt bizony minden abszolút a helyén volt, és inkább a zenei utazás tökéletes kiegészítőiről beszélhetünk. Leírhatatlan élmény volt, ahogy a bő másfélezer néző totális csendet teremtett a zenekar színrelépését megelőző másodpercekben, így még nagyobbat szóltak a Ghost Of Perdition első akkordjai. Ez az abszolút odaadó koncentráció, a zenével együtt lélegzés egyébként mindvégig jellemezte a közönség nagy részét (pár szófosásban szenvedő tahót leszámítva), a Reverie / Harlequin Forest kifacsart ritmusai, vagy az Hours Of Wealth merengős témái alatt szinte néma csend honolt odalent (nem az érdektelenségből kifolyólag, hanem éppen ellenkezőleg). Tény, hogy hihetetlen élmény volt így egyben hallani ezeket a dalokat, amelyek egy részét nemhogy az utóbbi években, de talán még soha korábban nem játszották élőben – mint például a zseniális Beneath The Mire-t. Nehéz abszolút csúcspontot kiemelni az első felvonásból, de az eredetihez képest jelentősen megnyújtott gitár- és billentyűszólót felvonultató, kongás-pszichedelikus Atonement mindenképpen eséllyel pályázik az este legkatartikusabb élménye címre.

A műsor második felében a Blackwater Park utáni időszak lemezeiről került elő egy-egy nóta, míg a legutóbbi, továbbra is zseniális Pale Communion albumról értelemszerűen valamivel több, konkrétan három tétel hangzott el. Kicsit furcsállottam, hogy a turné jubileumi jellege ellenére teljes mértékben hanyagolták az első négy lemezt, pedig a My Arms, Your Hearse vagy a Still Life ugyanúgy alappillérének számít a zenekar negyedszázados pályafutásán, mint a Ghost Reveries. De azért így is bőven volt minek örülni, hiszen a Master's Apprenticest, a Leper Affinityt és a To Rid The Disease-t egyaránt felvonultató műsor elég korrekt keresztmetszetét adta a csapat eddigi munkásságának. A tábort némileg megosztó legutóbbi két lemez négy dala ugyan kétségtelenül kicsit más hangzásvilágot képvisel élőben is, mint a korábbiak, de ettől függetlenül ez a négy szerzemény sem lógott ki semmilyen szempontból a háromórás műsorból, sőt, azt kell mondjam, némi meglepetésemre épp a Cusp Of Eternity váltotta ki a legnagyobb népünnepélyt.

Åkerfeldt nemcsak zenészként, hanem frontemberként is a kedvenceim közé tartozik. Tipikusan az a figura, aki még akkor is szórakoztató és a szó legjobb értelmében megmosolyogtató, ha csak egy sima „welcome"-ot búg a mikrofonba, vagy nemes egyszerűséggel sorjában úgy konferálja fel a Ghost Reveries cseppet sem habkönnyű szerzeményeit, hogy „first song", „second song"... Egyszerűen nem lehet nem imádni, ahogy látványosan együtt lélegzik a közönséggel, a legapróbb rezdülésekre, bekiabálásokra is frappánsan, sokszor szinte Monty Python-szerű poénokkal reagál, például a német bandák akcentusát parodizálva, vagy gofriszünetre elküldve a belga közönséget. A koncert vége felé a közönség által bekiabált különböző nótákba kezdtek bele a Goblintól kezdve a Shine On You Crazy Diamondig, amit Mikael végül egy „let's move to the next songgal" zárt rövidre.

A többiek, még ha nem is ilyen látványosan, de abszolút méltó partnerei ebben a produkcióban, s láthatólag élvezték a koncertnek ezt a jammelős-poénkodó szakaszát is. De ettől függetlenül is hozták a szokásosan magas színvonalat, legyen szó akár az Axenrot-Méndez-féle atom ritmusszekcióról vagy a háttérben végig zúzó Joakim Svalbergről. Åkesson és Åkerfeldt az évek során a műfaj egyik legösszeszokottabb gitárpárosává fejlődött, s végre a megfelelő hangzás is adott volt ahhoz, hogy ez az összeszokottság maximálisan megmutatkozzon. Muszáj külön megemlíteni Åkerfeldt hangját, ami az évek során csak még erőteljesebbé és színesebbé vált. Szinte emberfeletti teljesítmény estéről estére végigtolni ezt a csaknem három órát, amelyben az ősbrutális hörgések mellett a kifejezetten bonyolult és nagy hangterjedelmet igénylő dallamos énektémák is egyformán hangsúlyosak, mindezt ráadásul úgy, hogy mindkét fronton kiemelkedően jól teljesít a mezőny átlagához képest. Szóval továbbra is le a kalappal.

Ha létezik ideális koncertprogram, helyszín és zenekari forma, ez az este biztosan nagyon közel járt ehhez. Eddig akárhányszor láttam őket, mindig maximális teljesítményt nyújtottak, legutóbb három éve a Club 202-ben is, de ezen az estén tényleg minden körülmény adott volt ahhoz, hogy még a saját átlagukhoz képest is kiemelkedőt produkáljanak. Nem mintha eddig kétségeim lettek volna, de ez a produkció csak megerősített abban, hogy az Opeth nemhogy nincs leszállóágban, és Mikaelék nemhogy ötlethiányban nem szenvednek, hanem éppen ellenkezőleg, egy ereje teljében lévő, folyamatosan fejlődő csapat képét mutatják. Így nincs kétségem afelől, hogy a már beharangozott új lemez újabb mestermű lesz.

Fotók: Eugenio Crippa