A konkrét ismertető előtt egy érdekes adalék: ki tudja, miért, de a svéd progresszív rock/metal csapat albumait valahogy mindig extrém vonalon működő kiadók találták meg és vállalták fel. Jelesül pályafutásukat eleinte – a kötelező kezdeti próbatermes-demózgatós körök után – az Earache alkiadójaként funkcionáló Elitist Records istápolta, míg a harmadik, illetve a jelen írás tárgyát képező negyedik korongot a Candlelight hozta ki. Talán személyes kapcsolat lehet a dolog mögött, talán valami más, de tény, hogy a zenét hallgatva ez kissé szöget üt az ember fejébe. Nem mintha különösebb jelentősége volna mindennek.
Komoly, tartalmas, mélyreható muzsikát játszik egyébként a Zell testvérek (Stefan – ének, Mikael – gitár) által vezetett ötösfogat – olyat, ami inkább nagyívűségével, eleganciájával, érzékeny hangszerelési megoldásaival és komoly, elgondolkodtató szövegvilágával kapja el a hallgatót, semmint egyénieskedő virtuózkodásokkal. A kortárs Marillion, az újkori Fates Warning, az Enchant (velük vajon mi lehet?), a Digital Ruin (Dwelling In The Out lemez), az utolsó albumos Threshold vagy a letisztultabb, kevésbé zaklatott oldalát mutató Pain Of Salvation világa egyként rokona valahol a svédek muzsikájának, ugyanakkor kétségkívül egyéni zamata van a csapat zenéjének.
Ennek egyik fő záloga mindenképpen az énekes Stefan, aki nagyon jó érzékkel formál megkapó, szívbe markoló énekdallamokat az elegánsan csörgedező zenei alapok fölé. Nem hörög, nem sikoltozik, nem akrobatikázik, de kimondottan fogós, emlékezetes vokális témákat hoz, alapvetően közepes fekvésekben mozogva – és éppen ez a Wolverine egyik fő erőssége. A zenei alapokban különben egyaránt megférnek a húzósabb, riffelősebb témák a gazdagon adagolt billentyűfutamokkal, akusztikus gitárrészekkel, vonósok aláfestő hangjaival vagy éppen szolid sampleres-loopos megoldásokkal.
A szövegek terén évek óta az egyik meghatározó elem Stefan kislányának veleszületett szívbetegsége, illetve a szülőként ezzel való együttélés-harc-megbékélés témaköre. Ahogy a korábbi albumokon, úgy itt is előkerül ez a probléma – nem tudom, egy ilyen helyzetben én képes lennék-e ennyire kitárulkozni a világ előtt, de Stefan számára gondolom, ez az (ön)terápia egyik formája lehet. Egyébként pedig olyan – nem túl vidám – dolgokról szólnak még a dalok, mint az elidegenedés, a kommunikáció hiánya, a magány, illetve általában a nyugati típusú társadalmak különféle problémái. Nem harcos agitprop szövegek ezek különben, inkább egyfajta tükröt tartanak vele a hallgató elé.
A bő órányi albumról nem emelnék ki egyes momentumokat, egyben végighallgatva mutatja meg igazán az értékeit a lemez. Ha a fentiek felkeltették netán az érdeklődésedet, esetleg bejönnek az olyan, velük rokon lelkületű csapatok utóbbi munkái, mint pl. a Gazpacho vagy a Riverside, akkor mindenképpen tégy egy próbát a Communication Losttal, tutira nem fogsz csalódni. A számszerű értékelést illetően először 8 pontban állapodtam meg magammal, de ahogy újra és újra meghallgatom a CD-t, úgy eszi be magát a bőröm alá egyre jobban a muzsika. A mostani idők komoly dömpingje közepette ez nem kis szó, úgyhogy plusz fél pont még mindenképpen kijár nekik.