Shock!

„Teljesen mindegy, hogy mit játszunk, ezeknek nem a Johnny B. Goode kell" – mondta lemondóan Béla, a menedzser. „Nekem a Johnny B. Goode nyolcvanéves koromban is a Johnny B. Goode lesz!" – válaszolta a zenekar énekese. A párbeszéd 1981-ben, a Kopaszkutya filmben hangzott el, Schuster Lóri mint menedzser és Hobo mint a Colorado együttes énekese között. Eltelt negyvennégy év, és Hobo február 13-án valóban nyolcvanéves lett. Az akkori sor a szövegkönyvből pedig két nappal később az Arénában végül gyakorlatban is beteljesítette a fenti jóslatot.

Mindez persze nem nostradamusi mélységű jóstehetségről árulkodik, ember nem volt, aki meg merte volna jósolni, hogy a Hobo Blues Band, és azzal párhuzamosan, avagy annak utóéleteként Hobo szólóban ennyi ideig a pályán lesz, ilyen gazdag életművel, és tegyük hozzá, ma is éppolyan sűrűn teleírt naptárral, mintha csak huszon-harminc évvel korábban járnánk. Utóbbi persze nem kizárólag koncerteket jelent, a színházi előadások, József Attila-estek talán többségében is vannak ma már, de a lényegen nem változtat – fellépés az fellépés, és hetvenpluszos korban, innentől pedig már nyolcvan felett ez még nemzetközi viszonylatban is ritkaságszámba megy. Főleg, hogy itt kihagyás, megszakítás sem volt soha.

Sokunk számára azért csak az az igazi, ha a koncertszínpadokon láthatjuk, úgy, ahogy anno megszerettük, és szerencsére ebből is akad ma is. Lassan „rutinszerű" (el ne kiabáljam) a pár évente, évente lejátszott Budapest Arénás nagykoncert is, a durva pedig, hogy ezek évről évre mindig rendre megtelnek. Anno már a HBB is megtöltötte ezt a helyszínt, aztán a búcsúkoncerttel még kétszer, Hobo pedig szólóban vitte tovább ezt a szép hagyományt. Jobbára akad hozzá alkalom is, tavaly ilyenkor például épp a Vadászat album negyvenéves jubileuma, idén pedig az a bizonyos nagy nyolcvanas. Most épp nem lett elővételben teltház ugyan, de ahogy körbenéztem, nem sok híja lehetett a dolognak (hacsak végül el nem érték teljesen a helyszínen).

Pár nappal a koncert előtt egy barátom rám írt, kérdezve, szerintem mi várható, érdemes-e elmenni? Neki is csak azt tudtam mondani, amit mindig ilyen esetben: manapság az, hogy mi hangzik el egy Hobo-koncerten, pláne egy ilyen „életmű-esten", lényegében kiszámíthatatlan. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, csak nyomokban behatárolható, de valójában bármi beleférhet. Nem csoda ez, tizenéve már, hogy „kiszabadulva" a HBB által valamennyire mégis meghatározott keretek közül, gyakorlatilag mindig azt játsszák, amihez az öregnek épp kedve van, vagy, ahogy épp a hangulat adja. A jó kis Hobo Klubos esték a legjobb példák erre, ahol néha tényleg spontán alakul (alakult) mindig a program. Nyilván egy Aréna koncert esetében náluk is fix szett van összeállítva, de abba ős-HBB-daltól kezdve feldolgozásokig, versekig, vagy épp sosem hallott új dalokig bármi beférhetett. Egy dologban voltam biztos, hogy nem lesz célzott múltba kapaszkodás, nem az régi/ős-dalokkal akarják majd eladni az estét. Illletve kettőben, ha már a másik az, hogy sem Tátrai Tibusz, sem Bill nem lesz ott, ahogy más sem a még szóba jöhető régiek közül.

Ennek történelmi okait már feszegetni is kár lenne, nyolcvan ide vagy oda, jobbra-balra rég összerúgták a port (nézőpont kérdése, ki rúgta épp jobban és miért), s ugyan többször volt már összeborulás az évtizedek során, jelenleg úgy érzem, ez még egyszer már aligha történik meg. Ami durva, hogy a koncertről távozva valójában nem is éreztem ennek hiányát. Az ilyen nagy megmozdulásokon kvázi állandó-vendég státusszal bíró Bűdi Szilárd eddig is kiválóan lehozta az érintett dalokban Bill részeit, gitár fronton pedig sokat hozzá tett most Madarász Gábor is, ráadásul a program tényleg nem a Bill-Tibusz-érán akarta felhizlalni magát.

