Shock!

Bizonyára az én figyelmetlenségemnek köszönhető, de kifejezett meglepetésként ért a januári találkozásunk előtti napokban, hogy Steven Wilson új minialbummal rukkol elő a közeljövőben. Mivel a koncert napjáig meg sem jelent az anyag, ezért élőben szembesülhettem először három régi-új nótával is. Ezek már elsőre is meggyőzőek voltak, így aztán gyorsan magamévá is tettem a kiadványt.

A mester rögtön a koncerten elég pontos használati utasítást adott a 4 ½-hez: ez még nem az új album, hanem – egy kivétellel – az előző két lemez munkálatai során született (és részben rögzített) dalok gyűjteménye, amely bár semmiképpen nem tekintendő resztlinek, legalábbis a dalok minőségét illetően, de ezek a szerzemények mégsem passzoltak maradéktalanul az utolsó két mű szigorúan megkomponált koncepciójához. Az elmúlt mintegy fél évtized, vagyis Wilson szólópályája első szakaszának egyfajta lezárása tehát ez, ami átvezet majd a következőbe, amit gyökeresen másnak ígér (bármit is jelentsen ez).

Wilson a színpadon azt is részletesen kifejtette, hogy számára ma is az '50-es évektől egészen a '90-es évekig jellemző, évenkénti lemezkiadás a zsinórmérték, így valószínűleg álmatlan éjszakákat okozna neki, ha nem jelenkezhetne szinte minden évben valami újjal. Nem állítom, hogy ezt minden esetben jó ötletnek tartom, pláne nem hosszú távon, de amíg valaki folyamatosan olyan magasan tartja a lécet, mint főhősünk, addig nem tiltakozom.

Azt kell mondjam, felesleges is túlzott megfejtésekbe bocsátkozni, mert Wilson tömör összefoglalója nagyon közel áll az igazsághoz. Ez a négy dal plusz két instrumentális tétel ugyanis egytől-egyig teljesen rendben van, hallgattatja magát és természetesen cseppet sem gyengébb vagy kidolgozatlanabb, mint bármi, amihez Wilson általában a nevét adja, de tény, hogy sokkal inkább a lazább, kevésbé sötét, hol pszichedelikusabb, hol britpoposabb vonalon van a hangsúly, mint az eddigi szólólemezeken. Kivétel ezalól talán a komorabb hangulatú, akusztikus-instrumentális Year Of The Plague, melyet gyakorlatilag bármelyik szólólemezén, vagy akár a Storm Corrosion-lemezen is simán el tudnék képzelni. De összességében ezek tényleg csak hangsúlyeltolódások, drámai változásokról ugyanis nincsen szó.

A legsikerültebb tétel talán a nyitó My Book Of Regrets, mely már a koncerten is nagyot szólt kilenc percbe belesűrített, kivételesen nem szuicid hangulatú komplex témagyűjteményével. Az első, felületes hallgatásnál rögtön elégedetten bólogattam Guthrie Govan gitárszólója alatt, hogy aztán meglepődve vegyem tudomásul, hogy ezt bizony nem is ő, hanem a turnén is szereplő Dave Kilminster követte el. Ahogy a koncerten is, itt is megtévesztésig hasonlít a stílusa a göndör gitároséra, amit cseppet sem bánok, de persze az is simán előfordulhat, hogy ezek a témák lényegében már végleges formát nyertek, mire ő becsatlakozott a munkálatokba. Érdekes módon egyébként a hosszát, egyszerű szerkezetét és popos-slágeres jellegét tekintve szinte rádióbarátnak nevezhető Happiness III az egyetlen, amit az előző két lemezen szereplő legénység játszott fel, így pedig sem Govannek, sem Marco Minnemannek nem volt igazán lehetősége kibontakozni. Az összes nótában szereplő Beggsnek és Holzmannak persze annál inkább, különösen a lemez első és utolsó dalában.

A koncerten – különösen a kivetítéssel együtt – ütős, instrumentális Vermilloncore egyértelműen a 2000-es évek Porcupine Tree-lemezeivel rokon sterilebb, futurisztikusabb hangzásával. Itt sem az egyéni villogásokon, hanem a hangulaton és az összképen van a lényeg. Az eredetileg a Porcupine Tree Stupid Dream lemezén szereplő, itt epilógusként funkcionáló Don't Hate Me szerepeltetését mondjuk kevésbé értem, mert bár ezt a dalt bármikor jó hallgatni, és persze semmi gond nincs ezzel a verzióval sem, azért összességében nem sokat tesz hozzá az eredetihez, leszámítva talán a némileg felturbózott ritmusszekciót és Holzman remekbeszabott szólóját (Theo Travis már az eredeti verzióban is szaxofonozott, sőt, ott Holzman billentyűi helyett még fuvolaszóló szerepelt), de be kell valljam, Ninet Tayebnek nem lettem nagyobb rajongója, mint a Hand. Cannot. Erase. után voltam. Szó sincs arról, hogy rosszul énekelne, meg passzol is ehhez a dalhoz a két énekes, de valahogy néha affektálásba hajlik, amit csinál. (Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.)

Mini-albumok esetében általában nem szoktunk pontozni, de a 4 ½ 38 percével egyrészt simán normál hosszúságú lemeznek számított volna egy-két évtizeddel ezelőtt, másrészt majdnem minden szempontból teljes értékű lemeznek tekinthető, így egy bizakodó, erős nyolcast gond nélkül megszavazok neki. Ez az EP ugyanis pontosan annak tekintendő, aminek szánták: étvágycsillapítónak a Hand. Cannot. Erase. és a következő lemez közötti brutálisan hosszú, két-három év túlélésére.

Számtalanszor leírtam már, hogy Steven Wilson egyike azoknak az intézményeknek, amelyek szinte garanciát jelentenek a műfaj életben tartására, sőt folyamatos fejlődésére, így marha kíváncsi leszek, hogy milyen irányba indul el a jövőre esedékes új albumával, miután művészi fejlődésének legutóbbi, ki tudja, hányadik szakaszát a 4 ½ EP-vel bevallottan lezárta.

Steven Wilson április 22-én Budapesten, a RaM Colosseumban koncertezik. További részletek itt.