Shock!

Harminc évvel ezelőtt, 1994 tavaszán jelent meg az Omen negyedik albuma. A zenekar, ha nem is vert helyzetből, de kétségtelenül nehezített pályáról kanyarodott rá a lemezre, hiszen a munkálatokat megelőzően távozott soraikból az ország egyik legelismertebb rockgitárosa, Szekeres Tamás. Az utóddal, Sárközi Lajossal elkészített, elődeinél súlyosabb, direktebb végeredmény azonban olyan meggyőzőre sikeredett, hogy ennyi év távlatából nyugodtan kijelenthető: az elkészült Jelek album az Omen utóbb legtöbbet emlegetett, legtöbbször hivatkozott lemeze lett. És egyben a mai napig a magyar heavy metal egyik etalonja, amelynek erejét az elmúlt három évtized sem kezdte ki.

Az Omen történetének kezdetei jól ismertek. Kalapács József és Nagyfi László az ország legnépszerűbb heavy metal zenekarát, a Pokolgépet hagyták ott, hogy megvalósítsák eltérő elképzeléseiket. A Szekeres Tamás szólógitárossal, Ács András basszerrel és Nagyfi Zoltán dobossal kiegészült új csapat már az 1991-es Feketében debüttel a csúcsra tört. Bár akkoriban – szimpla életkori okokból kifolyólag – még nem követtem az eseményeket valós időben (bár a tévéreklámoknak köszönhetően természetesen gyerekfejjel is gyorsan értesültem a tényről, hogy létezik egy Omen nevű magyar metálzenekar), utólag azért egyértelmű: Az áldozat, a Bízd rám magam, a Hajsza a tűzzel vagy a Könnyű szívvel hátán a lemez simán túlmutatott a klasszikus felállású Pokolgép kissé felemásra sikeredett fináléján, a Metál az ész albumon. Mindez szövegi értelemben is megállt, hiszen a veterán Horváth Attila segítségével e téren is túlléptek a korabeli magyar mezőnyön.

Az első Omen eladási szempontból is hatalmas sikert aratott, ma már egészen elképesztő, közel 50 ezer példányos eladása révén a zenekar egyből a hazai metálszíntér csúcsjátékosai között indított. Az 1992-es, még kiforrottabb Brutális tangón, illetve az 1993-as Anarchián tovább csiszolták a stílust. Mindeközben a súlyosabb fémzenék világa külföldön gyökeresen átalakult, és ugyan lassabban, illetve máshogy, de ezek a változások a hazai színtérre is begyűrűztek. Magyarországon ezekben az években még nem kellett kegyelemkenyér után néznie a tradicionális vonalon mozgó fémcsapatoknak, de a piac és a lehetőségek szűkülése már megindult. Ezzel párhuzamosan úgy tűnt: Szekeres Tamás szólókarrierje repülőrajt előtt áll. Ahogy Nagyfi Laci a korabeli Metal Hammerben Cselőnek kifejtette: „Tamásnak egyre jobban lekötötték az idejét a saját dolgai, egyre többször nem ért rá. Úgy éreztük, előbb-utóbb ő fog elénk állni, hogy azt mondja: szeretne kiszállni a csapatból. Ez végül meg is történt."

Bár Tamás zenészként és dalszerzőként egyaránt pótolhatatlannak tűnt, a csapat nem esett kétségbe. Túl sok jelöltön ugyanakkor nem gondolkodtak, és végül a budapesti klubélet egyik régi veteránja, a kultikus Sámán egyik gitárosa, Sárközi Lajos mellett döntöttek. Laci: „Amikor először szóba került a gitárosváltás, Daczi Zsolt is felmerült, beszéltünk is vele, de azt mondta: noha szívesen jönne, csinálni szeretné mellette a saját csapatát, a Tirana Rockerst is. Mi pedig nem szerettünk volna csöbörből vödörbe esni." Ács András: „Lajos volt az egyetlen, akit meghallgattunk. Nem sokáig tartott, mert meleg volt a próbateremben... Szó szerint úgy történt, hogy lejött, játszott valamit, mi meg mondtuk, hogy oké, fasza lesz, Lajoskám!"

