Shock!

A zenekar neve Pokol, a CD játékideje 66 perc 6 másodperc, a booklet pedig telis-tele van misztikus ábrákkal, vizuális és szövegi utalásokkal – a felszínes szemlélő ebből azt is gondolhatná akár, hogy az újsütetű okkult rock/metal hullám egy újabb versenyzőjével van dolga. Nos, a látszat ezúttal csal: ugyan a szövegi-koncepcionális irányultság valóban errefelé mutat, az angol csapat nemcsakhogy nem tartozik a feltörekvő fiatalok táborába, hanem egyenesen egyike a brit metalélet öreg veteránjainak. Igen különös történet fejleménye, hogy eddig senki nem hallott felőlük, és most egyszerre csak előkerültek a semmiből.

Az eredetileg négytagú formáció 1981 végén alakult, és rövid – mindössze öt éves - pályafutásuk alatt egyetlen kislemezre, valamint néhány demókazettára futotta a szerencséjükből. Ezek a felvételek, valamint sokkolóan látványos koncertjeik azonban mégis megalapoztak számukra egy egész komoly underground státuszt (a Skyclad elődjének számító Sabbat például bevallottan sokat merített tőlük), ahonnan azonban – akkor – nem tudtak továbblépni, a kiadók sorra-rendre utasították el őket, míg aztán végül a Mausoleum Recordsszal sikerült nagy nehezen zöldágra vergődniük. A kiadó sajnos nem sokkal ezután becsődölt, a vágyva vágyott album nem jelenhetett meg, a csapat feloszlott, 1987. január 29-én pedig az énekes/gitáros David George Halliday – 30 évesen – öngyilkos lett. A sztori ezzel látszólag véget is ért...

...egészen tavalyig, amikor is egy egykori kölyök-rajongó, bizonyos Andy Sneap egybeverbuválta az életben maradt három tagot, és addig puhította őket, amíg ráálltak, hogy igazságot szolgáltatnak a régi kislemezen, a demókon, illetve próbatermi felvételeken megőrződött Hell nótáknak, és mai, modern stúdiós körülmények között felveszik azt a bizonyos hamvába holt lemezanyagot. És mivel ez a rajongó kissrác előbb a Sabbat gitárosává, majd nemzetközileg elismert producerré nőtt (Accept, Megadeth, Nevermore, Testament, Mindfeed, Stuck Mojo stb.), nemcsak stúdiós szakértelmét ajánlotta fel mindehhez, hanem gitárosként maga is a banda tagja lett, az énekesi posztra nem kevés fejtörés után (amelynek során még az egykori Sabbat- és Skyclad-torok Martin Walkyer személye is felmerült esélyesként) végül a gitáros Ken Bower fivérét, David Bowert választották. A színészi múlttal rendelkező, eredetileg nem is igazán metalos gyökerű David remekül oldja meg a feladatot, ami főleg akkor derül ki, ha az ember meghallgatja a dupla CD-s kiadás második lemezét, amelyen – meglehetősen hektikus hangminőségben – az eredeti, '82 és '86 közt készült felvételeket hallhatjuk. Halliday hangja valami olyasmi volt, mintha egy bespeedezett és alaposan felmérgesített fiatal Geddy Lee énekelt volna. Bower hozzá képest többet mozog közepes fekvésekben, de azt a hipnotikusan tébolyult, hisztérikus stílust nagyon jól hozza, amit néhai elődje művelt.

A zene pedig király riffekkel és komplex váltásokkal teli, szólókban gazdag metal merész dalszerkezetekkel, hol ördögi, hol hedonista, hol pedig történelmi vagy irodalmi ihletettségű (ilyen például a nagy londoni tűzvészt megéneklő Plague And Fyre vagy a shakespeare-i hagyatékból merítő Macbeth) szövegvilággal. A Mercyful Fate párhuzam eleve adja magát a lemezt hallgatva, ugyanakkor valahogy van a muzsikának egyfajta monumentálisabb, teátrálisabb atmoszférája is (aminek kései hatása például a Cradle Of Filth zenei és vizuális koncepciójában is vastagon tetten érhető – Dani Filth is nagy rajongója volt a csapatnak annak idején). Az újra felvett anyag hangzása értelemszerűen kitűnő, Sneap nagyon jól elcsípte a lényeget, és úgy pakolt mai, modern soundot a nóták alá, hogy közben mégis megmaradt az eredeti, borzongató hangulatvilág. A bizarr átkötő hangjátékokkal is megvadított 11 nótányi korong – különösen a bónusz CD-vel együtt – igazi csemege, mind gazdag zenei tartalma, mind pedig a fent vázolt történeti háttér miatt. Az old school és az extrémebb vonal hívei egyaránt jócskán találhatnak hozzá kapcsolódási pontokat, szóval érdemes tenni egy próbát az albummal, mert ha elkapod a hangulatát, tuti, hogy napokra a lejátszódban ragad (velem is ez történt).

És hogy mi lesz a történet folytatása? A produkciót nyilván színpadra viszik majd, afelől azonban vannak kétségeim, hogy egy ilyen erőteljes felütés után, valamint negyed évszázad elteltével van-e, lehet-e értelme még új nótákkal próbálkozniuk. De nyilván érzik majd, jön-e az ihlet, és hogy tartani lehet-e ezt a színvonalat – ennek megítélésében Andy szerintem óriási segítségükre lehet. Bárhogy is történjék azonban, ez az album bizony igazi különlegesség, egyben nagyon erős zenei és hangulati egységet képező nótacsokor. Let The Battle Commence!