Shock!

Azért is érdemes időnként Németországba elvetődni egy-egy koncertre, fesztiválra, mert így az ember reprezentatív felmérést végezhet arról, valójában milyen brutálisan nagy is arrafelé a rockpiac és hogyan lehet igazán jól működtetni. Ez már a Beatles idején is így volt, nem véletlenül jártak ők is folyton Hamburgba koncertezni a korai években, de miután felfutott a keményrock és pláne a ′80-as évek heavy metálja, tényleg iszonyat nagyot ment a biznisz. Ha már csak a ′87-′88-as, unokatesómtól örökölt régi Hammereket nézegetem ilyen szemmel, a sokoldalas pólóhirdetések is lenyűgözőek és már akkoriban rengeteg többzenekaros rendezvényt reklámoztak, amelyek NSZK-szerte mindenütt folyamatosan zajlottak, persze főleg nyáron.

Ezek voltak a mai Wacken, Bang Your Head, Rock Am Ring satöbbi ősei, és aztán az újraegyesülés után (melynek emléknapja épp egybeesett kiutazásunkéval) a megduplázódott piac, a hagyományos stílusok iránti tisztelet, az új kemény műfajok beérkezése, a generációtorlódás, a nagy fesztiválok létrejötte-növekedése és megannyi egyéb körülmény hatalmasra hizlalta a német rockpiacot. Kicsiben és nagyban egyaránt elképesztő a dömping: a mainstream és erős másodvonal mellett elképesztő a kínálat műfajspecifikus, tematikus, lokális és nemzetközi jellegű rendezvényekből is, nagyvárosokban és vidéken, immár egész évben non-stop. Teljesen reális szcenárió, hogy egy random bajor településen élő, változatos ízlésű, rockkedvelő arc akár minden hétvégén korrekt áron, maximum másfél órát autózva hódolhat a minőségi élő zene élvezetének nagy, közepes vagy helyben ismert nevekkel. Ha pedig nagyvárosban él, mindezt húsz perc tömegközlekedéssel is megteheti, viszont hetente akár többször is. Amennyiben netán monomániás, csak és kizárólag death metalt, grindcore-t, punk'n'rollt, netán medieval historic speed rockot fogyaszt, akkor is hatalmas a választék. Mindezt pusztán az idei Keep It True spinoff koncertszüneteiben ücsörögve, a kihelyezett plakátokat és szórólapokat nézegetve állapíthattuk meg.

Spinoff? Szóval már ilyen is van? Hát igen, a több mint húszéves múltra visszatekintő (2003-ban volt az első), nevéhez méltóan az underground csemegék „házhoz szállítására" szakosodott Keep It True fesztivál (a „true"-hoz gyakran társított pejoratív felhang miatt magyarul talán jobban hangozhat a Keep It Kult) 2024-ben már negyedszer rendezte meg Rising alcímű eseményét. Az eredeti KIT az egészen borzalmas Majesty zenekar frontembere (az ő dalukból jött a név is) és a Rock Hard egyik újságírójának ötletéből indult ki. 2003-ban még ők is „kicsiben" gondolkoztak: noname helyi bandákat (a jelző nem minősítő, csak tényszerűen utalok az ismeretlenségre) és egy-két ismertebb külföldi zenekart (Doomsword, Omen) szerveztek össze a rendezvényre a mai napig otthont adó Lauda-Königshofen sportcsarnokába. Aztán alkalomról alkalomra egyre jobban csorogtak az egyre nagyobb kultnevek, egyre inkább nemzetközivé és nem mellesleg jelentőssé téve a fesztivált. A kult és a retro jegyében mind jobban törekedtek a különlegességekre, például hogy klasszikus felállásokat trombitáljanak össze, akik lehetőleg egyben nyomnak bizonyos lemezeket, esetleg korszakos szetteket. De jellemzővé vált az is, hogy csak a KIT miatt éledt fel egy-egy tetszhalott banda és vált lehetővé sok olyan koncertélmény, amire évtizedekig zéró esély mutatkozott. Hogy csak egyet említsek (a Wikipédia oldalon fent van minden év teljes fellépőlistája): Jim Matheos és John Arch itt játszott újra Fates Warningként az Awaken The Guardian évfordulóján – a többi régi arccal együtt. Nos hát, a metál az ilyen, és valahogy idén úgy alakult, hogy tavasszal úgy döntöttünk, felkerekedünk. Egyébként a kultjelleget erősítendő, a szervezők csak fizikai jegyeket értékesítettek, ugyanakkor egy héten belül megjöttek igényes, keménypapírra nyomtatott, ezáltal pár hónapig hűtődekorációnak is kiválóan funkcionáló belépőink.

