Shock!

A Redemptionnel valami miatt viszonylag későn, úgy nagyjából a Snowfall On Judgement Day környékén haverkodtam össze, ellenben azóta töretlennek nevezhető a barátságunk. Mint tudvalevő, a kaliforniai progresszív metalosokat az ág is húzza: nem elég, hogy a zenekarvezető Nick Van Dyk 2008 óta küzd a vérrák egy ritka fajtájával, most még Bernie Versailles is kiesett a képből aneurizmája miatt. Ennek ellenére a Redemption rendíthetetlenül halad előre, és ugyan nem akarom túlideologizálni a dolgot, de bizonyos: a fenti tényezőkből fakadó sajátos lelkiállapot is nagy szerepet játszik benne, hogy egy igencsak túljátszott műfajban is képesek voltak megint olyan lemezt letenni az asztalra, amit igencsak nehéz kikapcsolni. Viszont ösztönösen újraindítod, ha lepörgött.

Persze nehéz meghatározni, pontosan mitől is jobb a Redemption, mint a még ma is igen szép számmal megjelenő progresszív metalos produkciók többsége, de valószínűleg ez is az az eset, amit nem kell túlelemezni. Az egyik tényező bizonyosan az, hogy Nicknek sajátos stílusa és jellegzetes dallamvilága van. Ezt amúgy mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hiába áll a banda frontján egy emblematikus, markánsan egy másik csapathoz kötődő torok Ray Alder személyében, a két zenekart még így sem lehet összekeverni egy pillanatra sem, hiába alkotnak nagyjából azonos műfajban. A másik faktor pedig a dalok minősége. Lehet, hogy ebben az intelligens, agyas, komplex, egyszerre dallamos és lendületes nótákkal operáló alzsánerben mindent eljátszottak már az elmúlt huszonöt-harminc évben, amit érdemes volt eljátszani, de ha elindítod a lemezt, minden hasonló okoskodás semmivé foszlik. Valami ugyanis vagy jó, vagy nem jó, vagy ad valami érzelmi pluszt, vagy nem ad – a végső megmérettetésnél úgysem számít semmi más. Márpedig a The Art Of Lossban van tartalom, van mélység, és mindezt sikerült elsőrangú, sokszínű dalokba becsatornázni.

Érdekes, hogy noha alapból a Redemption sosem volt egy vidám banda, a zenéjük mára sem vált depressziós kesergéssé, hanem éppen ellenkezőleg: még a Nicket és Bernie-t sújtó csapások ellenére is pozitív kicsengése van az egész anyagnak. Erre mondjuk szövegileg és zeneileg is a tízperces, epikus magasságokba emelkedő, csodálatos dallamokkal telezsúfolt Hope Dies Last, illetve a finom, gyönyörűen meghangszerelt That Golden Light szolgáltatja a legtökéletesebb példát. És ugyan olcsó vagdalkozásnak tűnhet megint ezzel jönnöm, de nem tudom kihagyni: tényleg ezekhez fogható dalokat várnék mondjuk a mai Dream Theatertől is önmagába borult, kétórás monstre konceptalbum-szörnyetegek helyett. Ez a lemez sem rövid, de a 75 perc egyetlen gitárhangja, dobütése, basszusfutama sem tűnik feleslegesnek vagy unalmasnak. Tessék, itt a bizonyíték, hogy így is lehet...

Bernie kiesése a képből egyébként sajátos dilemma elé állította a bandát, akik elegáns módon vágták át a gordiuszi csomót: a minél kerekebb szólók érdekében Nick mellett három ex-Megadeth-gitáros sorakozott fel Chris Poland, Marty Friedman és Chris Broderick személyében, valamint itt van a DGM-ből ismert Simone Mularoni is. Lehet ez rossz? Kitaláltad... Ráadásul nem félvállról vett vendégeskedésekről, kamuszólókról van szó, mindenki baromira odatette magát, ami sok esetben a dalok alaphangulatát is igen komolyan befolyásolta. A sodró Thirty Silver például aligha lett volna ilyen Poland jellegzetes jazzes megoldásai nélkül, de Martyt sem nagyon lehet másokkal összekeverni a Damagedben. Viszont nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ha nem lennének ennyire erősek a dalok, önmagában a kiemelkedő szólómunka sem jelentene üdvösséget. Márpedig itt még a 22 perces, záró At Day's End gigász is perfekt dolgozat, és a tények ismeretében elég rendesen szíven is üti az embert... Az már jóformán tényleg csak a bónusz, hogy a The Who Love Reign O'er Me-jének óriási feldolgozásában John Bush énekel duettet Alderrel.

Lehet, hogy első hallásra csak egy újabb progmetal-lemeznek tűnik majd az új Redemption, engem viszont elsőre telibe kapott a The Art Of Loss, aztán teljesen rákattantam, most pedig már azt simán ki merem jelenteni, hogy a zenekar eddigi legkerekebb, legerősebb munkája ez a hangzását tekintve is tökéletes, változatos, töltelékmentes album. Idén először meg is adom rá a maximális pontszámot, és ha a Fates Warning is hasonlóan erős anyaggal jelentkezik a nyáron, ebben a műfajban már biztos, hogy nem lesz ok panaszkodni a felhozatalra 2016-ban.