Kissé elvesztettem a lelkesedésem Destruction-ügyben az utóbbi évek során, bevallom. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna minden lemezt, amit menet közben kihoztak, és persze időről-időre élőben is összefutottunk, hol itthon, hol valamelyik kinti turnén vagy fesztiválon. A távolságtartás részemről inkább „szimbolikus" volt, valós oka pedig az, hogy az utóbbi évek futószalagon készült albumai közt a középszerű rutinmunkából is bőven kijutott, ami kiszolgálta a die hard arcokat, de néha a minimálisan elvárható izgalmi szintet birizgálta épp csak meg. Egy ilyen hosszú karriernél ez is benne lehet persze, ugyanakkor utóbbi szakasz végül már elég hosszúra nyúlt, a friss anyagok kissé már össze is folytak. Mindemellett az élő teljesítmény is hullámzott valahogy: volt, amikor hengereltek, és volt, amikor szinte unalomba hajló rutinmelót produkáltak – és sajnos valahogy az utóbbi kezdett egyre gyakoribb lenni.
2019-re aztán, akárcsak Sodomék, ők is húztak egy merészet, és egy dobosváltás mellett kvartettre bővülve mentek tovább. Mindez még a pandémia felfutása előtt történt, és emlékszem, akkor egy fesztiválon sikerült az új felállású csapatot élőben is csekkolni, ez az első „tesztbenyomás″ pedig maximálisan pozitív volt. Zeneileg érezhetően új életet pumpált a rendszerükbe a frissítés, arról nem is szólva, hogy a két gitáros adta lehetőségek meg is vastagították a megszólalást. (Mellékszál, de érdekes volt megfigyelni, hogyan hangszerelték át erre a felállásra az eredetileg trióként megszokott nótákat.) Ott tehát győztesként ünnepelhették a váltást, a kérdés csak az maradt, ez a felívelő tendencia a stúdióban is kiérleli e magát. A frissítés ott is lecsapódni látszott, a Born To Perish összeszedettebb, ötletesebb is volt az utóbbi évek legtöbbjénél.
Mindezek után Mike Sifringer tavalyi kiszállása/kikerülése a zenekarból újabb meglepő és markáns változást hozott. Ő aztán tényleg alapember volt itt, aki még akkor is tolta a szekeret, amikor Schmier ideiglenesen szögre akasztotta a karrierjét. Igaz, az akkor készült albumok nem épp a diszkográfia csúcsalkotásai, de még azokban a nehéz időkben is életben tartotta a nevet. Ősi harcostárs veszett tehát most oda, ráadásul a pótlása sem tűnt olyan egyszerűnek, hiszen Mike sajátos riffelése a Destruction egyik jellegzetességét jelentette. (Hogy vézna, akut függőket idéző alakjának hiánya mennyire lesz furcsa a színpadon, hamarosan kiderül). A négyes felállás azért így is maradt, a helyére érkezett Martin Furiával kiegészülve pedig most talán még nagyobb bizonyítási vágy dolgozik bennük.
Mit is jelent mindez? Egyfelől, olyan lendület, sebesség van a dalokban, ami szinte a korai korszakig képes visszaugrasztani. Az album elején érkező címadó például szinte a Release From Agony idejébe teleportál, Schmier vadabb éneke, sikolyai is ezeket az időket idézik vissza, az energiaszint, az intenzitás is magas fokú. A Hope Dies Last is ezen a nosztalgiavonaton utaztat, ez akár az Eternal Devastation korszakából is exhumálódhatott volna, a State Of Apathy is hasonló lelkület, ahol a sebesség már nyíltan a fókuszpontot is jelenti. Schmier teljesítményét itt is kiemelném, énekstílusa, magas sikolyai szinte ugyanolyanok, mint amikor sulis kölyökként hallgattuk az akkor friss anyagokat. További jó hír, hogy Furia is kellő alázattal állt a névhez, jól is teljesít, ráadásul akadnak olyan szinte jellegzetesnek mondható „nyakatekert" riffek is, amelyek egyértelműen Mike sítlusára hajaznak – mintha még mindig itt volna. Tény, hogy Damir Eskićcsel, mint „új arcoknak", sikerült összehangoltan megfogniuk a csapat rég kialakult jellegzetes stílusát.
Ezzel együtt nem minden dal hengerel, ha az elkötelezettség meg is van. A Tormented Soul például jóval átlagosabb, laposkás a fentiek mellett, a Lonely Wolf szinte melodikus irányba mutató ötleteivel kapcsolatban pedig még mindig vívódom, tetszetős-e vagy sem, de mindenképp elüt a régisulis pusztításoktól. A Repent Your Sins döcögős középtempójával meg pont azt a vehemenciát nyesi picit vissza, ami olyan jól esett rögtön az elején. A kiváló hangszeres munka egyébiránt ezeket is megóvja a valódi középszerűségbe süppedéstől.
Hosszú idő után a Destruction újra felfelé ívelő tendenciát mutat, a Diabloical pedig egyértelmű válasz arra, ennyi váratlan kanyar után is áll-e még valódi jövő a csapat előtt.
Hozzászólások