Shock!

Ahhoz képest, hogy Magyarországon – a nagyközönség számára legalábbis – a Pokolgéppel kezdődött el a heavy metal, meglehetősen nonszensz, hogy a csapat bizonyos lemezei évekig hiánycikknek számítottak itthon CD-n, sőt, némelyiket ma is csak utánjárással lehet beszerezni.

Ez körülbelül olyan, mintha mondjuk Angliában csak véres-verejtékes munkával, nem kevés extra anyagi áldozat árán tudnád a polcra illeszteni a teljes Judas Priest vagy Iron Maiden sort, ha hirtelen éppen olyan kedved támadna... Így aztán nagyon örömteli, hogy végre az ebből a szempontból legkritikusabb két darab is megfelelő utógondozást kapott, és igen baráti áron megvásárolható.

A Koncertlemez 1990. június 9-én került rögzítésre a Körcsarnokban, és mai füllel talán furcsán hangzik, de kizárólag bakeliten és kazettán jelent meg. Akkoriban itthon a CD még amolyan futurisztikus csodának számított, így akár érthető is lehet a dolog, az viszont tényleg abszurd, hogy az azóta eltelt közel két évtizedben sem jutott eszébe senkinek, hogy kiadja ezt az anyagot. Persze jobb később, mint soha... A lemezről egyébként nehéz mit mondani, elég csak végigfutni a számcímeken, hogy mindent megértsünk: a magyarországi heavy metal valaha volt legklasszikusabb formációja (Kalapács – Kukovecz – Nagyfi – Pazdera – Tarcza) a közönség döbbenetes ovációja közepette rongyol végig egy sor slágeren, erről és nem másról van itt szó. Bizonyos alapnóták hiányoznak a lemezről (így például helyből a talán legnagyobb örökzöld, A jel is), aminek állítólag valami akkori technikai gebasz volt az oka, de sebaj: ezek a dalok többnyire klasszikusok, még a néhol mai füllel már kissé furcsának ható szövegekkel együtt is. Az ugyanakkor nehezen hallgatható el, hogy a méltán sokat kárhoztatott című Metál az ész album névadója például színvonalában messze elmarad a többi itt szereplő szerzeménytől. Azon a lemezen már kissé érződött a csapat válsága, nem is csoda, hogy a live album rögzítését követően ketté is szakadtak... Maga a koncertalbum még feljavított változatban sem szól hi-tech tökéletességgel, és mivel csak nagyon kevés vonatkozó képanyag lelhető fel, ezeroldalas, 3D-s ábrákkal teli bookletre se számítson senki, de itt nem is ez a lényeg: már az is örömteli, hogy egyáltalán megjelent és ismét hozzáférhető az anyag.

Ami az eredetileg 1992-es Vedd el, ami járt illeti, ezt az albumot szintén hosszú évek óta nem lehet beszerezni, hiszen annak idején a banda magánkiadásában – Sindex Records – jelent meg, a belőle nyomott mennyiséget pedig alig egy év leforgása alatt elkapkodták. Ha valaki nem lenne képben, ez volt a Rudán Joe-val felálló Gép második albuma, és mindenképpen nagy előrelépést jelentett az egy évvel korábbi Adj új erőt lemezhez képest. Nem mintha azzal bármi komoly probléma lett volna az erőtlenebb hangzást leszámítva, de egyértelmű, hogy itt érett össze igazán ez az ötös, és ennek megfelelően a lemez megdöbbentően nagyot is dörren. Az anyag amúgy eredetileg is jól szólt, most azonban kapott egy mastert, aminek köszönhetően tényleg minden gond nélkül megállja a helyét a 2010-es produkciók között.

A vastag, gitárcentrikusan dohogó, igazi vérbő power metal sound akkoriban egyáltalán nem volt jellemző az itthoni rocklemezekre, így aztán a Vedd el, ami jár már pusztán emiatt is kiemelkedett a '90-es évek elejének terméséből, ám zeneileg is korszakhatárt jelentett a banda életében. Benne volt minden, ami az előző évtized Pokolgépét a csúcsra repítette itthon, ám már megelőlegezte azt a nehezebb, összetettebb zenei világot is, ami a zenekar későbbi korszakát jellemzi. Viszont még emellett is abszolút hallgattatta magát, ez pedig nem annyira jellemző az összes újkori – értsd: utóbbi tíz évben készült – albumukra, legalábbis szerintem... Vagyis ez egy jó értelemben véve agyas, ám emellett is kimondottan slágeres album többnyire húzós, zakatolós középtempóban, Rudán Joe bivalyerejű, óriási terjedelmű hangjával, amire néhol még akkor is rácsodálkozik az ember, ha egyébként tisztában van Joe képességeivel. Ez itt bizony egész pályafutása egyik legkiemelkedőbb teljesítménye volt! De összességében ebben a felállásban nem igazán akadt gyenge láncszem, tényleg minden hang a helyén van Jung Norbi óriási szólóitól Kukovecz mester jellegzetes riffjein, díszítésein át egészen a hangzásképből jól kiemelt, ám nem mindent elnyomó ritmusszekcióig (a korszak hazai albumai körében pusztító tipikus járvány volt a túl hangos és emellett rossz dobsound, ennek itt hálistennek nyoma sincs). A szövegek alapvetően védjegyszerű metal szövegek, senki se számítson világmegváltó gondolatokra, de ehhez a zenei világhoz tökéletesen passzolnak. Összességében azért megállapítható, hogy néhol kissé „elmennek" a hallgató mellett, ez itt nem a teli torokból üvölthető jelmondatok gyűjteménye volt.

A Vedd el, ami jár esetében nem szimpla újrakiadásról van szó, amit az is bizonyít, hogy Gábor nemcsak a hangzást generálozta újra, de némileg a számsorrendbe is belenyúlt, sőt, valamelyest az eredeti borítót is megigazították. Bár azt azért tegyük hozzá, utóbbi ettől sem lett sokkal jobb... A '92-es kiadás Mi fáj, gyere kefélj... kezdetű szerencsétlen bónuszdala viszont itt már szerencsére nem kapott helyet, inkább Az árnyék angol nyelvű verzióját hallgathatjuk meg az anyag végén. Utóbbi a maga nemében egyáltalán nem rossz, de Joe kiejtése és előadásmódja mai füllel kissé természetellenesen hat benne, a magyar változat sokkal erőteljesebb. Kuriózumnak viszont tökéletes.

Hallgasd csak meg a Feltámadt éjt, Az árnyékot, a lírai Hozzád szólok-ot vagy a hatalmas, tam-megdolgozós refrénnel ellátott címadó témát, és győződj meg magad is arról, mennyire rendben van ez az album. Aligha esek nagy túlzásba, ha azt mondom, hogy nemcsak a Pokolgép egyik legerősebb teljesítménye volt, de egyben a magyarországi heavy metal legkiugróbb darabjai között is simán ott a helye.