Shock!

A metal műfajon (és annak is progresszív ágán) belül kevés olyan öntörvényű csapat létezik, mint az ötödik nagylemezénél tartó svéd Opeth. Zenei világuk teljesen egyéni, messziről mutatnak fityiszt a konkrét elvárásokkal rendelkező death ill. progresszív tábor kevésbé nyitott tagjainak, magasról tesznek a hagyományos dalszerkesztés elveire - szóval abszolúte a saját útjukat járják.

Muzsikájuk szövevényes, de rendkívül zenei elegye a durván acsargó death-es pusztításnak, a súlyos riffeknek, az igéző gitárharmóniáknak, a nyugodt akusztikus pillanatoknak és a kemény metal témáknak. Akár egy nótán belül is megtalálhatóak mindezen építőelemek, és amennyire vadul hangzik ez a csapatot nem ismerve, annyira magától értetődővé válik néhány hallgatás után. A Mikael Akerfeldt gitáros/énekes/agytröszt vezette kvartett szinte mindent egybegyúr, ami a késői hatvanas évek pszichedelikus progresszív rockjától a hagyományosabb fémzenéken át a death metalig a gitárcentrikus rockmuzsika világában történt, és ehhez a saját egyéniségüket hozzáadva teremtenek új, eddig sosem volt zenei világot.

Eddigi legjobb - és szerintem legkönnyebben befogadható - albumukhoz, a '99-es Still Life-hoz képest most egy kicsivel megint borultabbak lettek, leginkább talán a My Arms, Your Hearse c. harmadik nagylemez világához hasonlítható a Blackwater Park. Ugyanakkor ez sem áll teljesen, mert most mintha több lenne a merengősebb, elszállósabb téma; habár súlyosságnak továbbra sincs híja. Ami miatt én személy szerint imádom a zenekart, az a sajátos Atmoszféra, ami csak őrájuk jellemző, már az első korong, az Orchid óta. Még a legdurvább témákból is árad valami ősi, romlatlan tisztaság, olyan, amire csak nagyon kevés mai banda esetében van példa.

A csapat természetesen ezúttal sem vett figyelembe semmilyen szabályt, a 67 perces album 8 nótára (ebből is az egyik egy nem egészen két perces akusztikus átvezetés) oszlik, szóval átlagban 8-10 perces komplex dalok születtek. Mikael, akárcsak korábban, most is sokszor énekel tisztán, érzésektől telítetten a hörgés mellett, ilyenkor hangja a régi prog. rock csapatok énekeseit idézi. Az összetett, jobbnál jobb keményebb és finomabb témákat felvonultató kompozíciók mindegyike hibátlan, de a legjobb mégiscsak a kettes track, a Bleak, ami egy eszelősen hangulatos és húzós keleties gitártéma köré épül, benne Akerfeldt mester öblös hörgésével és csodaszép tiszta énekdallamaival. Ha valakinek meg akarom mutatni az albumot, mindig ezzel a nótával kezdem. A banda egyik legjobb szerzeménye ugyanis ez a tétel. De nagyon jó még a záró címadó szám is, ebben a 12 perces opuszban aztán tényleg minden felvonul, ami az Opethet naggyá teszi. Egyébként itt is felbukkan egy gitártéma, ami a Bleak vezérmotívumára hajaz némiképp, szóval már csak ezért is ász ez a dal. Nagy kedvenc még a The Funeral Portrait, ez a korong legkeményebbje, de tele van ez is király harmóniákkal. Rögtön ez után jön a kontraszt, a Patterns In The Ivy, ami egy alig kétperces akusztikus téma, gyönyörű zongorafutamokkal megtámogatva. És így tovább.

Óriási ez a korong, még akkor is, ha nekem - nem kevés érzelmi indíttatásból kifolyólag - a Still Life egy leheletnyivel még jobban tetszik. De ez is mestermű, ez vitathatatlan. A műfajok határait feszegető bandák közül a Pain Of Salvation mellett őket szeretem leginkább. Nincs mese: jó muzsikákra nyitott, széles látókörű zenefanatikusoknak az Opeth egyszerűen kötelező!!!