Shock!

Irgalmatlan rég, közel kilenc éve jelent meg utoljára friss Pokolgép-nagylemez, és ha hozzávesszük, hogy a 2015-ös a Metálbomba is nyolc év után követte elődjét, a Pokoli meséket, joggal mondhatjuk, hogy az utóbbi bő másfél (majdnem kettő) évtizedben nem a Pokolgép tartotta el a haza stúdiókat. Oké, menet közben két élő anyag is megjelent (a 2010-es ezek közül Tóth Attila új dalos debütálását is jelentette), de lemezfronton ezek bizony akkor is ínséges évtizedekként íródnak be a csapat történetébe. Az ázsiójuk szerencsére különösebben nem sínylette meg a dolgot, annak a szintnek már rég felette állnak, hogy csak úgy „elfelejtsék" őket, a koncertezés pedig folyamatos volt, egyedül Attila betegsége akasztotta meg egy időre.

A Metálbomba után egyébként úgy éreztem, újra nagyobb a lendület, aztán egy csomó minden történt, ami belassított mindent, Attila agyvérzése, majd az abból lépésenként történő felépülés is hosszabb időt igényelt, a covidhelyzetet meg eleve nem igazán kell ecsetelnem, hogy csak a markánsabbakat említsem. Attila ugyan szépen rehabilitálódott, ám mire stúdiókészre gyógyult volna, valami ténylegesen is megtört, a 2023-as évzáró buli után robbantott is a kiszállásával.

Mindez persze nem jelentette, hogy a kreatív munka, az alkotói vágy eltűnt volna, ekkor már két tervezett album híre is tudott volt. Ezek egyike a jelen új lemez (a másik egy jelenleg is sorban álló, versfeldolgozásokra épülő speciálisabb kiadvány), de a csapat örök motorjának számító Kukovecz Gábor összességében már több komplett nagylemeznyi dalt írt meg. Talán ennek hozadéka volt az újragondolásokat és friss témákat is felvonultató szólólemeze, amin ő maga énekelt, egyébként ahhoz képest, hogy azért nem szólóénekes, nem is rosszul. Attila utódját, Bánhegyesi Richárdot aztán parádés gyorsasággal találták meg, az eredetileg tavaly év elejére tervezett kislemezt már ő énekelte fel, megvillantva egy-egy új dalt mindkét beharangozott lemezről. A 7" formátum nemcsak a korszellemet simogatta meg, de valahol a gyökerekre is visszautalt: 1985 óta nem jelent meg ilyen formátumú Pokolgép-kiadvány, a hátsó borítóra pedig még a klasszikus várkapus képet is újrafotózták. Mindez régisulis Pokolgép-albumot vetített előre, és e tekintetben a Vissza sose nézz nem is okoz csalódást.

Én Attilával is kedveltem a zenekart, de Ricsi hangja valamivel rockosabb, tisztát és karcosat egyaránt erősen tud hozni, emiatt érzetre néha szinte Kalapács Józsit is idézi, bár egyáltalán nem igyekszik szolgai módon megközelíteni. Kukovecz mester meg, hát, na, nem véletlen azon kevés haza metálgitárosok egyike, akinek játéka, gitársoundja akár egy téma, egy riff alapján is egyből azonosítható. Klasszikus zenei érdeklődését (és műveltségét) dicsérő szólóiról nem is beszélve, amik ezen a lemezen is kiemelkedőek. A Vissza sose nézz cím persze mókás annak fényében, hogy zeneileg elég sokat mutat visszafelé (is) az album, ez azonban nem önfeldolgozás vagy ötlettelenség: egyszerűen a csapatnak van egy védjegyszerű, ízes világa, amit Kukó homogén módon képes szinten tartani még ennyi év után is. Ez a lemez úgy régivágású Gép, hogy közben mai is, talán így a leghelyesebb.

Akadnak olyan dalok is, amelyek egyenesen az Adj új erőt- vagy Vedd el, ami jár-időkbe repítenek hangulatban, de ha kapcsolódási pontokat keresünk, zeneileg leginkább a 2000-es évek elejét érzem annak. Az Áldomás vagy a címadó kiváló példa erre. Az Ég veled talán tempóváltásai miatt is különlegesebb. Ami a szövegeket illeti, számomra a korai/korábbi Pokolgép-éra kissé direktebb, kevésbé művészi vagy „túlfogalmazott", ám máig sem feltétlen poros szövegvilága jobban bejött, ez az egyetlen, ami nem minden ponton áll maximálisan a Vissza sose nézz esetében, de ez meg ugye eléggé egyénre szabott, kinek-kinek mi esik jól az ízléséhez mérten. A lemezre bónuszként a két kislemezes tétel is felkerült, így összefogva a csapat negyedik korszakának teljes kezdetét.

Ha van igazság, a folytatásra aligha kell majd újabb évtizedet várni, bízom benne, hogy így is lesz!