Shock!

Mindenki tud mondani néhány lemezt, amit a saját kis zenei világában mérföldkőnek, mindent megváltoztató alapvetésnek tekint. Számomra nem kérdés, hogy az egyik ilyen album a New Jersey-i illetőségű Symphony X harmadik stúdióanyaga, a The Divine Wings Of Tragedy, amely éppen tizenöt éve, 1997 januárjában jelent meg, és tette ismertté a zenekart különösen Európában és Japánban.

Az alapító Michael Romeo saját bevallása szerint az egész banda létrejötte meglehetősen véletlenszerű volt: a gitáros által jegyzett, egyfajta instrumentális demónak tekinthető 1994-es The Dark Chapter felkeltette a japán Zero Corporation Records figyelmét. Michael lényegében a kiadó unszolására szedte össze társait tágabb ismeretségi köréből, mindenféle tiszta elképzelés nélkül: „Valami zenekar-szerűség voltunk, de valójában rohamtempóban raktuk össze magunkat. Miután megcsináltam a The Dark Chaptert, némi érdeklődést mutatott egy japán kiadó. Kérdezték, hogy van-e rendes zenekarom, énekessel. Egyből mondtam nekik, hogy persze. Így muszáj volt sürgősen társak után néznem. Tom (Thomas Miller, az eredeti basszusgitáros), akivel már a gimiben együtt zenéltem, adott volt. Aztán egy haverom ismerte Michael Pinellát. Ő egy hangszerüzletben dolgozott. Tom és én ismertük Rod Tylert, aki akkoriban egy másik bandában énekelt. Tehát lényegében olyan volt, mintha csak úgy összedobálnánk néhány srácot. Még az első, Symphony X név alatt megjelent lemezt is demónak tekintem. Maga a felvétel sem volt valami jó... Fogalmunk sem volt, mi a bánatot is csinálunk."

Nem véletlen, hogy az instrumentális anyag elkészítése, valamint az első két lemez megjelenése között kevesebb mint két év telt el, s a rohamtempó, illetve a szerény körülmények elég erőteljesen érződtek is a végeredményen, különösen a hangzás tekintetében. Ráadásul aligha jöhettek volna ki ezek a masszív gitáralapokra építő, neoklasszikus szólókkal, epikus énektémákkal alaposan teletűzdelt lemezek rosszabb időszakban, mint épp a '90-es évek közepén, amikor jószerivel minden cikinek számított, ami éppen e kvalitásokkal rendelkezett. Az előjelek tehát nem voltak a legkedvezőbbek. Ettől függetlenül a japán rajongók már ezeket az anyagokat is kajálták – mint ahogy a dallamos, neoklasszikus rockzenét általában –, majd a zenekar eredeti énekese, Rod Tyler távozását követően immár Russell Allen által felénekelt második lemez, a Damnation Game még népszerűbb lett arrafelé. Európában és az Egyesült Államokban az első két lemez még jórészt észrevétlen maradt, bár különösen a kettes The Damnation Game-en már egyértelműen kidomborodtak a csapat legfőbb kvalitásai: power riffekkel kevert neoklasszikus ihletésű témák, hanghalmozós szólók, zseniális énekteljesítmény, és nem utolsósorban komplexitásuk ellenére is kiemelkedően jó dalok (például a címadó nóta vagy az Edge Of Forever). Romeo hatásai között elsősorban az olyan technikás gitárhősöket említi, mint Yngwie Malmsteen, Al Di Meola vagy Randy Rhoads, de pengetés-technikában (például a '80-as években tökélyre fejlesztett sweep picking technikában, tappingben és arpeggiókban) olyan nevek is előkerülnek, mint Paul Gilbert, Frank Gambale vagy Jason Becker. E rendkívül technikás, neoklasszikus, például Paganini ihletésű témák hagyományos heavy/power riffekkel való vegyítése már gyakorlatilag a „demó"anyagokon is megjelent, de mindez a második lemez idejére vált igazán kiforrottá – és ellenállhatatlanná.

