Shock!

Nagyon vártam már. Kezemben a CD, pazar kiállású digipak. A zenekar védjegyszerű kettős maszkja pislog vissza rám, az aktuális témakörnek megfelelően nyomtatott áramkör-szerű bevonat alól – fémszövet az élő vázon. Azt már megszokhattuk, hogy a csapat motorja, Michael Romeo nem szokott kicsiben gondolkodni. Ha ő nekiül, márpedig nekiül rendesen – legutóbbi gyűjteményük 2007-ben jött ki (Paradise Lost), azóta gyűltek az ötletek a mostani csomaghoz –, akkor ott alkotás folyik, de inkább komponálás, sőt Teremtés, és bár volt közben mindenféle más anyag, jó lemezek műfajon belül és kívül, azért mégiscsak piros betűs az az év, amikor Symphony X album jelenik meg.

A cím jelentése képrombolás, eredetileg a 8. században kezdődött az a mozgalom, amelynek során a meglévő vallási képek, ikonok „helyes értelmezése érdekében" egyes alkotásokat újramagyaráztak, majd később néhányat egész egyszerűen megsemmisítettek. Tágabb értelmezésben a képrombolás egy meglévő kor, ideológia újraértelmezése, és Romeo úgy gondolta, hogy abban a korba léptünk, amikor az ember és a gép nemhogy elválaszthatatlan, hanem felmerül a „ki irányít kit?" kérdése. Közhelyesnek tűnik? Az. Nem itt merül fel a kérdés először, ez tény, de ennél mélyebbre nem is szándékozom menni az ideológiai fejtegetésben, az értelmezés úgyis a hallgató dolga, a zene viszont ennél sokkalta többről szól.

Keresnem kellett a szavakat először, amivel frappánsan tudtam volna jellemezni az előmászó intrót. A legszerényebb jelző is a grandiózus – ahogy azt megszokhattuk már tőlük. Pinnella káoszfutamaira lép be a zenekar, ősrobbanást idéző motívumokból bontakozik ki a kórusokkal megtámogatott nagyívű bevezető. Innentől kezdve a kérdés az, hogy a következő közel 83 percben milyen ívet fog bejárni a zene, a zenekar melyik arcát helyezi előtérbe.

Előzetes aggodalmam, miszerint Romeo keveri a hangzást, nem igazolódott be. Nem nagyon szerettem az utóbbi lemezek ostyaszáraz soundját, és szerencsénkre most sokkal melegebb a megszólalás, sőt, ami az én fülemnek különösen kedves, az a basszusgitárt előbbre tolták. Michael Lepond szerepvállalása jóval több annál, mintsem szimplán ritmikailag tegyen hozzá az összképhez, a nyitó szám refrénje alatt is nagyszerű harmóniákkal locsolja meg a fülbemászó kórust, és később is fel-felbukkan, hogy teljesebb legyen az összkép. Általánosságban két dolgot kell ezzel kapcsolatban mindenképpen megjegyeznem. Az egyik, hogy Michael Pinnella jellegzetes stílusú aláfestéseiből ezen az albumon kevesebbet kapunk, nem mennyiségben, hanem dinamikában. Ahogy azt az interjúk során is említették a fiúk, továbbra is a riffelős, zúzdába hajló dalok viszik a prímet, őszinte bánatomra a filmzenés oldal háttérbe szorult. A másik említésre méltó dolog, hogy a tagok mindegyike egyértelműen színesebben játszik, ez ugyanúgy igaz az egyébként is ufonauta képességű Michael Romeóra, mint a háttérben roppant keményen küzdő Jason Rullora. A dobolása épp annyira komplex, hogy nem töri meg a harmóniák lendületét, mégis kellően összetett, nagyon kellemes a játéka húzása.

Ha az imént hangot adtam az elszállósabb, lírai SyX-véna hiányának, akkor most kiemelem a lemez nyugvópontját, a When All Is Lost című tételt. Megunhatatlan, ahogy felépítenek egy világot, ahogy eljutnak egyik hangulatból a másikba anélkül, hogy kiszámítható lenne. És ehhez kell az a páratlanul meleg, érzelemteli orgánum, aminek Russell Allen a gazdája. Mindegy, hogy torkaszakadtából üvölt – néha bizony Chuck Billyt is eszembe juttatta, ki gondolná –, vagy éppenséggel lágyan dúdol pár sort, élményszámba megy figyelni, mennyire birtokolja a dallamok megformálását, micsoda érzelemmel adja azt át. Ilyenkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy hangjának egyszerűen nincsenek határai, ereje végtelen. Ehhez jön a Romeo-Pinnella páros akkorbontogatós zenei kincsesbányája, indul a libabőr-generátor.

Az album második korongja már a masszív, fejdöngető ritmusokra épülő zenét tartalmazza, azt az irányt viszi tovább, ami a Paradise Lost és a The Odyssey veleje is volt, viszont szembetűnő az, hogy a refrének többször is kimondottan fülbemászóak, ragadósak. Electric Messiah, Prometheus, főleg utóbbinak olyan billentyűkkel megtámasztott refrénje van, hogy utána csak ezt tudom dúdolni. A Light Up The Night, The Lord Of Chaos páros szerepelhetne akár az áttörést hozó The Divine Wings Of Tragedy lemezen is, vagy épp a Twilight In Olympuson, virtuóz (bár ez a jelző a Symphony X-nél szükségtelen) szintiszólóval a gitárral uniszónóban, ahogy azt régről megszokhattuk. Az számomra valóban talány, hogy képes Romeo ennyire kitalálni minden hangot egy szólóhoz, önismétlés nélkül, változatosan, markánsan, ami annak fényében külön érdem, hogy ő is a Malmsteen-iskola növendéke, és ez elvileg eléggé be szokta határolni a stílust. Romeo ezt újítja meg minden dalban, kiváló könnyedséggel, dundi ujjai alatt csak rá jellemző dallamok fejlődnek.

Nyugodtan elmondható, hogy megérte az album megszületéséhez szükséges négy év várakozás, egy masszív, lendületes, változatos és kifinomult megoldásokban gazdag anyaggal állunk szemben. A Symphony X ezzel a lemezzel irányt mutat, meghatározza a komplex, kiművelt rockzene irányát, nevezzük azt akár progresszív rocknak vagy neoklasszikus metalnak, teljesen mindegy. A zenekar eleve megkerülhetetlen státuszt ért el az évek során, az Iconoclast pedig csak tovább erősít ezen.