Shock!

Kétesélyesnek tűnt, mennyire lesz képes megállni a lábán Mike Sifringer nélkül a Destruction. Általában nem fetisizálom túl az effajta személyi kérdéseket, a világon nagyon kevés pótolhatatlan ember létezik, és ez alól nem kivétel a zenélősdi sem. De a már Mike nélkül készített első újkori lemez, a három évvel ezelőtti Diabolical nem sikerült különösebben meggyőzőre, inkább csak kellemes alapjáratot hozott. A Birth Of Malice-szel azonban most úgy érzem: minden fogaskerék a helyére kattant.

A Destructionnél persze ennyi év után nem kell nagyon komoly vívmányokra számítani. A kaotikus '90-es években náluk is akadtak kísérletezősebb lemezek – akkoriban ugye épp a másik alapember, Schmier mester járt külön utakon... –, de a nagy duó újonnani egymásra találása óta kilengések nélkül nyomultak előre. Néha túlságosan is nagy vehemenciával és gyors tempóban, mert azért valljuk be, akadtak menet közben elég szürke anyagaik is. Az új azonban egészen biztos, hogy a 21. századi Destruction egyik legkerekebb, legerősebb munkája, és ehhez igazából nem kellett semmi, csak néhány plusz ötlet és karakteresebb dal.

A stílus tehát klasszikus Destruction, a dinamika azonban némileg eltér az előző anyag szürkébb megközelítésétől. Nyilván mostanra ért össze teljesen a jelenlegi felállás, és mostanra sikerült tényleg eljutniuk oda, hogy a dalszerzés, hangszerelés terén is maximális mértékben kihasználják a két hathúros nyújtotta lehetőségeket. Azt meg azért minden tiszteletünk ellenére is valljuk be, hogy Damir Eskic és Martin Furia pár ligával Sifringer fölött játszik, még utóbbi minden érdemének elismerése mellett is. Elég jók ahhoz, hogy teljesen autentikusan hozzák a Destructiontől elválaszthatatlan Mike-riffelést, de emellett kreatív megoldásokkal, technikás színesítésekkel, érdekes finomságokkal, sok-sok, néhol kimondottan tradicionális heavy metalos aprósággal dobják fel a dalokat.

Tulajdonképpen idejét nem tudom már, mikor jelent meg olyan Destruction-lemez, amin ennyi kiemelkedő dalt vonultattak fel. Mindjárt a címadó intró után robbanó névadó dal kellemesen békebeli, old school hangulatba ringat Schmier néhol sikolyokba fulladó üvöltözésével, szövegi visszautalásaival, de még nem itt lövik el a puskapor javát, inkább csak megalapozzák vele a hangulatot az utána következő blokkhoz. És bizony a gyilkosan vagdalkozó Cyber Warfare-től kezdődően tényleg olyan szintet hoznak, ami még egy ilyen terebélyes életműben is párját ritkítja. Igazából nem is tudom eldönteni, hogy a gonoszul gördülő, doomos behatású riffekkel is ellátott A.N.G.S.T., a bridge-ben melodikus gitárokkal kábító Dealer Of Death, a bandától már-már meglepően dallamos, briliánsan megfogalmazott refrénű Evil Never Sleeps vagy a szinte táncos groove-okat is rejtő Greed tetszik-e jobban. De még az olyan tipikusabb Destruction-bombák is többet hoznak most a kötelező minimumnál, mint a No Gods – No Masters, a Scumbag Human Race vagy a God Of Gore.

Nem kellett hozzá háromnál több hallgatás, hogy teljesen elkapja a fejemet ez az új lemez. Egyelőre csak a Chains Of Sorrow tűnik csak töltelékszagúbbnak, és az Accept Fast As A Sharkja is inkább jópofa tiszteletadás, mintsem érdemi plusz, de utóbbit azért így is jó hallgatni. Nemcsak a Destruction egyik legjobbja a Birth Of Malice, de egészen biztos, hogy a 2025-ös thrashfelhozatalban is kiemelkedő darab lesz, akármi is jöjjön még idén.