Shock!

Természetesen Mikael barátunk sem bírta ki, hogy az új lemezt már jó előre „dallamosabb, de súlyosabbként" harangozza be, ami legalább akkora kedvencem, mint az „ez a meccs a középpályán és néhány egyéni megmozduláson fog eldőlni", vagy hogy egy másik területről is hozzak egy példát, „a mozgósításnak döntő szerepe lesz a választás kimenetele szempontjából". Afelől persze nem volt kétségem, hogy a lemez opethesen fog szólni, hiszen Åkerfeldt bármihez is nyúl, azon rögtön érezhető lesz az a páratlan és azonnal felismerhető muzikalitás, ami már egészen a kezdetektől jellemezte.

Sokakkal ellentétben én maximálisan tudtam értékelni a három évvel ezelőtti Heritage-et is, s nemcsak azért, mert Mikael velem szemben ülve totál hitelesen fejtette ki, hogy ez nem valamiféle kimatekozott stílusváltás, pláne nem a korábbi dolgaik megtagadása, hanem egy abszolút szerves folyamat jelenlegi állomása. Teljesen egyetértek: a My Arms... vagy a Still Life éppen a maga idejében, immár több mint másfél évtizeddel ezelőtt volt hibátlan (ez utóbbi egyébként számomra stílusoktól függetlenül is a mai napig az egyik legmeghatározóbb alkotás), a Heritage pedig a tökéletes lenyomata annak, hogy mit képvisel a 2010-es években a svéd kvintett. Bár a 2012-es koncerten is nyilvánvaló volt, hogy a korábbi „slágereik" sokkal nagyobbat szólnak, de legalábbis sokkal nagyobb közönség-kedvencek, mint mondjuk a The Devil's Orchard vagy a Slither, ám ezzel együtt a mai napig tartom, hogy a Heritage egy őszinte, ízig-vérig opethes alkotás volt, amely a következő évekre mindenképpen kijelölte az irányt.

Bármennyire is vegyes volt az előző anyag fogadtatása, a nyilatkozatokat olvasva – és egyáltalán, Åkerfeldt határozott céltudatosságát ismerve – nem hiszem, hogy volt ember a földön, aki komolyan azt gondolta (remélte), hogy a folytatás valamiféle visszakanyarodás lesz a death metalosabb dolgokhoz. Én személy szerint örülök, hogy ilyesmi egészen nyilvánvalóan fel sem merült, mert ha valami, akkor éppen ez lett volna végtelenül hiteltelen és matekos teljesítmény. Amit helyette - hála a jó égnek! - kapunk, az a Heritage még kimunkáltabb, letisztultabb verziója. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy önismétlésről van szó, mert korántsem ez a helyzet. Nyilván Åkerfeldt dallamvilága annyira karakteres, hogy szinte mindegyik megoldására rá lehet fogni, hogy reciklált (ami persze, valljuk be, itt-ott még igaz is), de összességében arról van szó, hogy hamisítatlan Opeth-szerzeményeket öltöztetett ebbe a kifejezetten tetszetős új köntösbe. Leginkább talán a Heritage és a Damnation szintéziseként tudnám jellemezni, amelyben a klasszikus progrockos dolgok, a mérföldekről felismerhető Opeth-motívumok és a korábbiaknál is jobban előtérbe tolt billentyűk hibátlan elegyet alkotnak a fölényesen zseniális többszólamú vokálokkal. Utóbbiak helyenként kortárs kórusműként önállóan is simán megállnák a helyüket.

Ez utóbbinál álljunk meg egy pillanatra! Nem biztos, hogy tudnék említeni még egy zenészt ebből a műfajból, aki ekkorát fejlődött volna énekteljesítménye terén, mint Åkerfeldt az elmúlt tíz-tizenöt évben. Persze már az első két-három lemezen is nyilvánvaló volt kiváló dallamérzéke, és hallatszott, hogy nagy hangsúlyt fektet a kimunkált énekdallamokra, miközben mindig a maximumot igyekezett kihozni hangszálainak viszonylag limitáltnak tűnő adottságaiból. Ezzel szemben ma már minden szempontból az egyik legsokoldalúbb torok, aminek a Pale Communion egyértelmű bizonyítéka. Tessék csak meghallgatni például a szívszorítóan gyönyörű Trust In Otherst, vagy akár a megklipesített „slágernótát", a Cusp of Eternityt. Tiszta, erőteljes, szuggesztív és még egyedi is, szóval tényleg le a kalappal. Nem mintha a hangszeresekre bármi panasz lehetne, hiszen Axenrot ötletes témái ebben a lazább hangzásvilágban legalább annyira ütősek, mint mondjuk a Watersheden, és a rutinos Joakim Svalberg is abszolút méltó módon debütál első teljes Opeth-lemezén. Nehezen hihető, hogy 2014-ben még mindig izgalmas tud lenni ez a fajta végtelenül oldszkúl Hammond-hangzás, amit a svédek bandák valamiért különösen jól éreznek (vö. Spiritual Beggars). És nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy a mesterien kimunkált gitárszólók is hangsúlyosabb szerepet kapnak.