Joggal mondhatjuk tehát, hogy a The Damnation Game-re a zenekar profilja és hangzása is letisztult, nem függetlenül attól, hogy végre stabilizálódott a tagság: bár a zeneszerzésért alapvetően mindig is a Romeo – Pinella kettős felelt, az összképhez mindenképpen hozzátartozott a kaszkadőr múltja miatt később Arjen Lucassen által „lovaggá ütött" Sir Russell Allen tagadhatatlanul Dio-hatású, rendkívül erőteljes, ugyanakkor legalább annyira sokszínű hangja. Érdekes módon Allen elődje javaslatára került a képbe. Amikor az első lemez után egyértelművé vált, hogy Tyler és a Romeo – Pinella páros zenei elképzelései nem igazán illenek össze, elkezdtek új énekes után nézni. Romeo: „Amikor már mindannyian tudtuk, hogy nem Rod lesz a hosszú távú megoldás, egyszer csak így szólt: 'Srácok, nem is tudom, de van itt ez a másik énekes. Talán nem olyan jó, mint én, de bemutathatom nektek ezt a Russell nevű arcot..." Allen egyébként már a második lemez felvételei közepette csöppent a történetbe.

Az igazi nagy robbanás tehát 1997 legelején érkezett el, amikor a banda kiadta harmadik, The Divine Wings Of Tragedy című sorlemezét. Romeo: „A Divine idejére gyakorlatilag rátaláltunk a saját utunkra. Akkoriban kezdtünk el úgy szólni, mint egy igazi zenekar – kezdett remekül összeállni a dolog, és sikerült az összes klasszikus hatásunkat egységes egésszé összeforrasztani. Russell jóval egyértelműbb rock háttérrel rendelkezett, mint mi, de a Divine lemez idejére már mindannyian egy hullámhosszon voltunk, mindannyian tudtuk, mit miért csinálunk, és elkötelezettek voltunk, hogy véghez is vigyük, amit elterveztünk."

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először tettem be a lejátszómba a lemezt. Már a Pantera-ízű, atom nyitóriff és a belépő billentyűs díszítések is jót sejtettek, de a lemez 54. másodpercében, Allen belépésével végérvényesen eldőlt: ez a lemez a hatalmába kerített és nem fogok tudni szabadulni tőle. Tudom, ezek nagy szavak, de ahogy Allen az első verze/refrén szűk egy percében MINDENT bemutat, amit a rockéneklésről tudni kell, azt nehéz kisebb szavakkal jellemezni. Maga az Of Sins And Shadows nóta egyébként tökéletes egyvelege a betonkemény power riffeknek és a Malmsteen-ízű neoklasszikus szólóknak (mind gitáron, mind billentyűkön), a már említett zseniális énekről és kórusokról nem is beszélve. De mindemellett dalként is hibátlan az első tétel, ami dióhéjban bemutatja, mire is számíthatunk a következő bő egy óra során. Illetve dehogy mutatja be: ami a címadó dalban vár a hallgatóra a lemez végén, az még a nyitás zsenialitásához képest is letaglózó hatású. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk szépen sorban.

A nyitó dalt két könnyedebb, rövidebb, lényegre törő nóta követi: a Miller basszustémájával, majd egy tipikus Romeo riffel indító Sea Of Lies inkább a súlyosságra, míg a szintén nagy favorit Out Of The Ashes inkább a neoklasszikus futamokra épít, de mindkettő közérthető formában. Kegyetlen lendülettel fúrja be magát a hallgató fülébe jobbnál jobb szólókkal – nem csak gitáron és billentyűkön, de helyenként basszuson is. Emlékszem, akkoriban sokat vitatkoztam egy bizonyos Draveczki Ádámmal azon, hogy például a Sea Of Lies közepén elhelyezett védjegyszerű gitár/billentyű párharc mennyiben tekinthető pusztán valamiféle ultragyors skálázós parasztvakításnak, de én a magam részéről továbbra is tartom, hogy ezek a témák messze többről szólnak, mint a gitárnyakon való értelmetlen és öncélú fel-le rohangálásról. E klasszikus zenei ihletésű futamok tökéletesen illenek az adott dalok hangulatához, és lényegében harmóniavezetésként, semmint önálló szólóként értelmezhetők. Ettől függetlenül elfogadom, ha valakinek az ilyesmi már túl sok, de ez persze ízlés dolga.