A gitárhős-típusú játékosnak számító Tamás kilépése és a gyökeresen más stílusú Lajos érkezése valamelyest természetesen az Omen zenéjét is átformálta. A zenei alapok tekintetében például direkt visszavettek a speedes tempókból. András: „Annyi volt csak tudatos, hogy igyekeztünk elkerülni a germán hatásokat. Ha germán metálos részek alakultak, vagy olyannak éreztük, igyekeztünk megszabadulni tőlük." Kalapács Józsi: „Annak idején a gyors nóták újszerűek voltak, és volt egyfajta technikai bravúr jellegük is: megmutattuk, hogy el tudjuk játszani, hogy abban a stílusban is otthon vagyunk. De alapvetően nem hiszem, hogy mindig szükség lenne ilyen jellegű dalokra." Talán furcsa, talán nem, de a gitároscsere még az énekdallamokra is komoly hatást gyakorolt. Józsi: „Tamás általában hangról hangra felénekelte az általa elképzelt énekdallamot. Erről tudni kell, hogy Tamásnak valami rendkívüli hangfekvése van: még a legmélyebb dallamokat is képes fejhangon énekelni. Mindig felsikította a nótát szalagra, és a végén a dallamokat is úgy játszottuk el. Így kaptam meg például a Szólj, ha vagy és a Hajsza a tűzzel dalokat is." Most ehhez képest a frontember is jobban teret engedhetett saját kreativitásának: „Lajos a korábbiakhoz képest kicsit más zenei gondolkodásmódot hozott be a képbe. Ezekre a friss megközelítésű gitártémákra marha jól lehetett improvizálni, nem véletlen, hogy a lemez énekdallamainak kilencven-száz százalékát csontra én találtam ki. Habár Horváth Attila nagyon jó muzikális és prozódiai hozzáállású emberként a szövegekhez igazítva néha azért bele-beleszólt a hajlításokba."

A szövegíró személye tehát megmaradt, ám ehhez a kérdéshez is némileg másképp közelítettek. Laci: „Ezúttal nem hagytuk annyira magára Attilát. Úgy döntöttünk, semmiféle kompromisszumot nem vagyunk hajlandók kötni, minden mondatnak, minden sornak stimmelnie kell, nem alkuszunk meg. Mert régebben átcsúsztak szövegek, amelyek meg lettek magyarázva, hogy jók, és tényleg jók voltak, csak nem közérthetőek. Én személy szerint vállalom az összes eddigi Omen-szöveget, és szeretem is őket, de úgy érzem, nem mindegyik volt könnyen emészthető."

Az Oment szerintem az elején sem lehetett annyival leírni, hogy Pokolgép Jr., a zenekarnak a Feketébentől fogva megvoltak a maga jellegzetes fogásai. Úgy gondolom, ez a stílus az elődeinél zeneileg egységesebb, összerántottabb Jelekre tisztult le teljesen. Ma már mást takar ez a kifejezés, de '94 körül még az efféle súlyos, tömény, mégis roppant dallamos fémzenéket neveztük power metalnak – harminc év távlatából sem tudnék ennél találóbb jelzőt aggatni a tizenegy dalos albumra. A lemez töményebb, erőteljesebb hangzású a korábbi Omen-műveknél: bár néha olvastam itt-ott elejtett megjegyzéseket, hogy a csapat nem elégedett maximálisan a megszólalásával, szerintem mai fejjel is teljesen vállalhatóan dörren meg a cucc, a vastagon döngölő gitársound maximálisan megállja a helyét, de Nagyfi Zoli dobjai is sokkal erőteljesebbek, mint a korszak hazai anyagainak többségén. Talán az ének van mindössze egy leheletnyivel hátrébb az ideálisnál, de még ez is lehet, hogy utólagos belemagyarázás, annak idején egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy gond lenne a hangzással.

