Shock!

Immár negyedik alkalommal járt Budapesten február végén a tavaly tizedik stúdióalbumát kiadó svéd Opeth, ezúttal a kelleténél egy kissé hosszabb szünet után, és egy igen sok vitát kiváltó, a közönséget erősen megosztó nagylemez kapcsán. A Club 202-ben megrendezett koncert ennek ellenére persze hatalmas sikerrel zajlott le, mi pedig a fentiek apropóján le is ültünk beszélgetni aznap délután a rendkívül barátságos, sajátos északi ironikus humorral megáldott frontemberrel, a zenekar főnökével és agyával, Mikael Åkerfeldt-tel.

Köszi szépen, hogy meghoztátok a gyönyörű svéd időjárást! Tegnap még tavasz volt, most meg itt vannak a mínuszok és a hóvihar.

(nevet) Igen, van érzékünk hozzá, hogy a szar időt mindenhova magunkkal hozzuk.

Így különösen hosszúnak fog tűnni az út Bukarestig, ahova holnap estig busszal kell eljutnotok.

Nem én fogom vezetni a buszt, de korábban is voltak hosszú meneteink, nem lesz gond.

Ha már a nagy távolságoknál tartunk, az utóbbi hetekben számos országban jártatok, ahol korábban még nem, például Kínában, Dél-Koreában, Szingapúrban. Milyenek voltak az első benyomásaitok az ázsiai rajongókról?

Nagyon kedvesek arrafelé a rajongók, tisztelettudóak, halkak. Jellemző módon a koncerteken a számok között is nagyrészt csendben vannak, kivéve Dél-Koreát, ahol kifejezetten nagy hangzavar volt.

Volt időtök körülnézni is?

Nem, rendkívül sűrű volt a programunk, gyakorlatilag odarepültünk, lenyomtuk a bulikat és már repültünk is el. Viszont a Maldív-szigeteken pont akkor kergették el az elnöküket, amikor mi odaértünk...

De nem miattatok...

Nem, nem miattunk! (nevet) Viszont a gyönyörű központi szigeten voltunk, és az események miatt az egyik ottani koncertünket lemondták a szervezők. Ez nekünk egy extra szabadnapot jelentett a tengerparton.

Ezt azért valahogy túléltétek, gondolom.

Igen, valóban egész jó volt. Másnap már persze játszottunk. Összességében Kína és India is nagyon érdekesnek tűnt, de ha az ember a zenekarával turnézik, akkor nem is igazán várhat el túl sok pihenést, személyes élvezeteket. Csak odamegy és teszi a dolgát. Persze remélem, hogy turistaként újra eljutok majd oda, és akkor bepótolhatom.

Még egy új hely, ahol a hírek szerint játszani fogtok, és ez talán még fontosabb számodra személyesen is, a híres stockholmi Gröna Lund park (amelyben többek között egy Skanzen és egy vidámpark is található – a szerk.). Így első hallásra elég bizarrnak tűnik elképzelni az Opethet, ahogy hullámvasutak és fagyizó gyerekek között koncertezik. Milyen várakozásaitok vannak ezzel a bulival kapcsolatban? Valami speciális programmal készültök, vagy a megszokott setlist várható?

Biztos, hogy valami különlegessel kell majd készülnünk. Ide nem lehet csak úgy lekötni egy koncertet, ide meghívják az embert, ezért is különösen nagy megtiszteltetés a dolog számunkra. Gyerekkorom óta természetesen milliószor jártam ott, és bár nem voltak konkrét álmaim, hogy egyszer majd én is azon a színpadon játszhatok, a dolog teljesen valószerűtlennek tűnt, amikor elkezdtünk pletykákat hallani arról, hogy minket is meg akarnak hívni. Végül így is lett, és ez nagyon király. Azt persze még nem tudom pontosan, mit fogunk játszani, mert mi leszünk szeptemberben az utolsó banda, aki ott fellép a téli zárás előtt, úgyhogy ez a buli azért még odébb van.

Vannak esetleg emlékezetes koncertélményeid onnan?

A nagy, klasszikus koncertek a '60-as, '70-es években voltak, ezeken én még nyilván nem voltam. Őszintén szólva később sem mentem oda egy-egy kifejezett koncert kedvéért, de gyakran jártam oda csak úgy, haverokkal, és láttunk ott különböző nagy rendezvényeket, például a nálunk igen népszerű Eurovíziós Dalfesztivált és hasonlókat.