A lemez következő csúcspontja az akusztikus intróból finoman építkező, csaknem 10 perces, egyértelmű Kansas hatásokat mutató The Accolade, amely gyönyörű harmóniáival, jól felépített dalszerkezetével, és természetesen Allen kiemelkedően kifejező énekteljesítményével veszi le a hallgatót a lábáról. Ez a dal egyértelműen a zenekar lágyabb, epikusabb oldalát mutatja be, ami legalább annyira jól áll nekik, és remekül elkapja a középkori lovagi tematika hangulatát. Ugyanez a soron következő nótáról is elmondható, ami ismét egy másik történelmi korba, a fáraók földjére kalauzol minket. A Pharaoh szigorú refrénje, a keleties hangulatú szintitémák, valamint a dal misztikus középrészéből visszatérő zúzós, már-már Metallica-ízű riffhalmaz mindvégig fenntartja a hallgató figyelmét. A The Eyes Of Medusa verzéjében remek kontrasztot alkot a nyakatekert, masszív riffelés Allen emelkedett, szárnyaló énektémájával. Mai füllel talán a Witching Hour az egyetlen gyengébb szerzemény a lemezen, egy kórusokkal, neoklasszikus riffekkel alaposan telepakolt, viszonylag rövid és direkt nóta. Természetesen nem rossz ez sem, de valahogy dalként kevésbé emlékezetes, mint az album akármelyik másik szerzeménye. Lehetséges, hogy csak az ellenség elaltatására szánták, ugyanis közvetlenül ezután következik a lemez és véleményem szerint a műfaj egyik legnagyobb alkotása, a címadó eposz.

A hét részre osztott, összesen csaknem 21 perc hosszú monstre szerzemény Queen-szintű, másfél perces kórussal indít, melyből a Queen mintáját követve az összes zenekari tag kisebb-nagyobb mértékben kiveszi a részét. Romeo: „Sávonként vettük fel. Russ mindannyiunkkal együtt énekelt, amikor sorra kerültünk. Ő tartott mindannyiunkat hangnemben." A kórust egy filmzene-szerű, vészjóslóan menetelős dob-gitár intró követi, amelyből aztán csodálatos természetességgel bontakozik ki egy szólókkal alaposan megspékelt, csaknem négyperces instrumentális rész, ami a banda epikus és zúzós oldalát egyaránt bemutatja. A sokadik lúdbőr akkor jön el, amikor a III. A Gathering Of Angels című részben Allen a címhez abszolút méltóan ismét színre lép. Ahogy a dalszöveg is mondja: „There was a time when nine choirs sang the endless melody of light, music of the spheres" – ehhez én nem is tudok mit hozzátenni, ezt a gyönyörűséget ennél pontosabban nem lehetne jellemezni. Mesterien szövődnek egymásba a szívszorítóan gyönyörű dallamok, a komplex, fölényes hangszeres megoldások (ezúttal is mindhárom szólóhangszeren), a vérbő, agresszív témák, különösen az eposz felénél lévő, Gustav Holst Mars: The Bringer Of Warján alapuló rész (V. The Prophet's Cry), amelyet ismét egy hosszabb, helyenként jazzes, helyenként ismét neoklasszikus elemeket felvonultató instrumentális tétel követ. És amikor már azt gondolná az ember, hogy ezt nem lehet fokozni, akkor a dal 18. percében érkezik el maga a csoda, szerintem a legszebb zenei alkotás, amit rockzenekar valaha elkövetett. Nem tudom leírni azt az érzést, amit először éreztem a „Looking up to the heavens / I can see what I left behind" sor hallatán. Russell Allen itt annyira szívbemarkolóan énekel, hogy a mai napig képtelen vagyok ezt a részt anélkül meghallgatni, hogy a hideg futkosna a hátamon. Leírhatatlan.

Nem is igazán értem, miért tettek a lemez végére még egy nótát: egy ilyen szintű alkotás, és különösen annak záró néhány perce után körülbelül annyira hiányzik egy újabb (bármilyen) szám, mint mondjuk egy másik fellépő banda a Slayer után: egyszerűen értelmetlen. Ettől függetlenül persze a Candlelight Fantasia is vérbeli Symphony X mestermű, talán a lemez legdallamosabb nótája, amelyben Allen ezúttal is kiereszti azokat a magasakat, és jól megjegyezhető, zongorával kísért refrénje amúgy kiváló lezárása e sokszínű anyagnak.