És hát a zene... Nehéz megfogalmazni, mitől lett annyira átütő a Jelek, de mivel a csapat a korabeli és később interjúkban is rendszerint Lajos érkezésének, a dalszerzői dinamika megváltozásának számlájára írta a némileg módosult irányt, én sem tudok másra gondolni. „Talán azt mondhatnám, hogy rockosabb lett a lemez, a szó általános értelmében" – mondta akkoriban a Hammerben Nagyfi Laci, és ez a megállapítás maximálisan ül. A direktebb, lassabb-kimértebb tempók Lajos jellegzetes megoldásaival egyszerre eredményeztek egy modernebb, súlyosabb, ám minden korábbinál foghatóbb, ragadósabb Oment. A nyitó Pokoli évek helyből az egyik csúcspont: már az ízes nyitány is beránt, de ahogy továbbgördítik a zakatolással, majd Laci kezei alól elsőként kiszalad minden idők számomra talán leggyilkosabb magyar metálriffje, az három évtizeddel később is tanítani való. A szövegnek köszönhetően kissé kesernyés, ám a végére pozitív kicsengést kapó dal igazi power metal himnusz, minden túlzás nélkül felveszi a versenyt a Metal Church vagy a Vicious Rumors legjobb darabjaival. Már tizenéves koromban is tökéletesnek tartottam, és ma sincs ez másképp. Innen indulunk...

A Koldusország kölykében nekem kicsit mindig a fekete lemezes Metallica kísértett a döngölős ritmusgitártémák megközelítése kapcsán, igazi feszültségét ugyanakkor a verzék alatt pergő kétlábdob adja meg. A pattogós, agresszív bridge és a himnikus, erőt adó (...) refrén pedig egy dimenzióval feljebb emelik a nótát, briliáns az egész úgy, ahogy van, a maga kendőzetlen, cicomáktól mentes megközelítésével. Ha a Pokoli években tarol a kedvenc riffem a lemezről, az Alagút az éjszaka kezdőtémája a kettes számú favoritom. Ugyanakkor Józsi belépésével a szám melodikusabb irányt vesz, mint az indításból gondolnánk, a húzás valóban kimondottan rockos. A refrénben itt is akad némi hetfieldes súly, ahogy pedig Nagyfi Zoli belesoroz a végén a kétlábdobbal, egészen döbbenetesen megsokszorozza az erejét. A rövid, de ízes szóló is perfekt, és szövegileg is ez az egyik legeltaláltabb téma az egész anyagon.

A Kurva vagy angyalban kézzel foghatóak Lajos sosem tagadott Queensryche-hatásai, a finom kezdésben, majd a kimondottan elegánsan építkező gitártémákban egyértelműek a DeGarmo/Wilton-ízek, az összkép azonban így is száz százalék Omen. A meglehetősen kesernyés kicsengésű, valahogy mégis újfent pozitív mondanivalójú számban elsütött szóló ismét nagyon rendben van, az ember még hallgatná tovább, de a Jelek maximálisan dalcentrikus megközelítéséhez ebben a kurtább formában passzol a legjobban. A Queensryche kicsit a Szeresd a csavargót! témáiban is ott figyel, ez azonban húzósabb, direktebb tétel az előzőnél, felkap és visz előre. A verzék lüktetése itt is határozottan rockos, de a dallamos refrén is gyorsan a fejbe ragad. Ugyanez a Ne a pénz! sajátos lírájára is áll. Ezekhez az ünnepélyes, visszafogott, szintén jellegzetes, obskúrusabb '80-as évekbeli amerikai heavy metal bandákat idéző hangszeres alapokhoz nem nagyon passzolna például egy szerelmes szöveg, így pedig egészen különleges darab kerekedik belőle.