Akkor térjünk át az új lemezre! Eltelt már csaknem fél év a Heritage megjelenése óta, ami alatt nyilván ti is elég vegyes véleményekkel és fogadtatással szembesültetek. Összességében hogy látod az album megítélését?

Úgy látom, hogy az emberek adtak egy kis időt a lemeznek, és annak, hogy be tudják fogadni. A dalok turnéztatását már a lemez megjelenése előtt elkezdtük, és ezek alapján tisztában voltunk vele, hogy a rajongók egy része kifejezett csalódásként fogja megélni az új anyagot. De most már egyáltalán nem ezt érzem. Az Egyesült Államokban például kifejezetten jól megy az új lemez, a Billboard-listás helyezését tekintve ez az eddigi legsikeresebb albumunk. Természetesen most is vannak, akik gyűlölik, de olyanok is, akik imádják. És ez részünkről teljesen rendben is van. Túl régóta vagyunk már ahhoz a színen, és túl sok mindent csináltunk már ahhoz, hogy állandóan mások véleményét kelljen figyelnünk.

A dalok másképp születtek ezúttal, mint korábban?

Nem igazán. Olyan értelemben legalábbis nem, hogy ezúttal is én dolgoztam alapvetően a nótákon, beleértve a billentyűket és a dobokat is, otthon, nyugalomban a stúdiómban, és elég pontos elképzeléseim voltak arról, hogy végül mit szeretnék hallani. Természetesen a munkafolyamat későbbi részén, és a felvételek során a többiek is elmondták a véleményüket, beletették a saját ötleteiket. Mindig is alapvető követelmény volt nálunk, hogy a végeredménnyel mindannyian száz százalékig elégedettek legyünk, és azonosulni tudjunk vele.

Élőben hogyan működnek az új dalok?

Szerintem a csalódott rajongókat élőben győzik meg leginkább. Az utóbbi néhány bulinkon, például Moszkvában, Lengyelországban és Csehországban kifejezetten ütöttek az új nóták. Azt tapasztaljuk, hogy ugyanolyan lelkesedéssel fogadják ezeket, mint a program második felében előadott súlyosabb szerzeményeket.

Mit gondolsz, az Opeth indulása idején mi lett volna a véleményed a Heritage-ről?

Ez egy érdekes kérdés, de nagyon nehéz rá válaszolni. Egyfelől igaz, hogy ez a zene közelebb áll ahhoz, amit világéletemben hallgattam és szerettem. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy akkoriban, 17 évesen, death metal bandaként arra törekedtünk, hogy a lehető legkeményebb zenét nyomjuk. Úgyhogy talán ha nem is szerettem volna kifejezetten ezt a lemezt akkoriban, talán becsültem volna, és fogtam volna a benne rejlő utalásokat, például a Slithert, ami gyakorlatilag az a zene, amin felnőttem. Azóta persze sok minden történt, az ember már nem azt tartja a legfontosabbnak, hogy mindenkinél keményebb legyen, elveszti az érdeklődését az ilyesmi iránt, és elkezd új, izgalmasabb dolgokban gondolkodni. Ez nálunk elég hamar, igazság szerint már az első lemez környékén bekövetkezett. Akkor még persze próbáltuk egyáltalán megvetni a lábunkat az akkori death metal színtéren, szóval az akkori zenénk sokkal inkább ebbe a skatulyába tartozott, de aztán szép fokozatosan előjöttek a progresszív rock elemek is, amik tulajdonképpen mindig is bennünk voltak.

Ha már az új, progresszív zenéknél tartunk: milyen várakozásokkal készítettétek el Steven Wilsonnal az áprilisban megjelenő Storm Corrosion albumot?

Az elsődleges az volt, hogy semmiképpen sem szerettük volna, ha úgy szólnak a dalok, mint a bandáinké. Ez nem is egy rock lemez. Nyilván, mindkettőnk énekhangját fel lehet benne ismerni, de a hasonlóság a korábbi dolgainkkal kábé ennyi. Semmi dob, inkább olyan, mint egy filmzene. Partizenére senki ne számítson, 10 perc körüli, helyenként szép, helyenként kifejezetten felkavaró dalokra viszont annál inkább. Mindketten nagyon elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Viszont többször kérdezősködtek már nálam erről a lemezről, és kiderült, hogy a neten több fake verzió is kering, úgyhogy ezekkel jó lesz vigyázni.

