Elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy az olasz progmetal csapat zenéjével a ’98-as, remekbe szabott El Nino album óta szimpatizálok erősen. Első két lemezük (Seeds Of Rage – 1995 és Headquake – 1997) még határozottan Dream Theater / Fates Warning hatású muzsikát rejtett, és ugyan ezek is jók voltak, azonban az El Nino-n ehhez beérkezett modern metalos és sampleres-effektelős hatásokkal harmadik nekifutásra egy olyan kivédhetetlen elegyét adták a súlyos, lehangolt témáknak és a kitörölhetetlenül ragadós dallamoknak, amit aztán azóta sem tudtak megismételni. A számomra érthetetlenül lecsupaszított, és – önmagukhoz mérten – eltúlzottan keménykedősre vett 2000-es Reverse lemezt a mai napig nem igazán tudom hová tenni, míg az utóbbi három korongon már jobbára megint a régi önmaguk kacsint vissza, szerencsére.
A mechanikus intróval az El Nino-korszakot megidéző Gaia’s Legacy még egy fokkal erősebb visszatérést jelent a korai anyagok világához: hosszú idő után újra van billentyűs a csapatban (Gabriele Caselli), ugyanakkor a két gitárnak köszönhetően az utóbbi lemezek riffelősebb-poweresebb hangvétele is megmaradt. Leginkább az előző munka, a Blackenday és a kettes Headquake irányvonala keveredik itt, megfejelve a környezetvédelem és az ehhez kapcsolódó globális problémák témakörét feszegető koncepciózus szövegvilággal. A magam részéről Terence Holler énekes korábbi, javarészt önéletrajzi ihletésű, egyszerre önmarcangoló és önironikus szövegeit közelebb éreztem magamhoz, ezt a mostani témaválasztást – aktualitás ide vagy oda – kissé erőltetettnek, szájbarágósnak érzem. Az arc jellegzetes hangja és fogós, sajátosan keserédes dallamvilága szerencsére a régi; az Eldritch egyik fő vonzerejét számomra mindig is ez jelentette. Terence mellett a csapat motorját képező Eugene Simone gitárjátékát sem lehet eltéveszteni: a bevallottan Annihilator-fanatikus fickó le sem tagadhatná Jeff Waters hatását, mint ahogy a Megadethét vagy a Coronerét sem. A kemény, zúzós élt egyértelműen ő teszi bele a muzsikába, míg a komplex témákat hozó ritmusszekció és a hagyományosan dallamos vonalat ápoló billentyűjáték a klasszikus progmetalos oldalt erősítik. A helyenkénti összetettebb megközelítés ellenére egyébként viszonylag könnyen emészhető zene ez, pár hallgatás után már nem nehéz kapaszkodóra lelni a jobbára 5-6 perc körüli nótákban.
A CD limitált kiadású verzióján szereplő Fates Warning feldolgozással együtt a játékidő egyébként 59 perc, és ez a szűk óra épp rendben is van így ezekkel a dalokkal. A Through Different Eyes átirata különben az eddigi legjobb feldolgozásuk szerintem: picit karcosabb, riffelősebb az eredetinél, ezt viszont jól ellensúlyozza a billentyűs aláfestés. Bár fel nem forgatja a világot, és nem is egy második El Nino a Gaia’s Legacy, azért aki eddig szerette a csapatot, azt most sem fogja csalódás érni.
