Shock!

Már egy ideje tudni lehetett, hogy Jim Matheos a többé-kevésbé folyamatos turnézás mellett/után ezúttal nem a különböző projektreire, hanem a Fates Warning új lemezére kíván koncentrálni, így nem kell ismét csaknem egy évtizedet várni a finoman szólva is kiválóan sikerült visszatérő anyag, a Darkness In A Different Light folytatására. Igazából a koncerteken is annyira kirobbanó formában láttam őket az utóbbi időben, és Alder nemrégiben publikált Redemption-anyaga is annyira ütős volt, hogy kicsit sem aggódtam a Theories Of Flight minőségét illetően.

A zenekar soraiban az utóbbi években nem történt változás, azaz annyiban igen, hogy a családi és munkahelyi ügyeivel elfoglalt Frank Aresti immár inkább csak amolyan állandó vendégszereplőként járult hozzá a végeredményhez. Ettől függetlenül a Matheosból és Alderből álló kreatív mag nyilván változatlan, és ennek megfelelően óriási újdonságokat sem érdemes várni. Bőven akadnak persze hangulati elemek, hangszeres megoldások, sőt, akár konkrét riffek, amelyek ismerősek lehetnek Matheos korábbi életművéből, de ezzel együtt is azt kell mondjam: már az első hallgatásnál mellbevágja a hallgatót, hogy az ismert és igen markáns stílusjegyek keretein belül mennyire hangsúlyosak lettek a lendületes, grandiózus refrének, minden eddiginél alaposabban kidolgozott és felépített, többszólamú kórusok. Rögtön az első két nóta, a From The Rooftops és a Seven Stars refrénje olyan fogós – egyszerűségével együtt –, hogy azonnal koncertverzióért kiált.

Remekül sikerült eltalálni az egyensúlyt a sötétebb, szikárabb témák és a groove-osabb, olykor a klasszikus, korai időket idéző, szinte power metalba hajló cuccok között – akár egy-egy dalon belül is. Ami az előbbieket illeti, ezek leginkább az OSI és az 1997 utáni Fates Warning vonalát követik, de olykor némi Porcupine Tree / Steven Wilson-hatást is érzek, sőt, azt sem zárom ki, hogy még szegény Piotr Grudziński játéka is hatással lehetett az utóbbi években Matheosra. Utóbbiakra a White Flag lehet jó példa, amelyben Aresti szólója is mindenképpen külön említést érdemel, vagy a Like Stars Our Eyes Have Seen. Tízperces hossza ellenére talán még a The Ghosts Of Home a lemez legtipikusabb dala klasszikus dreames/neoprogos témáival, amiket persze ettől függetlenül (vagy épp ezért?) egyszerűen csak jól esik hallgatni.

Alder hangja, mint azt a koncerteken is bizonyította az utóbbi években, gyakorlatilag semmit nem kopott, és kiváló formában van, azzal együtt, hogy a hangterjedelemmel kapcsolatos természetes korlátait nagyon okosan veszi figyelembe. Joey Verát és Bobby Jarzombeket különösebben nem tolták előtérbe, de ettől függetlenül érdemes külön odafigyelni, hogyan színesítik a háttérből az összképet – és persze melléképzelni Vera utánozhatatlan fizimiskáját és színpadi mozgását.

Nagyon hallatszik az anyagon, hogy évekig formálódtak a dalok, s ez, megfejelve a Jens Bogren által kreált – senki számára nem meglepően erős – hangzással minden Fates-rajongó igényét kielégíti. If it works, don't fix it – szól az ősrégi mondás, ami a Fates Warning esetében nyilvánvalóan helytálló: a bevált recepten nem változtattak, de a végeredmény így is annyira színes és a dalok annyira erősek, hogy nem tudok és nem is akarok kötekedni.