Shock!

Szinte hihetetlen, hogy immáron 5 év telt el a legutolsó Symphony X lemez óta. Persze nem lazsált a gárda a holtidőben sem: megjelent egy szenzációsan jó ős-hard rock anyag Russell Allen neve alatt és az énekes két albumot is készített kedvenc riválisával, Jorn Landéval; sőt, turnézott Arjen Lucassennel a Star One projektben is.

Michael Pinella billentyűs is adott ki szólólemezt, de sajnos akadtak egészségügyi problémák is Michael LePont basszerrel. Az idő mindenesetre eltelt, nem kis várakozás előzte tehát meg a Paradise Lost albumot. Jómagam nem csak az 5 év miatt vártam egy igazán ütős anyagot, hanem azért is, mert az Odysseyvel a maga idejében nem sikerült igazán megbarátkoznom. Hogy egész pontosan miért nem, azt nem tudnám megmondani, hiszen a címadó tétel pl. zseniális, de valamiért nem hallgattam sokat akkoriban. Az mindenesetre biztos, hogy találkoztam hasonló véleményekkel is, tehát nem feltétlenül én vagyok a hunyó (más kérdés, hogy újrahallgatva semmi problémám nincs a 2002-es cuccal). A Paradise Lost előzetese viszont a nyár slágere volt nálam, teljesen rácuppantam és most, hogy kezemben a gyönyörű kiállítású digipakk, bónusz DVD-t is tartalmazó CD, ugyanúgy kész vagyok a muzsikától.

Sarkítsuk le kicsit a dolgokat: azóta, hogy a Dream Theater és Yngwie Malmsteen zenei világának összeházasításával a Symphony X műfajt teremtett, nem sokat változtatott stílusán. Ezzel persze nincs semmi baj, hiszen az elmúlt 10 évben már nemcsak „drímes", de „szimfoniekszes" zenék is születtek, köztük nem egy nagy kedvenccemmé is érett (pl. az Adagio vagy az új lemezét éppen most kiadott Circus Maximus). Az ilyen jelenség azonban azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a tanítványok megfingatják mesterüket. Erről azonban a SYX esetében szó sincs: a saját maguk által teremtett műfajban magabiztosan ők a legnagyobbak. Sőt, ha a sok-sok hallgatás után úgy istenigazából belegondolok, a srácok elkészítették eddigi leggyilkosabb lemezüket. Egy olyan anyagot, amely minden eddigi albumuk erényeit egyesíti: itt van az V. monumentalitása, filmzene-jellege (aki nem megy le hídba az intróként szolgáló Oculus Ex Infernitől, az menthetetlen); az Odyssey agresszivitása (úgy harap a gitársound, mint még talán soha, a dobalapok elképesztően erőteljesek és a billentyű sem annyira hangsúlyos); a Twilight és a Divine Wings dalközpontú virtuozitása (micsoda azonnal rögzülő dallamok vannak itt, kéremszépen).

Ahogy a zárójelben már említett, szenzációsan jó bevezetés után a Set The World On Fire óriási, elsőre beragadó refrénje megadja az alaphangulatot, olyat tényleg csak a legnagyobbak tudnak. A Domination pedig olyan súlyos verzetémát hoz, hogy a hallgató rögtön dob egy hátast – Russellnek pedig tényleg soha nem szabad abbahagynia a dohányzást, hiszen vélhetőleg a sok ciginek is köszönhetőek az Odysseyn és a szólóanyagon már megszokott, de itt tökélyre fejlesztett karcos, szinte smirglis dallamai. És ahogy ezek a tiszta hangokkal párosulnak, az garantáltan heveny libabőrt okoz. De nem csak súlyosságból, gyorsaságból is kijut, és úgy egyáltalán, egy pillanatra nem ül le a lemez, végig zaklatott, pörgős, lendületes.

Még a lassabb témákban is olyan energia rejlik, mint egy kitörni készülő vulkánban, a lírai témák (pl. The Sacrifice) pedig felkavaróak. A kemény hangvételnek köszönhetően a két Michael közül most Romeo van túlsúlyban (amúgy is, he-he), nincs tehát annyi gitár-szinti párbaj, mint a Divine Wings-en; mégis, amikor Pinella „szóhoz" jut, kivillan markáns stílusa, mely a SYX alapvető eleme és amely nélkül a bandát nem lehet elképzelni.

Egy ilyen kaliberű zeneanyag esetében a „kritika" szó gyakorlatilag értelmét veszti. Mégis, hadd szóljak pár rossz szót is: a digipakk verzió tényleg gyönyörű, de a bónusz DVD-re így ebben a formában nem tudom, mi szükség volt. Ezek a nézhetetlen-hallgathatatlan minőségű bootleg videók a legfanatikusabb rajongó türelmét is próbára teszik, szerintem nem lesz ember, aki végignézi őket. Akkor már inkább válogattak volna a youtube-ról, ahol azért akadnak élvezhető felvételek – amíg valami hivatalos koncert DVD meg nem jelenik, nekünk is inkább onnan lesz érdemes szemezgetnünk. Szóval, mint sajnos más bandák esetében is, ez itt nem más, mint a „nesze semmi, fogd meg jól" esete. Még jó, hogy a Paradise Lost dalai minden kellemetlenséget feledtetnek és ez a lényeg. Év lemeze-gyanús!