Hol is kezdjem. A '98-as Eldritch album, az El Nino annak idején hihetetlenül tetszett, jobban mondva máig imádom, zseniálisan előremutató módon keverték a progresszív dallamos zenét az indusztriális témákkal, egy aranytorkú énekessel (talán John Bush-hoz hasonlíthatnám egy kevéssé) és egytől-egyig kiváló zenészekkel.
Ezek után az előző két lemezt is beszereztem, amelyek bár nem érik el az El Nino szintjét, de igencsak szimpatikus darabok. Aztán a fene tudja mi történt velük, egyszer csak arról jött a hír, hogy kivált a dobosuk, aki nem keveset tett hozzá az Eldritch összhatásához, majd a szintis is otthagyta őket, bár a sorrend nem biztos, mindenesetre két olyan tag nélkül folytatták a zenekart, akiket nehéz pótolni. A következő információ róluk az volt, hogy a továbbiakban a zenekar amolyan thrashes, súlyosabb zenei irány felé fordul, a progresszívkedést abbahagyják. Most sírjak vagy nevessek?!? Tűkön ültem tehát és eszeveszett kíváncsisággal vártam, hogy mit tudnak ebből kihozni. Az új lemez címadóját ízelítő gyanánt le lehetett tölteni, és egy kicsit elbizonytalanodtam. Mert. Egyszerű, ám húzós riff teper végig a dalon, szerencsére Terence Holler énekel még, nem hörög, és az egész olyan, mintha a Fear Factory és társai lettek volna a példaképek az elmúlt hónapokban a csapat számára. Én ezt nem értem. Nagyon nem.
Itt forog most a cd, megvettem, merthogy a gyűjteményben azért ott a helye, puttyog az intro, utána a Reverse már ismerősen dübörög, és nincs megállás, le akarnak tarolni, laposra préselni, és én az ötödik számnál sem értem jobban, hogy miért. Valószínűleg az eltelt pár év alatt rákattantak a nyolcvanas évek elektro bandáira és a kilencvenes évek indusztriál metaljára, ebből gyúrtak egy kis egyveleget, amit más név alatt lehet, hogy istenként imádnék, de így Eldritch-ként képtelen vagyok megbarátkozni vele. Pláne mikor a Suffering Degree-ben Terence tényleg az üvöltésre koncentrál, én pedig egyre kevésbé tudom hova tenni az egészet. Na jó, tök jó súlyos, meg húzós, elszórom az összes klisémet ide ezen témakörben, meg persze akad benne ötlet is, összhatásában is állat, csakhogy egész egyszerűen nem ezt vártam ettől a zenekartól. Van rajta egy feldolgozásnóta is, My Sharona a címe, gőzöm nincs kitől, bár az első másodpercben ismerős volt, valami nyolcvanas évek eleji diszkósláger lehet, legalábbis az rémlik, ahogy turkáltam az emlékeimben, ettől megkímélhettek volna igazán. Mindezek után az utolsó dal komor hangulatával teljesen olyan, amelyet akár a Type O Negative előadhatna. Ezt adjátok össze.
A lemezt bő egy éve vették fel, új a kiadó, gondolom azért nem jelenhetett meg előbb. Ki tudja mi lesz velük, a régi rajongók biztos értetlenkedve csóválják majd a fejüket, új rajongókat meg gőzöm sincs hogy szereznek, ahhoz még túl dallamos az ének. Bár sosem lehet tudni. A cd digis amúgy, nem túl szép, és a szövegekből is csak pár sort közöltek a szegényesen megszerkesztett füzetkében... valahogy többet vártam a pénzemért. Egy klipet is pakoltak a cd-re, kár, hogy nálam nem működött, remélem nem gyárilag tolták el. Lehet, hogy két hét múlva már imádni fogom, de egyelőre behúzott nyakkal, megszeppenten hallgatom a Reverse-t, és visszasírom a dallamos, progresszív Eldritchet.
Másnap: gyerekek, ez kibaszott jó lemez. Csak más, mint az eddigiek.