Köszi, ezt jó tudni. Korábban szó volt róla, hogy ezen az albumon is a hiperaktív Mike Portnoy fog dobolni. Ez végül nem így lett, de valahol olvastam, hogy a jövőben mindenképpen tervezel vele dolgozni. Ez a dolog hogy áll? Rendszeres kapcsolatban vagy vele? Vannak konkrét tervek?

Néha írunk egymásnak egy-egy emailt, beszélünk erről-arról, de egyelőre nincsenek konkrét tervek. Mike igazi munkamániás. Mindig is az volt, és most is isten tudja, hány projektet futtat párhuzamosan. Nagyon jó volna valamit csinálni közösen, imádom a fickót, jó barátomnak tartom.

Mike valóban ezer dologgal foglalkozik, és gyakorlatilag minden projektjével más-más zenei világban mozog. Ti milyen típusú zenében gondolkodtok?

Pontosan ez az egyik aggodalmam egy ilyen új zenei együttműködéssel kapcsolatban. Amikor az ember egy ilyen kísérletet elindít, akkor mindig meg kell határozni a stílust, a hangzást, és ilyenkor gyakran óhatatlanul a két anyazenekar kereszteződéséhez jut. Ez pedig engem nem kifejezetten mozgat. A Storm Corrosionben pont az a jó, hogy egyáltalán nem úgy szól, mint a Porcupine Tree vagy az Opeth. Szóval fogalmam sincs, milyen lenne az a zene, amit együtt csinálunk. Sok közös kedvencünk van, de hát neki már van egy Pink Floyd és egy Beatles cover zenekara is. Nem is tudom, talán egy KISS tribute zenekart kellene csinálnunk! (nevet)

Ott mondjuk erős lenne a konkurencia. Talán hallottál már a magyar KISS Forever Bandről, akik nemzetközileg is ismertek ezen a vonalon, Las Vegasban a hivatalos megmérettetésen másodikak lettek. Néhány nap múlva itt, a Club 202-ben lépnek fel.

Őszintén szólva nem ismerem őket, de jól hangzik, majd lecsekkolom.

A végére maradt két kérdés, amit mindenkitől meg szoktunk kérdezni. Az elsővel kapcsolatban olvastam már tőled ezt-azt, de azért mégiscsak megkérdezem: mi minden idők három legjobb albuma?

Na igen, ezt a kérdést elég sokszor megkaptam, és nincs is rá egyértelmű válaszom, ráadásul idővel változnak is. Általában ezért azt szoktam mondani, ami az adott pillanatban éppen eszembe jut. Rengeteg ilyen top 3-at tudnék, de lássuk csak: A Sabbath Bloody Sabbath mindenképpen az egyik, aztán ott a White Album a Beatlestől, és most legyen Joni Mitchelltől a Court And Spark.

És végül: mi szerinted az élet értelme?

Hm. A reprodukció.

Ez elég rövid válasz.

Ez a legpontosabb, ami így hirtelen eszembe jut. Ha az ember az ilyeneken gondolkodik, akkor az a legjobb, ha csak felnéz az égre. Ha van az életnek értelme, akkor az biztosan valami ehhez hasonlóan egyszerű dolog.

Ha már reprodukció: kétgyermekes családapa vagy. Hogy viselik a lányaid, hogy folyton úton vagy? Mennyire tudjátok tartani a kapcsolatot a turnék alatt?

Mondjuk úgy, hogy nem kifejezetten alacsony a telefonszámlám. De az internet ebben is nagy segítség: sokat beszélünk például Skype-on. Igaz, már 7 és 4 évesek, úgyhogy állandóan valami bokros teendőjük van, ritkán tudnak az apjukkal való telefonbeszélgetésre fókuszálni egy-két percnél tovább. De azért próbálom őket minél gyakrabban hívni.

Koncerteden voltak már esetleg?

Igen, többször is. Melindát például tavaly elvittem egy fesztiválra Portugáliában. A koncertet magát amúgy halálosan unta, de utána jól elvoltunk a tengerparton. Máskor is viszem majd koncertre, de inkább majd megint valami fesztiválra, mert a turnébusz nem igazán gyereknek való hely.

Interjúfotó: Gallasz Emese
Koncertfotó: Réti Zsolt