Shock!

A magyar heavy metalnak van pár közmegegyezéses klasszikusa, és ahogy a napokban a Klasszikushock rovatban kivesézett Jelek is ezek közé tartozik, ahhoz sem férhet kétség, hogy a Pokolgép is írt ilyet, méghozzá nem is egyet. Egyértelműen ezek sorát gyarapítja az 1989-ben megjelent Éjszakai bevetés is, aminek harmincöt éves jubileumát ünnepelte meg a Totális Metál ezen a speciális estén, ahol a tradicionális fémzene és a nosztalgia kéz a kézben állt a középpontban.

A bulvár világában tájékozottak tisztában lehetnek azzal, hogy Bíró Ica az elmúlt években igen komoly egzisztenciális válságon esett át, és ennek a kanosszajárásnak a végén, leginkább önterápiás jelleggel élesztette újjá alteregóját, a bőrdzsekis kemény csaj archetípusát, Metal Ladyt. Mivel pedig Lőrincz Tibi élete sem csupa játék és mese volt, tulajdonképpen adta magát, hogy ők ketten összefogjanak. Ebből született meg a Stress featuring Metal Lady koncepció, akiknek az est első bemelegítőjének szerepe jutott. Arról természetesen mindenkinek meglehet a saját véleménye, mennyire vehető komolyan ma Bíró Ica énekesnőként vagy akár maga a Stress zenekar, de tény: érdeklődés olyannyira van irántuk, hogy a hazai koncertek után októberben Németországban is fellépnek a Keep It True Rising fesztiválon, olyan csapatokkal együtt, mint a Crimson Glory vagy a Y&T.

Ettől még persze nem lehet azt állítani, hogy a Totális Metál előtt bemutatott produkció világszínvonalú lenne, de ami elvárható volt tőlük, becsülettel hozták. Ica nyilván nem lett jó énekesnő mostanra sem, és Tibit is láttuk már jobb fizikai állapotban, de kétségtelen, hogy őszinte és bájos volt a produkció, és mindent megtettek azért, hogy a közönség jól szórakozzon. Természetesen csakis a legismertebb, legklasszikusabb Stressz dalok voltak terítéken, a zenekar borítóiról, szövegeiből ismert alakok elevenedtek meg a színpadon és még gyűrűkurás háttérvetítés is volt, szóval Tibiék igyekeztek megadni a módját.

A szettet rögtön a Félelem városával kezdték, majd jött a Nukleáris a világ, aminek a végén Tibi átadta a terepet Icának, aki az elemekkel való dacolás üzeneteként az Ébredj fel és a Kegyetlen hajsza dalokat választotta életművéből a szettbe. Meg persze a legnagyobb Metal Lady-himnusz Egy Falka, egy vért. Ezek után újra Tibié volt a főszerep, de Ica is végig a színpadon maradt, hogy vokálokkal támogassa meg az olyan Stress-alapvetéseket, mint a Tűz még ég, a Neonlovagok és a Rockváros. Ica és Tibi őszinte, szerethető rockarcok, mögöttük a zenekar pedig kifejezetten feszesen tolta a kultikus proto-heavy metalt. Ötven perc jutott nekik, részemről pedig kifejezetten jól szórakoztam ezalatt, még úgy is, hogy akadtak azért megmosolyogtató pillanatok is, mint például amikor a rendezői balon füstöt eregető sárkány feje egyszer csak leesett, így onnantól kezdve kénytelen volt valaki a háttérből tartani a koncert legvégéig.

Katona Főnök semmit sem bízott a véletlenre: az Akela igazi fan-favourite programot állított össze erre az alkalomra, azaz szinte csakis a legnyilvánvalóbb, legnagyobb rajongói kedvencek voltak terítéken. Mivel pedig a mostani felállás láthatólag nagyon együtt van zeneileg, még úgy is igen fasza bulit csaptak, hogy kis túlzással a gitárosokat akár otthon is hagyhatták volna. Igen, ez is egy olyan este volt, amikor a nagyobbik Barba sátorban kifejezetten szarul szólalt meg minden. A Totális Metál sem volt fáklyásmenet ebből a szempontból, de az Akela alatt kifejezetten borzalmas volt a sound, így hiába riffelt feszesen Pókember, meg tolta a tekerős szólókat Aranyember Máté, ezekből leginkább csak valami halvány foszlány volt hallható a mindent elnyomó, túlvezérelt, búgva gerjedő mélyek alatt. Kár, mert amúgy a klasszikus Drakula intróval kezdődő bulin minden más adott volt egy soron kívüli farkasfarsanghoz. Olyan dalokkal, mint a másodikként érkező Fenevad, a Foggal és körömmel, a Nem hiszek vagy a Döntsd el!, nem is nyúlhattak volna mellé, de csemegeként néhány olyan ritkábban játszott tétel is befért a szettbe, mint a nyitó Nagy az Isten, a Menekülés, illetve az igazi kuriózum Apartheid, és érkeztek persze a csürdöngölős party-témák is, mint a komplett nótává bővített Csak az gyűjjön meg a Ki ad nekem pénzt. Akadtak az Akela pályafutásában hullámvölgyek dögivel, ez a mostani gárda viszont tényleg piszok jó formában van. Jöhetne valami stúdiós aktivitás is tőlük végre!

