Shock!

Örömteli, hogy a Magyarországon is magasabb sebességfokozatba kapcsolt újrakiadási láz nem kerüli el a keményebb műfajok klasszikusait sem, már csak azért is, mert bizonyos lemezeket évek óta nem lehet beszerezni normális minőségben.

A Pokolgép Koncertlemezével ellentétben az Omen 1994-es Jelek albuma és az ugyanabban az évben kiadott Koncert annak idején ugyan kijött CD-n, a sorok azonban rég kifogytak a raktárakban, és habár kis szerencsével még bele lehet futni egy-egy használt példányba itt-ott, alapvetően nem létező kiadványokról beszélünk. Most tehát ismét beszerezhetők ezek a lemezek, méghozzá megfelelően igényes kiállításban (és erősen baráti áron, teszem hozzá).

Az eredetileg a klasszikus Pokolgép két alapembere, Kalapács József énekes és Nagyfi László gitáros köré szerveződött Omen erősen átmutálódott formában napjainkban is létezik, bár hogy mit csinálnak az utóbbi lassan egy évtizedben, azt a Nagyfi tesókon kívül alighanem ember nem érti a földön. Inkább koncentráljunk tehát a Jelekre, ami annak idején a csapat negyedik sorlemezeként jelent meg: ezen debütált náluk Sárközi Lajos szólógitáros, akinek az önálló pályáját választó elsőszámú hazai gitárhős, Szekeres Tamás utódjaként nem kis csukába kellett belelépnie az Omenben. De felnőtt a feladathoz, méghozzá nagyon is...

Tisztán emlékszem, hogy az album már annak idején is eléggé meglepett itthon mindenkit, aminek roppant egyszerű oka van: a Jelek olyan szinten nem következett az 1994-es magyar rockzenei valóságból, hogy az ember voltaképpen ma is azon agyal a hallgatása közben, miként sikerült ezt így összerakniuk. Ráadásul éppen akkor, a klasszikus rockzene történetének legnagyobb válságidőszakában... Nem mintha az első három Omen albummal bármi gond lett volna, de az biztos, hogy ez volt a zenekar legérettebb, legegységesebb teljesítménye. Méghozzá olyannyira, hogy a Jeleknek igazából a mai napig nincs komoly vetélytársa, ha hazai heavy vagy power metal albumokról beszélünk, ebből a szempontból legfeljebb a Rudán Joe-féle Pokolgép másfél évvel korábbi Vedd el ami jár lemezével tudom rokonítani (ami egyébként hamarosan szintén kijön).

A Jelek már hangzásában is alapvetően tért el a korszak magyar albumaitól: a hazai lemezekre akkoriban – és sajnos még ma is – gyakran jellemző kopogós, töketlen dob helyett vastag, keményen csattanó sound adja az alapot Nagyfi Laci és Lajos vastag, tömény gitárjaihoz. A megszólalás eleve tekintélyt kölcsönöz a daloknak, de keveset érne jó dalok nélkül. Itt azonban ebben a tekintetben sincs hiba: voltaképpen az egész album teljesen kerek, és mentes az üresjáratoktól. Hatalmas riffekre épülő power metal himnuszok (halld Pokoli évek, Koldusország kölyke, Alagút az éjszaka, A sötétség tombol, Várom a napot, Jelek a mélyből), lazábban húzós témák (Kurva vagy angyal, Szeresd a csavargót) és ízesen megírt, de cseppet sem csöpögős lírai nóták (Ne a pénz..., Elég a harcból, és persze a klasszikus Fagyott világ) füzére ez az album, és bizony mit sem vesztett erejéből az elmúlt 15 évben. Lajos köztudottan komoly Queensryche fanatikus, ami néhol konkrétan is érződik abban, ahogy fűzik a témákat az általa jegyzett szerzeményekben, de ez mellékes, a hatásokat úgyis inkább a megközelítésben lehet tetten érni. Annak idején annyira nem figyeltem rá, mai füllel azonban az is feltűnő, mennyire állat módon üt Nagyfi Zoltán, igazi légkalapács-erejű, régisulis metal dobolást mutat be a dalokban, és Kalapács Józsi is pályafutása talán legjobb teljesítményét nyújtotta ezen az albumon. Horváth Attila szövegeit nyilván nem kell külön méltatni, ezek is kiállták az idő próbáját.

A szimplán csak Koncert címet viselő élő album a Jelek lemezbemutató buliján, 1994. július 23-án került rögzítésre a PeCsa Szabadtéren: valamivel több mint 70 percnyi Omen live ez tényleg élő hangzással, és ami még fontosabb, szintén csupa jó dallal. Nyilván a teljes koncert nem fért rá annak idején egy diszkre, dupla lemezt meg anyagi okokból nem akartak csinálni (mai fejjel talán hihetetlen, de itthon akkoriban a többségnek még CD-lejátszója sem volt, nemhogy számítógépe, internet pedig a mai formájában nem is létezett), hiányérzetet azonban nem hagy az emberben a végeredmény. Persze ne a Live Shit vagy a Live & Loud hangminőségére számíts, de vastagon élvezhető az album.

Az újrakiadások megjelenése előtt én magam sem hallottam ezeket a lemezeket évek óta, és nagyon tudok örülni neki, hogy egy fikarcnyi csalódást sem okoztak, ugyanolyan jó mind kvázi felnőtt fejjel is, mint amikor annak idején suliba menet walkmanben hallgattam őket. Hajlok rá, hogy azt mondjam: ez a formáció talán minden idők legjobb magyar heavy metal bandája volt, nagy kár, hogy a sztorinak olyan kurtán-furcsán lett vége, ahogy. A ValóVilágos fingógéppel elbohóckodott visszatérésért és tönkrevágott hitelességért meg még nagyobb... Remélem, az új frontemberrel, Koroknai Árpáddal azért a mai Omen is mielőbb leszállít majd egy jó anyagot, és persze abban is bízom, hogy a Jelek lesz hozzá a kiindulópont.