Ez egyébként jót is tett a bulinak (mármint Szilárd és Madi tulajdonképp stabil jelenléte a színpadon), az utóbbi évek Hobo-felállása ugyanis zenei értelemben nem a legnagyobb kedvencem. Ügyesek persze, aranyosak, nyilván nem is véletlen vannak ott, ahol vannak, de nem mérhetőek egy lapon olyan hangszeres nagyságokkal, akik korábban rátették kézjegyüket erre az életműre, és ez élőben azért néha ki szokott ütközni. Különösképp gitárfronton, ami például a tavalyi Vadászat bulin a napnál világosabban volt. Most szerencsére ez sem volt bántó, talán a program sem adta úgy.

A buli ugyan jó tíz percnyi csúszással indult, a különösebb cicoma nélkül bevonuló zenekart, illetve legfőképp Hobót persze méltó taps fogadta, és az elején azért megágyaztak az estének egy jó kis old school trióval: a Ki vagyok én?, majd a 45-ös blues, a háttérben impozáns, hatos osztású kivetítő pedig itt már vizuálisan is elmélyítette a dal mondanivalóját az archív világháborús bejátszásokkal. A Rolling Stones Blues, az Oly sokáig voltunk lenn, majd e „blokk" lezárásaként a Hajtók dala végképp irányba állította az estét. Verses vonalról is hozott újat, ezúttal József Attila Az ám, hazám!-ja képében, ami abszolút nem standard. Itt a mindenkori rendszerkritikus szemlélet is odapirított, a háttérben futó animáción a magyar sors tengerén hajózva sorra úsztak el egymás után a rendszerváltás utáni érdemi pártok logóival díszített kis hajók (a Fidesz-zászlósat nevezhetjük jachtnak), egészen a Tiszával bezárólag. Ez a fajta pártatlanság a rendszerváltás után sem nagyon veszett el, csak másfelé, másféle kritikává vált, nekem itt is átjött az üzenet. Különösen, hogy utána elhangzott a Csavargók könyvéről megidézett Másik Magyarország is. Sajnálatos és végtelenül szomorú, hogy ennyi évtized után is ugyanúgy aktuális ez a darab is.

A koncert derekán egy speciálisabb blokk is teret kapott, ahol székeken ücsörögve Madi gitárjátékával és egy tangóharmonikával kísérve hallhattunk pár tételt a jelenleg már futó Medvevára című zenés művéből, ez – talán a harmonika miatt – ha nagyon rokonítani kellene, zeneileg értve, számomra talán a Viszockij-dalok vonalához vonható közelebb, kíváncsi vagyok, az amúgy készülő új Hobo-album ezen a vonalon kerekedik e majd egésszé. Kellemes, volt, nem ültette le a bulit sem, meglátjuk, ebből mi alakul majd még. Nem sorolnék fel tételesen mindent, legyen elég annyi talán, hogy számomra jóleső volt még a Blues Jim Morrisonnak, ahogy a Tiltott Gyümölcsről előbányászott Gazember is, amivel előzőleg fejben egyáltalán nem számoltam. Az egyensúly kedvéért pedig még a tavalyi albumról is elhangzott egy tétel, az egyik ottani legjobb talán, a Pécsi lány.

A buli vége keretet alkotva újra visszarepített a klasszikusok közé. A Hetedik mindig ultimatív pillanat (az öreg ezúttal is a közönség közé kisétálva énekelte végig), a ráadásban aztán eljött a Kopaszkutyában is megjósolt pillanat, és nyolcvanassá vált a Johnny B. Goode is, a Középeurópai Hobo Blues II pedig szépen le is zárta az estét. Több mint két óra, közel két és egynegyed, nyolcvanévesen. Közhelyes, de lehet utána csinálni. Innentől kezdve tényleg minden év ajándék, nekünk, a közönségnek legfőképp, és minden koncert érték is lesz. Bízom benne, hogy még sokáig.