Shock!

Vannak az életben stabil pontok. Az egyik ilyen Dan Swanö, akitől a lehető legjobb értelemben véve mindig pontosan tudjuk, mit várhatunk. Egyfelől minőségileg, hiszen bármihez is nyúl, annak rendszerint igényes végeredménye lesz, függetlenül attól, hogy épp zenei eszköztárának melyik részét helyezi előtérbe. Másfelől annyira markáns a stílusa, zenei világa, hogy akár az Eurovízióra is írhatna popnótákat, az akkor is két hangból felismerhető és élvezhető volna (bár azért ötleteket adni nem szeretnék.) Mindenesetre tény, hogy a kultikus Crimson lemez óta – amely valóban méltatlanul maradt ki eddig a Klasszikushock rovatból – kedvenc zenészeim közé sorolom, még ha zeneileg nem is mindegyik lemeze áll egyformán közel hozzám. Ez utóbbi megállapítás viszont a Witherscape debütáló albumára, és különösen a friss anyagra finoman szólva sem áll.

Lehet, hogy Swanö az elmúlt időszakban már nem ontotta magából olyan tempóban az újabb projekteket és lemezeket, mint tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt, de ezt inkább becsülendő önmértékletességnek tudom be (Pálinkás Vincének pedig ezúton is szívélyes üdvözletemet küldöm). Legnagyobb meglepetésemre ő maga nyilatkozta nekünk nemrég, hogy az első Witherscape-lemez előtt mély alkotói válságban volt, de szerencsére a megfelelő partner segítségével és kellő türelemmel sikerült ezt a tényt a nagyközönség számára abszolút láthatatlanná tenni, ugyanis a zenében nemhogy krízis nyomai, de még gyengébb momentumok is alig találhatók. Erre mondom, hogy maximális tiszteletet éremel, hiszen Dannek volt türelme kivárni azt a pillanatot, amikor a dolgok a helyükre kerülnek, és csak akkor rukkolt elő a lemezzel, amikor a témák valóban megértek és elérték az elvárt minőséget.

Kénytelen vagyok egyetérteni a mesterrel abban is, hogy a stílus keretein belül egyértelműen sikerült kitágítani a határokat, bár persze az is igaz, hogy a Witherscape Swanö szinte teljes zenei palettáját felvonultatja, így eleve elég széles spektrumon mozognak a témák a hagyományos deathes, doomos dolgoktól a heavy metalon keresztül a progresszív power metalig. Rögtön a lemezt indító Wake Of Infinity egy dreames/ayreonos témával adja meg az alaphangot, ami aztán átcsap egy hóviharként süvítő, korai Opethben gyökerező részbe, majd egy AOR-refrénbe, és még mindig csak a lemez negyedik percénél tartunk. Ezzel együtt is olyan megnyugtató az egyensúly, hogy teljesen észrevétlennek és magától értetődőnek tűnnek az egyes részek közötti váltások. Ennek ellenére jellemzően tömören megfogalmazott, hagyományos verze-refrén típusú dalokról beszélhetünk, még ha nem is feltétlenül rádiós értelemben vett dúdolható/fütyülhető refrénekről – bár ilyen is akad bőven.

Igazi stílusteremtő újdonság persze nincs, de szinte kivétel nélkül bivalyerős témák, refrének minden dalban. Némelyik szinte egy az egyben elfért volna egy Nightingale-lemezen is, mint például a The Examiner, vagy a Marionette verzéje, míg máshol a lendületesebb power témák dominálnak, jelesül az egyik nagy favorit Divinityben, amit már most kikiáltok az év prog/death-himnuszának, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Három percnyi Witherscape-esszencia. A másik nagy kedvenc természetesen a címadó nóta, ami egyértelműen a lemez legkomplexebb szerzeménye, és bár a konkrét témákat illetően nem érzek túlságosan sok Crimson-rokonságot, megközelítésében, szerkezetében annál inkább. Ez az egyetlen szerzemény a lemezen, ami nem követi a hagyományos verze-refrén-verze szerkezetet, de még így is van benne néhány akkora kórus, amiből simán önálló sláger is születhetett volna. Hamisítatlan, vintage Swanö! Amellett, hogy még mindig képes fejlődni az énektémák terén, és összetéveszthetetlen dallamokat hozott össze ezúttal is, én valahogy legalább ennyire bírom az öblös hörgéseit is, amik – bármennyire is furán hangzik – kifejezetten nyugtató hatással vannak rám, különösen ebben a hangszeres környezetben.

Lehet, hogy Ragnar Widerberg csak „másodpilóta" ebben a leosztásban, de hogy nagyon érzik egymást Dannel, az az éjféli napnál is világosabb. Őszintén szólva nem hallok igazán markáns különbséget a The Inheritance és a Northern Sactuary között, ami az eltérő munkamódszerre volna visszavezethető, bár talán az új lemez még kidolgozottabb, csiszoltabb, mint elődje. Ezt azonban lehet, hogy a szerves fejlődés, semmint a távmunka számlájára érdemes írni.

Ha a The Inheritance egy ígéretes kezdés és erős nyolcas volt, akkor a The Northern Sanctuary bizony még egy határozott lépés a tökéletesség irányába, amely abszolút méltó Dan Swanö életművéhez és simán odatehető a Crimson vagy a Nightfall Overture mellé.