Ha belegondolunk, a Rising elnevezés valószínűleg onnan jön, hogy 2021-ben, az előző évben covid miatt lefújt soros fesztivál helyett-után rendezték meg az elsőt, mely valóban afféle kisebb kaliberű feltámadásként volt értelmezhető. Igaz, akkor sem kispályáztak, mert a Candlemass és a Blind Guardian headlinolt, tavalytól pedig ('22-ben nem volt sima KIT) újra évente kétszer is bedurrantják a kultmotort (ami amúgy 2004-től 2009-ig standard volt). A Rising helyszíne a takaros Würzburg, Bajorország egyik kellemes városkája, amely egy szőlődomb lábánál foglal helyet, impozáns vára és óvárosa van, tehát remekül el lehet tölteni a holtidőket, melyből azért bőven van, tekintve, hogy bár déltől már zakatol a metál a Posthalléban, a nemzetközi fellépők inkább késő délutántól sorjáznak. Maga a helyszín szintén érdekes, mert ez valóban a Bundespost épülete, a ′80-as években épült irodaház a mai napig üzemel a pályaudvar tőszomszédságában és ennek földszintjén számoltak fel valamikor egy hatalmas logisztikai elosztóközpontot, amely manapság a legkülönfélébb kultúrrendezvényeknek ad otthont. Természetesen egy befektető korábban már rá akarta tenni a kezét az ingatlanra, de a civilek által szervezett tiltakozás megmentette a helyet és bár jövőre állítólag ismét rezeg majd a léc, talán lehetünk naivak és nem esélytelen, hogy megmaradjon a würzburgiak közkedvelt Pohája. Mi tagadás, remek adottságai vannak a hatalmas hodálynak: jól megközelíthető, tágas, jó akusztikájú, ezen előnyöket mind élvezhettük mi is.

1. nap

A nulladik napi warm-up show felhozatala nem volt túl csábító, ezért kihagytuk, de már csak a pár évvel ezelőtti, magyar acélszíveket melengető Ítéletnap feldolgozás miatt sem volt kérdés, hogy közép-kelet európaiként ott a helyünk a Crystal Viper kezdésekor. A lengyel csajfrontos banda tisztességes hype-ot kapott az utóbbi években és itt számomra is kiderült, hogy nem érdemtelenül: hammerfalloweenes metáljuk minden klisé ellenére (mondjuk bármilyen klisét pont ezen a feszten felróni dőreség) remekül működik, Marta Gabriel pedig igazi cuki amazon és még némi hangja is van. Néhány dallama tényleg olyan volt, mintha Joacim Canstól kérte volna kölcsön őket, és bár nekem kicsit túl europower a zenéjük, profin nyomták és szórakoztatóan.

Azért is volt jó ez a fesztivál, mert emlékeimben és a Shock!-archívumban is kutakodhattam, például a Demon után, őket ugyanis rémlett, hogy már láttam. És valóban: három szám erejéig 2005-ben már elcsíptem őket innen nem messze, az emlékezetes, viharsújtotta Bang Your Head!!! fesztiválon. Az a „buli" is tetszett, már akkor látszott, hogy a németek nagyon bírják őket, de régi KIT-visszatérőkként egész konkrétan kenyérre kenték a közönséget a brit öregfiúk. A Dave Hill ős-énekes által 1979 óta vezetett brit banda a klasszikus „másodvonalas" utat járta be, nagyjából stabilan, egységesen magas színvonalú lemezekkel, változó felállással (bár a mostani is tizenéve együtt van), kitartó rajongótáborral nyomta végig az évtizedeket, ma pedig jutalomjáték minden este. Természetesen őket is a brit metál új hulláma dobta fel annak idején és bár zenéjük, részben a billentyűk miatt is, hardrockosabb, iszonyat húzása volt bármelyik dalnak. A kopasz-bajszos, full kattant Hill és sármos öregúr-kiállású társai tényleg hatalmas népünnepélyt generált már koraeste – nagyjából olyat, mint amit Pesten tolt a Tygers Of Pan Tang. Új lemezük is van, amelyről elő is került egy kiváló szám Face The Master címmel – szinte biztos, hogy fogom őket mostanában hallgatni. Nem tudom amúgy, mennyire volt rentábilis a Tygers nálunk, de annyian biztos eljönnének Demonra is.