A sötétség tombol doomosan gonosz témái a lemez talán legsúlyosabb pillanatait hozzák. Szövegileg nem feltétlenül ez a kedvencem az anyagról, de a szám zenei építkezését itt is oktatni lehetne: ebben a refrén sem oldja a feszültséget, nincs mosolygás, egyértelműen ez a Jelek legmorózusabb tétele. Utána azonban érkezik a lemez tényleges slágere, a Fagyott világ, minden idők egyik legtökéletesebb magyar metáldala. Lírának nyilván nem nevezhetjük, de határozottan végigvonul benne egy balladisztikus érzés, nemcsak a refrén, hanem a verze dallama is elsőre a fülbe költözik, és a virga, perfekt szólót felvezető középrész doomosan megfogott riffje is tökéletesen fekszik benne. Természetesen én is ezt hallottam először a lemezről annak idején, és emlékszem, mennyire más szintnek tűnt a korabeli hazai csapatokhoz képest... Senkit sem akarok bántani, de az Omen bizony többszörösen előzte ezzel az érett, teljesen kiforrott anyaggal az akkori magyar mezőnyt, és erre talán ez a dal szolgáltatja a legékesebb bizonyítékot.

A Várom a napot – Laci egyik kedvenc témája a lemezről – ismét nagyon direkten rockos húrokat penget: nincsenek benne nagy megfejtések, de húz a tempó, mint az ökör, a refrént már a második körben üvöltöd, ráadásul az egyik kedvenc szólóm is itt hallható, méghozzá a vendég Daczi Zsolttól (aki ugye jóval később be is került a bandába). De maximálisan ülnek az apró kis gitárdíszítések is, és a mondanivalóval sem nehéz azonosulni („Jöhet bármi, fel még nem adtam / Az utak vége nem most és nem itt van"), bármikor jobb kedvet csinál az embernek. A kvázi-címadó Jelek a mélyből harangkongatós kezdete megint Queensryche-, Fifth Angel-, Loudness-emlékeket idéz, aztán ebből is jó súlyos, vaskosan megdörrenő, inkább metallicásan-panterásan zakatoló tétel kanyarodik. Az egész album legeltaláltabb énektémái közé tartoznak, amikkel Józsi itt előrukkol, a refrén pedig újból magasabb dimenzióba rántja a számot. A záró Elég a harcból zeneileg kicsit talán kakukktojás, de erre is megvan a magyarázat, ez ugyanis Edwin Balogh szerzeménye. Utóbbi Szekeres Tamás holland-magyar származású énekeseként került jó barátságba az Omen tagjaival (de amúgy az Omegát is éveken át segítette stúdióban és koncerteken). Ezekben az években szó volt egy külföldet megcélzó Omenről egy holland menedzser segítségével, amiben Edwinnek is lett volna szerepe – a dologból végül semmi sem lett, de ez a dala felkerült a lemez végére. Lassú, akusztikus alapú, szépen építkező és csodásan meghangszerelt téma, abszolút nem nyilvánvaló, de perfekt zárás egy üresjárattól mentes album végén.

Noha Tamás távozása után akadtak szkeptikus hangok, hogy vajon miként sikerül majd pótolni a gitárost, a lemez megjelenése után senkiben sem maradhatott kérdés. A szakma és a közönség egyaránt remekül fogadta a lemezt, amely az Ossian Keresztút és a Moby Dick Fejfa helyett albumai mellett egyértelműen 1994 legfontosabb és legsikeresebb hazai metálmegjelenésének bizonyult. Mai fejjel, az albumöt övező köztisztelet fényében talán furcsa lehet: ennek ellenére sem a Jelek volt az Omen legsikeresebb nagylemeze. Laci: „Amikor Józsival megalapítottuk az Oment, és bejelentettük, hogy Horváth Attila írja majd az első albumunk szövegeit, mindenki fanyalgott, hogy na, ez most akkor hogy lesz így metál? Én persze tudtam, hogy metál lesz, hiszen ismerem, imádom Attilát, és pontosan tudom, mire képes a csávó. Aztán megjelent a lemez, elment belőle közel 50 ezer példány, és rá egy-két évvel már mindenki azt mondta, hogy az Omenhez az ő szövegvilága is hozzátartozik. Ami a példányszámokat illeti, a többi régi lemezünk is jól fogyott, de a Feketében után azért beindult a csökkenés a '90-es években kibontakozó brutális lemezeladási visszaesés eredményeként. A Jeleket például a mai napig istenítik az emberek, és sokan azt hiszik, az volt a legsikeresebb albumunk, pedig abból már »csak« 10-12 ezer példány fogyott."