A csúcspont számomra egyértelműen a lemez leghosszabb és legkomplexebb, tételét jelentő Moon Above, Sun Below, mely egyben talán a legopethesebb szerzemény is a lemezen, legalábbis dallam- és hangulatvilágát tekintve. Teljesen más jellegű darab, de szintén nagy favorit az instrumentális Goblin, amely talán a legjobban elüt Åkerfeldt eddigi életművétől a maga billentyű-vezérelte, vintage '70-es évekbeli hangszeres megoldásaival. A dal címválasztása tehát egyáltalán nem véletlen.

Vannak a lemezen szép számmal újszerű elemek is. Az említett kórusbetétek mellett például hangsúlyosabbá váltak a korábban is olykor előforduló ázsiai/arab motívumok, amik remekül passzolnak ebbe a progrockos, komor hangzásvilágba, elég csak meghallgatni a Voice of Treasont. De ugyanígy némileg elüt az Opeth korábbi dolgaitól a helyenként ezredfordulós Amorphisra, helyenként (például a kifejezetten feelinges szóló alatt) Conceptionre hajazó Cusp Of Eternity. Az a fajta könnyedség, ami a River sajátja, szintén nem volt jellemző korábban az Opethre, de ez is jól áll nekik. Szintén baromi erősek és nagyon melegen szólnak a vonós betétek például a záró Faith in Othersben. Szerencsére sikerül elkerülni az ilyen esetekben gyakran előforduló giccsességet és műanyag jelleget, itt inkább a kimunkáltság és a természetesség az, ami az embert mellbe vágja.

Az Opethben mindig is az volt a legcsodálatosabb, ahogy képesek voltak ötvözni az alapvetően komor, sötét atmoszférát egy hihetetlenül pozitív kicsengésű dallam-és hangzásvilággal. Vagy fordítva – igazából magam sem tudom eldönteni. Ha lehetséges, ez a sajátos kettősség a Pale Communionön még a korábbiaknál is szembeötlőbb (talán a Damnation tökéletességét leszámítva). Ennek kulcsa az visszafogott, de mennyeien tiszta és természetes hangzás, ami szerintem már a Heritage-n is a tökéletesség határát súrolta, de itt már tényleg Steven Wilson legutóbbi szólólemezével vetekszik. (A párhuzam persze már csak azért sem véletlen, mert ennek a lemeznek a keveréséért is Wilson felelt, ismét bizonyítva, hogy ők ketten Åkerfeldttel mennyire erős párost alkotnak.)

Bár helyenként díszítő jelleggel előkerül a kétlábgép, súlyosabbnak összességében semmiképpen nem nevezném a Pale Communiont, mint elődjét, lendületesebbnek, és egységesebbnek viszont mindenképpen, hiszen azt a néhány – szerintem nem zavaróan sok – befordulósabb üresjáratot, ami a Heritage-en elő-előfordult, ezúttal egyértelműen sikerült kigyomlálni. Ha a Heritage nálam erős nyolcas volt, akkor ez simán minimum kilenc. Sőt, minél többet hallgatom, annál erősebbnek érzem az összhatást, így nem lepődnék meg, ha pár év múlva az egyik legjobb Opeth-albumként tekintenénk a Pale Communionre. Lehet, hogy a Watersheddel véglegesen kiaknázták a korábbi hörgős/zúzos vonalat, de zeneileg itt bizony nyoma sincs kiégésnek vagy útvesztésnek. Éppen ellenkezőleg: biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok ilyen magas színvonalú lemez van bennük.