A Nasty Savage-hez ugyanezen a Bang Your Headen volt szerencsém, és akkori beszámolóm eléggé lesújtó volt, emiatt is terveztem a merchpult és a lemezbörze közé beiktatott sörpados pihenőhelyen tölteni az ő fellépésüket. Ugyanakkor amit hallottam és közben aztán láttam is, italért indulva, valamennyire rehabilitáltatta velem a zenekart – vállalható power-thrashnek tűnt, és némi kingdiamondos buké valóban befigyelt a korábban olvasottak-hallottak alapján. Mivel pedig a napokban jelenik meg az ő új lemezük is, egy esélyt adok neki – közel húsz év alatt bárki felszívhatja magát, és persze az is lehet, hogy 2005-ben sem volt annyira rossz az a negyedórás fellépés.

A Pentagram viszont minden túlzás nélkül az egész feszt egyik legjobb koncertjét tolta. Bobby Liebling legendás zenekaráról mi is többször írtunk már, hiszen járt nálunk is, remélem, jön is még, elvégre ők is decemberben adnak ki új anyagot. Meglepő-e vagy sem, pont az arról származó I Spoke With The Devil (?) című ütötte az egyik legnagyobbat. A 45 kilós, eszelős tekintetű, sajtkukacmozgású, bántalmazott édesanyja felsőjében kántáló cigányvajdára emlékeztető, egyszersmind tekintetet vonzó frontembert figyelve és újonnan verbuvált, iszonyat feszes, profi és hiteles kiállású zenekarát hallgatva az jutott eszembe, hogy ha már úgyis akkora divat manapság a multiverzum, simán elképzelhető, hogy mi is csak az egyik lehetséges valóságban élünk, és létezik egy másik, ahol a Pentagram és a Black Sabbath tulajdonképpen helyet cserélnek. Ily módon az is elképzelhető, hogy egy alternatív dimenzióban Ozzyék lépnek fel a „másik″ KIT Risingon, az ötven év után arénákat megtöltő Pentagram pedig a sokadik búcsúturné után végül is letette a lantot. Na, de akárhogy is, végülis mégiscsak itt vagyunk a mostban, tehát örülni kell, hogy volt, van és lesz Pentagram, ezáltal a Sabbath-szellemiség mégiscsak marad egy darabig még. Reméljük, sokáig, hiszen Bobby még „csak″ 71, társai jóval fiatalabbnak tűnnek és tényleg ordas nagyot zenéltek.

És mivel sajnos a lantot tényleg letévő Cirith Ungolba csak belenézni tudtam, számunkra lényegében ők voltak az első nap headlinerei. Ami a Kaland-Játék-Kockázat-metál legnagyobb formátumú, legizgalmasabb zenét játszó képviselőjét illeti, úgy alakult, hogy társaságunk sofőrje szeretett volna pihenni, és mivel autótávra volt a szállás, mennünk kellett, de késő is volt már és a napunk is hosszú, tehát nem különösebben merült fel bárminemű tiltakozás. Igaz, a hét folyamán szorgalmasan készültem a CU búcsújára, hallgattam a lemezeiket, tetszettek is, de hát ez van, mindent nem lehet. Kenjük Bobbyra, hogy ellopta a showt, nem fog érte haragudni.

Második napon már délután három körül a környéken kolbászoltunk (a szó szoros és átvitt értelmében is), mert a Praying Mantis korai időpontot kapott. Ők is NWOBHM-gyermekek (Children Of The Earth, ahogy egyik legnagyobb slágerük címe is mondja) és a Demonra mondottak rájuk is érvényesek, annyi különbséggel, hogy szubjektíve az Ájtatos Manó nekem egy leharapott hímsáska-fejnyivel kevésbé tetszik. De attól még minőségi, amit csinálnak, pláne hogy énekesük immár tizenegy éve az a John Cuijpers, akit az utóbbi időben Ayreon-családtagként is többször méltathattunk már. Hozzátéve, hogy a bandát alapító Troy testvérek (gitár és basszus) is kiváló hanggal rendelkeznek, és az első másfél dalig eleve úgy tűnt, hogy ők énekelnek majd. De nem, Cuijpers szépen besétált és felpörgött a buli – megfordult ebben a bandában már Gary Barden és Doogie White is többek között, tehát fontos a markáns kiállású frontember. Ha már itt tartunk és ha már a Demonnal hasonlítgatunk, mindkét bandánál zseniális volt, hogy gyakorlatilag minden hangszeres, dobossal együtt fullba tolta a vokálozást. A stílus is hasonló, a népszerűségi index is, tulajdonképen nem is értettük pontosan, miért ebbe a sávba kerültek.