Az album lemezbemutató koncertjét 1994. július 23-án rendezték a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, és a buli felvétele az év végén, Koncert címmel meg is jelent. Ugyanakkor a következő időszak már nem kedvezett annyira az Omennek. A még ekkoriban is a levegőben lógó külföldi tapogatózásból végül semmi sem lett, 1995-ben pedig a Pokolgép szeptember 2-ai, monstre Az utolsó merénylet búcsúkoncertje vitte el a fókuszt. Józsi ezután, 1996-ban egy dallamosabb megközelítésű szólóalbummal jelentkezett. Ekkoriban sokan vártuk nagyon a Jelek folytatását, ám a zenekari szerelvény érezhetően meglassult, méghozzá meglehetősen prózai okokból. Józsi: „A klubélet a mai napig nagyon viszontagságos, a '90-es évek közepén azonban egyenesen borzalmas volt. Sokan ebből csak azt látják, hogy felmegyünk a színpadra és ott töltünk másfél-két órát. Ehhez azonban egy vidéki koncert esetében két órakor össze kell pakolni a cuccot, felszedni az összes tagot, átbuszozni a fél országon, megérkezni már sötétben, bepakolni, meghallgatni két-három előzenekart, amik közül egy többnyire biztosan nem jó a fülnek, közben ülni a kis öltözőben, vagy ennek sivárságát megelégelve kimenni a kocsmába, ott lelkes vállveregetések közepette több liter bort vagy sört elfogyasztani, ellenállni vagy nem ellenállni a tömények támadásának, aztán – nem teljesen érthetetlen okokból – hulla állapotban a színpadra érkezni, majd utána örömkönnyek között megismételni az előzményeket. Utána pedig beülni a buszba, és reggel kilenckor, világosban hazaérkezni. És ez még a jobbik eset, mert mi viszonylag közel laktunk egymáshoz, ellentétben mondjuk az Akela tagjaival, akiket egy 300 kilométeres körzetből kellett összefogdosni. Ha szombaton volt egy bulijuk, csütörtökön elindultak, aztán hétfőre hazaértek... Az ilyen megpróbáltatások egy idő után felőrlik az embert, pláne, hogy az említett időszakban vidéken sztenderd volt az ötven fős közönség, és az előre megbeszélt fizetséggel is állandóan problémák voltak a koncerteken. Elhiheted, hogy nem olyan jó érzés ilyenkor hajnalban 1500 forinttal a zsebben hazaérkezni. És mi még az élvonal voltunk... Az ilyesmi nemcsak a zenekari hangulatra, hanem az otthoni dolgokra is rányomja a bélyegét."