A The Divine Wings Of Tragedy fogadtatása ezúttal már kifejezetten pozitív volt: a szaksajtó és a közönség is elismeréssel fogadta a jelentős előrelépésnek tekintett művet, különösen Európában, de a zenekar szekere természetesen Japánban is jól futott tovább: itt az albumból több mint 100 ezer példány talált gazdára. Érdekes módon mindezt koncertezés nélkül sikerült elérniük, olyannyira, hogy a zenekar első élő fellépésére egészen 1998-ig és a negyedik lemez megjelenéséig kellett várni. Igaz, az akkori japán bulit már egy világ körüli turné is követte. Romeo: „Amikor a Divine kijött, megszerveztük az első japán turnénkat, de sajnos akkoriban épp elég sok feszültség volt Jason Rullo és Thomas Miller között. Jason egy időre el is hagyta a csapatot, így dobosunk sem volt. Mire megtaláltuk Tom Wallingot – aki a negyedik lemezünkön szerepelt –, elég sok idő eltelt. Közben a japánok folyamatosan üldöztek minket, hogy mikor jön már az új lemez, és gyakorlatilag visszarohantunk a stúdióba, hogy felránthassuk a cuccot az új sráccal." A végeredmény, az 1998-ban megjelenő Twilight In Olympus a körülmények miatt talán egy kicsit összecsapott lett – bár ezen is találhatók kiemelkedő szerzemények –, és ezt utólag Romeo is így érzi: „Nem ez a kedvencem a lemezeink közül, főként azért, mert eléggé elkapkodtuk. Nem lett olyan, amilyen lehetett volna, vagyis amilyennek lennie kellett volna." (Ugyan a zenekarok 99 százaléka azért a fél karját odaadná egy ilyen összecsapott albumért.)

Bármennyire is nagy névnek számított már ekkorra a Symphony X Japánban és egyre inkább az öreg kontinensen is, meglepő módon évek teltek el, mire a banda egyáltalán terjesztéshez jutott hazai pályán: az első két lemezt az amerikai közönség csak borsos árú importként szerezhette be. A zenekart és annak főnökét akkoriban jellemző amatőr hozzáállást maga a gitáros is elismeri: „Kezdetben az eredeti japán kiadónk tulajdonában voltak a korai anyagaink. Fogalmam sincs, miért. Valójában nem is igazán értem, hogyan is működik ez az egész. Lövésem sincs, hogy ők ténylegesen próbáltak-e terjesztést intézni itthon, csak nem találtak olyan ajánlatot, ami megérte volna... Nekünk azt mondogatták, hogy a Symphony X nem egy garázsbanda. Akkoriban nem sokat tudtam ezekről a dolgokról..."

Bár ez a negyedik lemezen még nem volt igazán érezhető, a későbbi albumokon egyre inkább háttérbe szorultak a neoklasszikus elemek, és némileg sötétebb, keményebb irányba mentek el, amiket gyakran ötvöztek filmzenei motívumokkal. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a stílusuk ne maradt volna abszolút felismerhető és egyedi. Nyilván javultak a lehetőségeik – nemcsak ismertségük növekedése és a kiadói támogatás folytán, hanem Romeo Dungeon nevű házi stúdiója elkészültének köszönhetően is –, hangzás tekintetében pedig jóval minőségibb produkciókat tudtak letenni az asztalra. Ez különösen a filmzenei ihletésű, nagyzenekari témáknál feltűnő, de természetesen a gitárhangzás is jóval erőteljesebb a legutóbbi, 2011-es Iconoclast lemezen, mint a 1997-es albumon. Ettől függetlenül ma is tartom, hogy az akkori lehetőségekhez képest a The Divine Wings Of Tragedy bivaly módon szólt.

A Symphony X azon zenekarok közé tartozik, akik minden lemezükkel előrébb tudtak lépni és fokozatosan képesek voltak újítani anélkül, hogy a rajongótábor számára elfogadhatatlan stílusváltásokkal próbálkoztak volna. A kezdeti rohamtempó után már nem törekedtek arra, hogy túlságosan sűrűn adjanak ki újabb anyagokat, amiben nagy szerepe volt annak is, hogy Romeo stúdiójában gyakorlatilag korlátlan idő áll rendelkezésre. A zenekar egyes tagjait jellemző maximalista pepecselés a gitáros beszámolói szerint rendkívüli mértékben meghosszabbítja a munkafolyamatot.

Akkoriban évekig nem tudtam elképzelni, hogy a The Divine Wings Of Tragedynél lehet jobb lemezt csinálni. Aztán persze az azóta eltelt tizenöt év bebizonyította, hogy igenis lehet, az Iconoclast például zeneileg és hangzásában is messze felülmúlja a harmadik albumot, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy a Symphony X harmadik lemeze mérföldkő volt a progresszív zenék történetében. Azt pedig még ma is tartom, hogy Russell Allennél nincs nagyobb torok ebben a műfajban – engedtessék meg, hogy ebben maximálisan egyetértsek Lovrek Krisztiánnal. Russell Allen for president!