Pláne, hogy a Stress feat. Metal Lady produkció utánuk következett. A bevezetőben írottak alapján, felületesen nézve bárki okkal-joggal húzhatja fel a szemöldökét, hogy mit is kerestek Lőrincz Tibiék egy ilyen rendezvényen, de a kult az kult, más nemzetek metállegendái is járnak a KIT-ra, sőt, korábban már a Kalapács zenekar is játszott ott ős-Pokolgép szettet. Szóval oka volt a meghívásnak és ebben semmi meglepő nincs: magam is találkoztam már görög arcokkal, akik lelkesen emlegették a Gépet és az Ossiant, láttam borsos árú Éjszakai bevetés vinylt német lemezbörzén és mivel még épp a hőskor vége felé jelentek meg, mind a Kísértetkastély, mind az első Metal Lady is eljutott a nagyvilág legkülönfélébb sarkaiba – metálosok, pedig mint tudjuk, tényleg mindenhol vannak. A Stresst mindig is kedvelte szerkesztőségünk, Bíró Icával is szimpatizálunk alapvetően, szerethető előadók és helyén kezelve a dolgot, nagyon is KIT-kompatibilisek. Ezzel együtt nem nagyon tudtuk, mire számítsunk, még úgy se, hogy nem is olyan régen láttuk a műsort a Totális Metál előtt. Nos, a zenei résszel abszolút nem vallott szégyent a zenekar, feszesen tolták a metált, pozitív volt a fogadtatás is, akadtak magyar zászlók, Stress-transzparens is (talán „beépített" rajongók révén, de hát kinek nincs olyan?), és volt, aki kinti magyarként volt kíváncsi a szülőföld legendáira.

Ugyanakkor a konkrét zenélésen kívüli résszel voltak apróbb gondok: a konferálás akadozott és kínos pillanatokkal is járt, ami leginkább az ezirányú felkészületlenségnek volt betudható. Az égvilágon semmi gond nincs azzal, ha az énekesek nem tudnak, nem mernek angolul (németül) konferálni, viszont ha csak egyvalaki beszéli a nyelvet megfelelően, akkor neki kellett volna kicsit aktívabbnak bizonyulnia e téren. Valamit persze mondogatott Neonlovag a színpadon, de kicsit olyan benyomásom volt, hogy ezt a részét nem gondolták át rendesen: mégiscsak egy fontos nemzetközi fesztivál fontos idősávjában játszanak erős mezőnyben és itt nem szabad „magyarosan" megnyilvánulni. Nem lehet ugyanúgy szólni a közönséghez, mint otthon, hiszen nem jönnek át a hazai poénok. Nyilván zavarban is voltak kissé, ami teljesen oké, de attól még professzionális benyomást kell kelteni komfortzónán kívül is. Ezzel együtt – bár biztos akadnak ellendrukkerek olvasóink között is – egyáltalán nem volt ciki a dolog, zeneileg megállta a helyét a produkció. Tibi el is érzékenyült néha, Ica pedig színpadi előadóként ha nem is iskolázta le az előtte-utána ugyanazon a színpadon nyomuló hölgyeket, természetességgel és lelkesen hozta, amit kell. Elöl tényleg jó hangulat volt, hátul is sokan érdeklődve nézték a koncertet, szerintem simán meg fogják őket még hívni, és a „lessons learned" figyelembevételével a zenekar is magabiztosabban csaphat a húrok közé legközelebb.

