Nehéz, illetve hát nem is igazán lehetséges hagyományos értelemben vett „lemezismertetőt" írni egy új VHK-lemezről, vagy általában véve, egyáltalán a VHK lemezeiről. Az esetek többségében ugyanis itt nem is annyira önálló dalokról, inkább látszólag egymásba kapaszkodó zenei szakaszok folyamatáról van szó. Azaz egy-egy új album nem az egyes dalok miatt, hanem összességében, egészében képez sodró, magával ragadó egységet.
Nincs ez másként a Fellázad a semmibe vett öröklét! kapcsán sem (a teljes cím egyébként: Fellázad a semmibe vett Öröklét... végigzúdul az agytekervényeken... összekapcsolódik a vér lüktetésével... kigyulladnak a látomások... tettek születnek... elözönlik az utcákat... az égig érnek!), és épp ennek okán ma is ugyanúgy megvan bennük az a spontaneitás-érzet, ami ennyi évtized alatt mindig is, és amit amúgy minden egyes koncertjükön is érzek. Aki járt már VHK-n, pontosan tudja, mit jelent ez: mintha csak egy transzállapotú jammelésbe kerülnél, amiből látszólag ösztönszerűen kikanyarodnak önálló témává formálódó zenei gondolatok, amik ugyanúgy csúcsponttá képesek válni, mint az őket lecsendesítő, finom részek, amivé elmúltuk után lágyulnak.
Különösen nehéz aztán úgy írni egy VHK-lemezről, hogy az ne legyen túl ömlengő, és kerülje a túlzóan nagyívű költői képeket is. Ahogy a kiadó is megfogalmazta: a VHK zenéje mindig is a zenénél mélyebb, örök alkotóerőből, a kozmikus életben rejlő törvényerejű érzések motiváló erejéből merített. Persze egy tizenhat tételes, közel hetvenperces album a mai világban túlzónak tűnhet, ám tekintve, hogy utóbb már csak hat-hét évente jöttek új anyagok, és főleg hozzátéve a tényt, miszerint Grandpierre Attila idén már a 74.(!) csillagok közt átívelő körét kezdi meg a Nap körül, nagyon nincs miért szűkölködjenek.
Személy szerint minden VHK-lemezt kedvelek, így a visszatérés utániakat is, a Fellázad a semmibe vett öröklét! azonban valahogy e behatárolhatatlanságában is kerekebbnek hat most, mint a Veled haraptat vagy az Életzuhatag volt legutóbb. Van, ahol egyenesen A semmi kapuin dörömbölve hangulata libben meg, ami pedig, és gondolom, nem csak számomra az „A" bizonyos nagybetűs VHK-lemez (ide a VHK Kiáltványában még egész direkt formában is visszautalnak), a Sipirc! Tűzrőlpattant látomás meg egyenesen a Tárulj világ! féle korai féktelenséget is megidézi. Ráadásként végig úgy hullámzik, úgy pulzál az érzelmi tónus, hogy ez a lemez folyamatában a finom, lágyan lebegtető szépségtől a végtelen energiakicsapódásokig tényleg mindent felvonultat, egészen a már emített Sipirc! punkos vadulásába forduló szélsőségességéig. Valóban egy teljességében megélt élet zenei lenyomata ez. Az album egyébként kiválóan szól, ami a próbateremben felvett A lélek mélyén EP után különösen jóleső, de még az Életzuhatag ellenében is talán.
A VHK legnagobb erénye, hogy különlegességében még öt évtized után is teljesen egyedi módon alkot, tulajdonképp világszinten is, nem csak itthon. A Fellázad a semmibe vett öröklét! ezen páratlan életműnek még akkor is méltó darabja, ha netán több albumuk már nem születne.
Ez az igazi Pótolhatatlan Halhatatlanság! Hej!
Hozzászólások
OK, köszi :) Az ismertetőt is!
A lemezcím így szerintem sem helyes, ha már nyelvtannácisko dunk: a 3 pont lenne az igazi, amennyiben tényleg az a teljes cím az, ami a borítón van, ha meg nem, akkor is, mivel egyértelműen ott virít a 3 pötty. Kicsit béna mindenesetre, a nagy 'előremutató avantgardizmust ' itt túltolták az urak, azt gondolom. :)
Infóim szerint a zenekar eredeti igénye pedig ez lett volna, így, ebben a formában:
"Fellázad a Semmibe Vett Öröklét..."
De ebben a formában leírva meg sehol nem találkoztam vele, így nem használtam.
A teljes hosszú cím pedig egy újabb variáció, ami egyébként végigfut a borítón, körben a szélén.
Azt hiszem a cím kapcsán tehát viszonylagos szabadság van a kezünkben :)
Idézet - Montsegur:
Más, bocsánat, ha szőrszálhasogat ó, de hogy van végül is leírva a lemez címe? Felkiáltójel van a végén, három pont vagy semmi? A lemezen konkrétan három pontot látok...