Shock!

Aki ismer, jól tudja, mennyire elutasítom a (túlzásba vitt) nosztalgiát – a fejlődés és változás feltétlen híveként veszélyesnek, sőt, károsnak tartom az állandó múltba révedést. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek meghatározó emlékeim vagy hogy hiányoznának az életemből a meghatározó mozzanatok, amelyekre visszagondolva kellemes borzongás tölt el. Hát persze, hogy vannak, zenei téren pedig nem kis rész jutott ezekből az Omen zenekarnak.

Sose felejtem például el az Anarchia lemezbemutató előtti headbangeres dedikálást (a kultikus, kökis boltról van szó!), illetve magát az akkori pecsás koncertet sem, amelyre stílszerűen 333 forint volt a beugró (tekintve, hogy 111 túl kevés, 666 pedig akkor még túl sok lett volna) – azóta sem játszott a zenekar annyi dalt a ’93-as, manapság kissé alulértékelt anyagról. Mondjuk azon az E-Klubos koncerten, amire lényegében elszöktem 1994 elején, még volt bőven a repertoárban anarchiás nóta, ugyanakkor a Jelek-ízelítő alapján már lehetett sejteni, hogy változás van a levegőben. De ne szaladjunk ennyire előre...

„Jómagam” (ebben a cikkben ezt a titulust nem lehet kihagyni!) ’79-es születésűként érhető módon a magyar hard rock és metal bandák csúcskorszaká(ba)n szocializálódtam a ’90-es évtized elején, az Omen tehát megkerülhetetlen volt számomra. Szintén érthető módon szemléletem később jelentősen „elnyugatiasodott”, de ma is a klasszikus Oment tartom az egyetlen tradicionális metal bandának, amely tokkal-vonóval odarakható a korszak külföldi felhozatala mellé, és ma is teljes egészében vállalható. Zeneileg mindenképpen, de a szövegek tekintetében sem kell szégyenkezniük – még a manapság megmosolygtatóbb részek is (mert ilyenek persze akadnak, persze a hallgató mindenkori élethelyzetétől függően) megállják helyüket, nemcsak azért, mert „mindig aktuálisak”, hanem mert jól megírták őket. Pláne a többi, magyarul éneklő, később érkezett hasonló stílusú zenekarhoz képest. Horváth Attila azért csak Horváth Attila, na...

A zenei oldalon viszont mindenképp uralkodott a „nyugati” szemlélet, amit én nagyrészt Szekeres Tamásnak tudok be, de Nagyfi mester is képben lehetett, elvégre a legenda szerint a Dokken témát is ő vitte be a klasszikus Gép nótába is anno. Minden tiszteletem mellett is ki kell mondanom: a legfontosabb különbség a Metal az ész és a Feketében között az volt, hogy utóbbi legalább 90 százalékban mellőzi a „lakótelepi KGST-rokk” feelinget, és hogy a 10 százalék is inkább a hangzás miatt érződik. A gitárospár érezhetően másféle elképzelésekkel rendelkezett a heavy metalt illetően, mint a többi csapat – már az Omen debütön is érezni egy kis eltolódást az amerikai power metal felé (Szekeresnek nyilván azért is szimpatikus lehetett a dolog, mert Vinnie Moore is a Vicious Rumorsban kezdte), de ennek kicsúcsosodása a következő két lemezen hallatszik leginkább. A tempók visszavétele mindenképpen jót tett a zenének, húzósabbá, dögösebbé tette az összképet és ez a gyors témáknak is jót tett, melyekből a két albumra összesen került kb. annyi, mint az első lemezre.

A Brutális tangó abszolút klasszikussá érett húsz év alatt, nem véletlen, hogy négy dala (Padlón vagyok, Vámpírváros, Szólj, hogyha vagy, Csillaga hívja) a mai napig kirobbanthatatlan a koncertprogramból. Szövegileg itt persze visszaköszön a tipikus magyar tematika, de ez a korszak tükrében nem meglepő, másrészt angolul bármelyik amerikai power banda ugyanezeket a gondolatokat fogalmazta (volna) meg – a Vámpírváros persze kivétel, de értelmezés kérdése: ez is lehet elvontabb társadalomkritika. Ahogy említettem, éles a kontraszt a Feketébenhez képest az általános tempót tekintve, de mai füllel hallgatva nemigen lehet ide húzósabb nyitószámot elképzelni a Padlón vagyoknál – a szólóval megkoronázva egyszerűen hibátlan. A húzás végig megmarad, megkockáztatom, hogy a magyar metal történelem legjobb riffjei közül nem egy, nem kettő ezen a két anyagon található: tökéletes az összhang Szekeres és Nagyfi között. Kár, hogy a Tangó pont a gitárok tekintetében is nagyon „magyarul” szól.

Ezen 1993-ra, az Anarchiára sikerült javítani, itt már harapnak és horzsolnak a riffek és ugyan valahogy száraz az összkép, még mindig közelebb áll egy tisztességes power metal megszólaláshoz. Az Anarchia lényegében egy riffarzenál, még a lírai Szelíden középrésze is kapott pár doomosabb taktust, ami már csak azért is jó ötlet volt, mert full akusztikusban nem tudták volna túlszárnyalni a Tangót záró A jóság nem védet – ez legalább annyira jó, amennyire anno meglepő volt. Azt mindenképpen sajnálom, hogy az Anarchia „túlélői” csak a címadó és az említett lassú lettek, mert a jó értelemben slágeres Semmiből a semmibe és a Valakit várok is nagy kedvenc, de élőben ma is zúzna a Nincs levegő is. A Kikapcsolok talán az egyetlen tétel, amit ma nem érzek annyira erősnek (bár az írott szövegben szereplő, ám egyszer sem énekelt „minden olyan félgusztustalan” mondat jelentésén idestova két évtizede töprengek), de ismét csak az akkori és a mai magyar felhozatal zömével összehasonlítva, ez is egy jó szám.

Az Omen annak idején mai aggyal szinte felfoghatatlan népszerűségnek örvendett ezzel a két lemezzel (PeCsa szabadtér teltház akkor alap volt!) és a zene minősége és a jó dalok tükrében ez érhető is. Ráadásul ha meghallgatjuk az ezeket követő, mai napig abszolút etalonnak számító Jeleket, már hallani a potenciált, és jól követhető az odavezető út. Érdekes, hogy ide már nem Szekeres Tamással jutottak el, akinek szerepét továbbra sem lehet eleget hangsúlyozni a korai korszak átlagon felüli zeneisége kapcsán. Ma már persze nem olyan meglepő, ha egy gitárhősökön felnőtt zenész beáll zúzni egy metal zenekarba, de mindenképpen kíváncsi lennék rá, hogy Tamás ma mit tenne hozzá az Omen vagy egy stílusában hasonló zenekar hangzásához.

Az Omen december 26-án a Club 202-ben koncertezik számos illusztris vendég társaságában.