Persze valahol egyáltalán nem fair egy Praying Mantis-típusú kortárs nyugati zenekarral összehasonlítani egy KGST-metál formációt, ugyanakkor a fiatal bandáknak odakint sem egyszerű. A dömping miatt baromi nehéz kitűnni simán csak a (jó) zenével, kell valami jól megmarketingelhető is és ilyesmi pont a csajos vonalon működhet igazán. Nyilván az egészet a hölgyek előtérbe tolható adottságaira lehet építeni – a többségében szexista-macsóista rockközönség, sőt, még annak hölgytagjai sosem fognak eltörlést követelni. A kentucky-i székhelyű Savage Master is ilyesféle koncepcióval próbált kitűnni a tömegből jó tíz évvel ezelőtti indulásukkor, és a német piac vevő is volt erre, nem véletlenül kaptak jó idősávot ők is. Boszorkányos-horrorvámpír-szadomazo-satöbbi szerelésben nyomulnak a klipeken, a hangszeresek zsákkal a fejükön, hogy a figyelem még véletlenül se terelődjön el a plus size felé tendáló, de kétségtelenül dekoratív Stacey Savage énekesnőről, aki néha korbáccsal vág rendet közöttük. Persze kedvez nekik a ′80-as évek popkultjának reneszánsza, ha az ember csak egy kicsit nem figyel oda, simán elhiteti, hogy sok KIT-fellépő mellett ők is valami elfelejtett, negyven évvel ezelőtt két EP-t kiadott kultbanda. Szerencsére a zene is tűrhető 80s US power-szerűség, Stacey kissé nyávogós, de erőteljes hangja is rendben van, ő és társai bizonyára rojtosra koptatták a hőskorban tinédzseréveiket töltő szüleik metállemez-gyűjteményét. És ha azt nézzük, hogy milyen messze jutottak álmos kisvárosukból, a vélhetőleg tisztességben megőszült szülők bizony büszkék lehetnek a csemetékre. Mivel ekkor már inkább az estére igyekeztünk rápihenni, nagyrészt ülve hallgattuk a bandát, de azért bele-belenéztem a bárpult felé haladva, ennek alapján szívesen elmennék egy headliner bulira is. Hasonló zenekarok meg-megfordulnak nálunk is, általában baromi jó koncertek keverednek ebből, mivel pedig nálunk sem volt még róluk szó, ezúton is felhívom a szekrényben mocorgós farmermellényt tartó olvasóink (tehát az ezen cikkre amúgy is klikkelő) figyelmét a bandára.

A feszt legnagyobb meglepetését a Victory okozta számomra, akiket anno szintén a Bang Your Headen láttam, de nem az említett alkalommal, hanem egy évvel később. Akkor elkerülte a figyelmemet, hogy ez eredetileg Hermann Frank Accept utáni saját bandája, amely nyilván újra sokkal aktívabb lett, miután az öreg ismét elhagyta a Hoffmann műveket. Bár több Accept-stílusú szólólemezt is készített, itt olybá tűnt, hogy a lazább hard rockot is élvezi, én legalábbis még sosem láttam ennyire felszabadultnak a jó Hermannt. Az a helyzet, hogy az első perctől az utolsóig hengerelt a banda, valami egészen elképesztő stenk volt az előadásban és a dalokban, akár régi, akár új témát toltak a tavasszal kijött albumról. Mint a régi Gotthard szteroidon – persze a veterán gitáros társai úgy átlag tizenöt-húsz évvel fiatalabbak, és az énekes éppen svájci olasz, amely tény azonnal hozza a párhuzamot, ráadásul a srác hangszíne is emlékeztet a néhai és pótolhatatlan Steve Lee-re. Valahogy mostanában kevés ilyen zenét hallgatok, de koncerten mindig jó ez, ebben a tálalásban pedig egyenesen zseniális volt. A Hermann Frank Band is járt már Magyaroszágon, nem is csak egyszer, talán nem esélytelen nálunk sem egy győzedelmes germa′n′roll est valamikor.

Leather Leone nemes egyszerűséggel Leathernek nevezett szólóbandája szintén a girl power vonalat erősítette ezen a hűvös őszi hétvégén, ráadásul az énekesnő kimondottan Chastain műsort harangozott be. Ennek maradéktalanul eleget is tett a 65 éves, remek fizikai és hangi format mutató, jóval fiatalabb brazil kísérőzenekarral kiálló amazon. Sorjáztak az egyik legalulértékeltebb US power shredder klasszikus lemezeinek dalai, egyedül a We Are The Chosen szólólemez címadóját iktatták be, nyilván a szövege miatt, szóval ez tokkal-vonóval hibátlan volt. Ahogy Leather is utalt rá, az öreg David már nem óhajt turnézni, ezért „kénytelen" így életben tartani A Szekta Hangját Azok Számára, Akik Mernek. Nagyot mentek a csajok a rendezvényen, és Leather feltette erre a koronát – ha nem is Véreztünk Fémet, vashiányosan senki nem távozhatott már.