A folytatás végül az akkori hazai viszonyok között kimondottan extrémhosszú rátartás után, 1997 őszén jelent meg Idegen anyag címmel. Érdekes, hogy ekkorra – tőlünk nyugatra legalábbis – az undergroundban már éledezni kezdett a tradicionális metál, az Omen mégis ekkor hozta ki a maga legkevésbé tipikus lemezét. Habár mai fejjel ennek a lemeznek is megvannak a maga értékei, akkoriban kimondottan nehéz falatnak tűnt a Müller Péter Sziámi szövegeivel súlyosbított tüskés, barátságtalan anyag. Laci: „Az Idegen anyag esetében szó sem volt céltudatos elmozdulásról, mint ahogyan azt sokan hitték a maga idejében. Nagy Pantera-korszakomat éltem akkoriban, és ha megfigyeled, a megszólalás, a riffelés kicsit panterás ízű. Ennyit a zenéről. Ami a szövegeket illeti, marha érdekes a kérdés. Nem is akartunk ezen változtatni, de az Idegen anyagnál éppen Attilának is más munkái voltak, és nem ért rá. Mi pedig gondoltunk egy merészet, és megkerestük Müller Péter Sziámit. A Pantera ezen a téren is meghatározónak bizonyult, hiszen az ő szövegeik is egyfajta intellektuálisabb vonalat hoztak, tele narkós látomásokkal, ilyesmikkel... Sziámi ehhez kiváló ember volt, arról nem is beszélve, hogy az URH-nak mennyire forradalmi szövegeket írt a '80-as években. Jól be is tiltották őket! Nekem azok a szövegek már akkor is kurvára tetszettek, még ha a zene nem is az én világom volt... Szóval zenét írtunk az Omennel két vagy három URH-szövegre, aztán megkerestük, hogy nem lenne-e kedve velünk dolgozni. Ő pedig azonnal igent mondott, érezte a lehetőségeket a közös munkában, és annak idején – hogy is mondjam – mi is elszívtuk a zenekart, maradjunk ennyiben! Szerintem azok a szövegek nagyon találóak voltak, az Idegen anyag pedig korszakalkotó lemez az Omen munkásságában. És ezt szerencsére nem egyedül én gondolom így, mert ma már a közönség is rendszeresen kérdezi, hogy miért nem játszunk róla a koncerteken."

A kimondva-kimondatlanul a Jelek folytatására áhítozó közönség nem fogadta jól az Idegen anyagot, és ugyan a csapat így is elmenetelt az ezredfordulóig, a lemezt készítő felállás 2000-ben szétrobbant. Józsi: „Nekem megsokasodtak akkoriban a színházi elfoglaltságaim, amelyeket mindig egyeztettünk a zenekar dolgaival, egy jó előre bejelentett fellépésem viszont elkerülte a figyelmüket, megsértődtek, és Katona Főnökkel mentek le helyettem erre az egyébként szintén kábé ötven fős bulira. Ezek után már nem akartam többet velük dolgozni." A csapat csak három évvel később tért vissza meglehetősen extrém formában, Okival a mikrofonnál, de ezt inkább hagyjuk is, főleg, hogy gyorsan kiköszörülték a csorbát, és némi útkeresés után visszakormányozták a szerelvényt a helyes vágányra. Ha változó felállásban is, de az Omen a mai napig létezik, és az aktuális koncerteken egyébként meg is emlékeznek a Jelek három évtizedes jubileumáról.

Mint ebből is sejthető, a harminc éve megjelent Jelek fontosságával és az album körüli, máig létező kultikus respekttel természetesen az Omen is tisztában van. Laci: „A Jelek meghatározó album volt, ez kétségtelen. Ugyanakkor tudni kell: nem lehet nekiállni lemezt készíteni úgy, hogy na, most elkészítjük a legjobbat. Dolgozol az aktuális dalokon, és a lemez tőled függetlenül a legjobbá válik. Az egy termékeny korszak volt az Omen életében, és különleges is egyben, hiszen Szekeres Tomi akkor lépett ki, hogy nagyobb hangsúlyt fektessen a szólókarrierjére, Sárközi Lajcsi pedig újfajta lendületet hozott a bandába. Lajcsi zenei világa eleve más volt, mint Tamásé, de vele is remekül tudtam közösen dolgozni. Össze tudtuk gyúrni egymás dolgait úgy, hogy abból lett valami."

Nos, nem pusztán „valami", hanem az Omen egyértelmű magnum opusza. Én pedig ebben az esetben nem fogom vissza magamat, hanem hozzáteszem: számomra akkor és azóta is ez a valaha megjelent legjobb magyar heavy metal lemez.