Már a Totális Metál koncertjének kezdete előtt országos rekordközeli volt az egy négyzetméterre eső bőr ruhadarabok száma, de amikor a nyitó Maszkkal megérkezett Kalapács Józsi a színpadra, akár hívni is lehetett volna a Guinness Rekordok Könyvét, hogy hitelesítsék a csúcsdöntést. Bivi egy kisebb bőrdíszműves teljes raktárkészletének megfelelő bőrt és szegecset pakolt magára, így mikor a kultikus ős-Gép-nóta kezdetén megjelent, természetesen maszkkal a fején, még Rob Halford is elégedetten csettintett volna a látványra. Kultikus programhoz kultikus színpadi szerelés dukál, a Totális Metálban pedig erre is odafigyelnek, azaz igyekeznek tényleg minden szempontból olyanná tenni koncertjeiket, amilyennek egy heavy metal örömünnepnek lennie kell, beleértve az igen komoly felhozatallal és reális árakkal dolgozó merch-öt, a dedikálást, meg a monstre, kétórás programot is.

Ennyit persze nem lehet csípőből letolni a színpadon, így természetes, hogy nagyon jó formában is van a zenekar: Nagyfi Laci láthatóan slankabb mostanában, Kalapács pedig gyakorlatilag elmehetne a növényi étrend egyszemélyes reklámfigurájának is, annyira jól néz ki. Sokszor és sok formáció élén láttam az elmúlt évtizedekben, de idejét sem tudom, mikor volt utoljára ilyen meggyőző, úgy kiállását, mind hangját tekintve. Utóbbi pedig szerencsére Rudán Joe-ra is igaz, így tényleg semmi akadálya nem volt a zenekar részéről annak, hogy egy hibátlan heavy metal élményt zsebeljen be a Barbát gyakorlatilag megtöltő pokolnép. Míg azonban az előzenekarok alatt legalább a színpadon jól szólhatott a cucc – legalábbis senki nem tette szóvá, hogy nem hall valamit – addig a Totális Metál koncertjének igen jelentős részében a dalok közötti szünetek azzal teltek, hogy Kalapács és Joe próbálták beállíttatni a monitorokat, kevéske sikerrel. Mindeközben a nézőtéren mi egy Pazdera György-szabadegyetemet élvezhettünk, mert a basszus legalább tiszta volt, ha már minden egyéb hangszert full el is nyomott. Ha az ember metálkoncerten van, nem árt, ha szólnak a gitárok, kész szerencse, hogy itt mindenki kívülről fújta a dalokat és a belső magnó segített felhangosítani a masszában elveszett, emblematikus riffeket meg szólókat. A dalszövegeket meg úgyis mindenki együtt tolta Joe-val és Józsival.

Ugyan az este apropóját a harmadik Pokolgép-nagylemez, az Éjszakai bevetés harmincöt éves jubileuma adta, a koncerten azért természetesen nem csak erről hangzottak el dalok. A jubiláló ünnepelt mellett az első két Gép-nagylemezt is alaposan kivesézték, a Joe-korszakból meg elhangzott A harang értem szól, Győzd le a gonoszt és Hol van a szó is. A koncert felépítése egyébként úgy nézett ki, hogy először Józsi énekelt el szólóban négy régi klasszikust (Maszk, Mennyit érsz?, Totális metál és Átkozott nemzedék), majd jött a Joe-éra, utána pedig az Éjszakai-bevetés blokk, ami gyakorlatilag végig két frontemberrel ment le. Érdekesség, hogy a lemez dalait nem sorrendben játszották, illetve a Pokol angyalai és a Most már elég (meg persze a Szóló) ki is maradt, de így sem hiszem, hogy bárkinek is hiányérzete lett volna. Főleg, hogy a szülinapos album után volt még egy igen masszív blokk olyan klasszikusokkal, mint a Tökfej, a Pokoli színjáték, az Újra születnék, a Jel, a Vallomás és az Éjféli harang, ráadásnak meg Ítélet helyett és Mindhalálig Rock and Roll, búcsúzóul.

Ahogy írtam, a Totális Metál – vagy, ahogy a koncert egy pontján Kalapács nevezte magukat, a Totálgép – végül percre pontosan két órát játszott, ez pedig az Akela egy órájával és a Stressz ötven percével együtt akkora metáldózist jelentett, ami még a legkiéhezettebb fanatikusoknak sem lehetett kevés.

Fotó: PP Rock Photo (Totális Metál), Bende Csaba / Barba Negra