Elméletileg a számomra szintén Bang Your Head-es alapélmény Y&T (2003, illetve 2006) is a lazább vonalat képviselte volna, de róluk azért tudvalevő, hogy a korai US metalhoz is elég sokat tettek hozzá például a Mean Streak és Black Tiger lemezekkel. Aztán persze jött a „benyálasodás″ és az érettebb hard rock a ′80-as évek végétől, de élőben minden korszak dalai ugyanolyan súlyos-bluesosan és érzéssel szólalnak meg. Pláne, hogy idén ünneplik megalakulásuk ötvenedik évfordulóját és tényleg minden érából játszanak a bulikon, Yesterday & Today-ősnótát ugyanúgy, mint az elsikkadt, de fantasztikus 1995-ös Musically Incorrect nyitódalát (Long Way Down), vagy éppen legnagyobb lakossági slágerüket, a Baywatchot is megjárt Summertime Girlst ′85-ből. Az érzés volt ezen az estén a kulccszó és ez a dalokon kívül nagyban köszönhető a főember Dave Menikettinek, akinek 70 felett sem nagyon érződik bármilyen kopás a hangján, de a gitározása is ugyanolyan lélekkel telített maradt, mint az éneke. A régi tagság sajnos már évekkel ezelőtt kihalt mellőle, de mostani társai is elég régóta vannak vele (gitárospárja, John Nymann például már huszonegy éve nyomul itt) és alapvetően – nem kicsinyítve senki érdemeit – ha úgy tetszik, ő maga a Y&T. Remélem, még sokáig, mert talán ez volt a legkülönlegesebb koncert a fesztiválon.

A Crimson Glory itteni visszatéréséről a hírrovatban is beszámoltunk, tehát aki ezt olvassa, valószínűleg látta már a videókat. Nekem ott és akkor kicsit felemásan indult a dolog, egyrészt nagyon sokat csúszott az addig mindig pontosan betartott kezdés, másrészt nem szólt jól az elején a banda, ez pedig előhozta 2011-es emlékeimet (honnan máshonnan, mint a Bang Your Headről). Szerencsére később aztán rendeződött a helyzet, a saját videóimat visszanézve utólag már rendben találtatott, ugyanakkor a fél 12 utáni kezdés sem az igazi, egész egyszerűen már kissé fáradt voltam hozzájuk, pedig imádom őket. Nem tudom, lett volna-e lehetőség helyet cserélni a Y&T-vel, de ők kvázi bulizós zenéjükkel lehet, jobban passzoltak volna a kései sávhoz és picit könnyebb szívvel hagytuk volna ott őket, mint végülis tettük a Gloryval is (egy-két számot lógtunk csak el, de sofőrünknek a másnap reggeli hazaindulásra is gondolnia kellett).

Amúgy jó volt a koncert, de tulajdonképpen ez is afféle főpróbának számított, mint a 2011-es is, tekintve, hogy tizenkét év óta ez volt az első fellépésük. Ha így nézzük, ahhoz képest a döcögős kezdés után még felül is múlta a várakozásokat: a két gitár és session-billentyű (dicséretes, hogy ők nem samplereznek) sikeresen összhangba került, az izgalmas ritmusok is lüktettek, az új énekesen, Travis Willsen pedig csak ritkán fogtak ki Midnight helyenként elmebeteg módon nehéz témái. És ami kifogott, az kifogott bizonyára a nagy elődön is. Jó volt tehát, ígéretes és akár még kiválóvá is fejlődhet a történet, ha még jobban összerázódik ez a felállás – koncertanyag a konferanszok szerint is lesz (bár én innen nem biztos, hogy tennék rá dalt), további bulik is alakulnak jövőre, az új dalok is jók – ezek közül a Chasing The Hydra hangzott csak el, noha a keverős papírján láttam a másik, Triskaideka címűt is. Na nem baj, összességében nézve most sokkal komolyabbnak, átgodoltabbnak tűnik ez a visszatérősdi, mint tizenhárom éve vagy bármikor korábban, beleértve az Astronomica-korszakot is, szóval várjuk a fejleményeket.

Nem tudom, hogy legközelebb mikor megyek külföldi fesztiválra, jövőre biztosan nem, de ez egy nagyon kellemes hétvége volt. Stílszerűen szólva, az „egy falka, egy vér″ mentalitás már nagyon rég nem a sajátom, de úgy fest, a minőségi heavy metalból tényleg nem nő ki az ember. Szóval az „örökre fogva tart″ tézis azért megállja a helyét.