Shock!

Talán végre tényleg kimondhatjuk, hogy itt a tavasz, szépen be is sűrűsödtek a blackmetal-közeli események a horizonton. Számomra a nyitányt az osztrák Harakiri For The Sky koncertje jelentette, akik egy remek friss lemezzel és immár headliner pozícióban tértek vissza, miután legutóbb a szomszédos Barba-színpadon a Paradise Lost-turné nyitó előzenekaraként próbáltak tetszést aratni. Utóbbit most nyilván jóval kisebb léptékben, viszont a saját közegükben, a saját díszleteik előtt tehették meg, nekem mégis ugyanannyira bejött a műsoruk, mint a múltkor. A post-black metal egyik általunk is elhallgatott gyöngyszeme hozta a formáját, és megríkatott.

A fokozottan szerencsétlen E-L-R névvel büszkélkedő svájci doom/posztmetál-trió nyitotta az estét, sajnos csak az utolsó dalukra értem oda, műsorukhoz érdemben hozzászólni tehát nem tudok/szeretnék. A bejárattól még megpillantani is nehéz volt őket, hiszen fényből még az utóbb megszokottnál is kevesebb jutott náluk a színpadra, pedig két szőke hölgy áll náluk a fronton, ahogy az a lepakolásnál számomra is kiderült. A flowerpowerizmus jegyében bevetettek ráadásul koncertszínpadokon általam eddig nem látott, (mű)virágfüzérekkel teleaggatott, egyebekben múlt századi nappalikba illő állólámpára hajazó hangulatfokozó objektumokat is, szóval remélem, jönnek majd még felénk, és én legközelebb szerencsésebb leszek. A hölgyekkel egyébként a merchpultnál lehetett tovább ismerkedni, akinek volt erre szándéka.

Apropó, merch! E téren a választék ugyan viszonylag bőséges volt, a készpénzes fizetés kizárólagossága viszont könnyen elvehette egyesek kedvét (például az enyémet). A jellemzően öt számjegyű összegbe kerülő relikviák korában én ezt egyértelmű hibapontként, más megközelítésben kihagyott ziccerként jegyeztem fel. A színpadon a svéd Dödsrit következett, és – folytatva a sajnálkozást – sok örömöm nem telt az előadásukban. Három gitárossal vonultak fel, ami ahhoz képest mindenképpen éles váltás, hogy a Totem Skint nyugdíjazó Christoffer Öster egyszemélyes hőskölteményeként indult pár éve ez a banda. Hagyományos black metalos ízekben gazdag, de más műfajokat is lelkesen mixelő zenében utaznak, ám az én ízlésemnek túl sok benne a leginkább söröskorsó-emelgetéshez való folk/heavy metalos motívum, hogy igazából érdekesnek bizonyulhasson. A két énekes arc viszont nagyokat szenvedett, ez pozitív.

Még csak indokot sem nagyon találok arra, hogy miért maradt ki eddig az idei lemezkritikák sorából a Harakiri For The Sky január végén megjelent „visszatérő" lemeze, a Scorched Earth, amely ráadásul egy kiváló, anyagerős munka lett – megint. Nos, aki eddig hozzám hasonlóan esetleg nem tette volna meg, ezen az estén bőséggel megismerkedhetett az új albummal, a turné elnevezéséhez méltón az uralta a setlistet. Persze nem tud olyan hosszú lenni a mindenkori HFTS-szett, hogy túl sok tétel beleférhessen a tipikusan nyolc-tíz perces terjedelmű dalaikból, de ez már csak azért sem gond, mert a zenekar csodásan konstans teljesítményt nyújt a stúdióanyagain. Az a zenekar, amelyet az itt látott ötfős felállás dacára mindenkor duóként él bennem, és persze ezúttal is az XXL-es méretű Matthias Sollak gitáros/dalszerzőn és Michael Kogler énekesen volt a hangsúly, a többiek többnyire meghúzódtak az árnyékban.

Érkezésükre is csak nagyjából félig telt meg a kisebbik Barba, a hangulat viszont nagyszerű volt, az érdeklődők hallhatóan vették a zenekar üzenetét, amely továbbra is a saját képére formálva játssza a posztmetált. Hozzáteszem, ebben a sokak szerint lerágott csonttá vált műfajban ugyanúgy belém fojtják a szót, mint ahogy a Cult Of Luna teszi, maximálisan pozitív értelemben véve ezt. És ahogy a CoL megtette, a Harakiri For The Sky is megtehetné, hogy egyes alkalmakra helyet csinál a mikrofonnál egy más jellegű hangnak is, mert hát bizony Herr Kogler hasonlóan egydimenziós hang birtokosa, mint a svédeknél Johannes Persson. Mindeközben pedig a zene nagyon is sokszínű, ráadásul minden színében minőségi, instant utazásra küld azokon a bizonyos felperzselt, szétroncsolt képzeletbeli tájakon, és efféle kalauzokra tényleg csak a legelhivatottabbak körében akadhatunk. Ahogy most is bebizonyosodott, a Harakiri For The Sky egyike ezen nagyoknak.

Fotó: Barba Negra