Pályafutása legnagyobb önálló koncertjével ünnepli fennállásának tízéves jubileumát a Down For Whatever. A január 18-án, a Barba Negrában rendezendő bulin a csapat legkedveltebb dalai mellett különleges látványvilág várja majd a közönséget. A jubileum és a fellépés apropóján ültünk le egy alapos összegző beszélgetésre a zenekar énekesével, Diószegi Kikivel.
Javában készültök a tízéves jubileumi koncertre, ami a Barba Negra Red Stage-en lesz. Ez azért nagy mérföldkő, és nagy ugrás is, hiszen mégis csak egy háromezer-ötszázas helyszínről van szó.
Féltünk is belevágni, megmondom őszintén, mert azért ez tényleg egy nagyon nagy hely. De úgy voltunk vele, hogy egy tíz éves jubileumnak meg kell adni a módját. Hogy úgy fel tudjuk építeni azt a színpadot, oda tudjuk rakni, amit megálmodtunk. Nagyon látványos lesz.
Mikor kezdtetek ezen dolgozni?
Azt már korábban tudtuk, hogy mindenképp szeretnénk tíz éves jubileumot. Azt, hogy mit és mikor, azt konkrétan egy évvel ezelőtt. Ténylegesen dolgozni pedig nagyjából augusztus elején kezdünk rajta. Mostanra meg igazából minden pillanatunk a jubileum körül forog.
Ez mit jelent pontosan?
Jó sok hónap ment bele, voltak áttervezések is menet közben, de mostanra minden összeállt. De így is rengeteg teendő van. Technikailag ügyelni, hogy minden rendben legyen, a vizuálokat próbáljuk még összerakni, úgy, hogy jól nézzenek ki a ledfalon. Nagyon komoly show-val próbálunk készülni, ami még nem volt az elmúlt tíz évben. Azért ez nagy falat minden szempontból. Hosszú is lesz, nem egy előzenekari intervallum. Régen játszott darabokat is kellett előszedni, picit másképp is fogunk játszani bizonyos dalokat, más átvezetőkkel például. Ezeket azért elég erősen el kell raktározni az agyunkban, hogy mikor mi van. A vendéglistát is úgy írjuk össze, hogy akik az elmúlt tíz évben segítettek, meg akikkel együtt nőttünk fel. Ki lehet jelenteni, hogy ez az eddigi legnagyobb bulink.
Illendő is egy ilyen jubileumi koncerthez.
Hála az égnek pont egy turné végén vagyunk. Ami még igazából nem is ért véget, mert Pécsen még fogunk játszani az előző nap, azaz január 17-én, és ennek örülünk is. Mivel egész ősszel játszottunk, nem úgy megyünk majd fel a színpadra, hogy egy nagyobb kihagyás volt előtte, a kezünkben van még a koncerthangulat. De ettől függetlenül minden második nap próbálunk is a srácokkal, a jubileumi szettet.
A hosszabb program pontosan mit jelent?
Most, ha jól számolom, huszonhárom dalt hozunk, ami rengeteg. Főleg, hogy amikor valahol különleges vendégek vagyunk, valaki más turnéján például, ott maximum 40-50 percünk van kábé. A lényeg, hogy ritkábban vannak ilyen kiemelt bulijaink, az utolsó, ami tényleg hosszú szett volt, az a Mondd el lemezbemutatója volt.
Annak is már jó négy éve.
Igen. Az sem most volt.
Mi alapján áll most össze ez a huszonhárom? Ment a cicaharc, hogy ki mihez ragaszkodik?
Kifejezetten nehéz volt. Nevettük is a srácokkal, hogy annak idején, amikor az egészet kezdtük, volt olyan, hogy egy dalt kétszer is játszottunk, az elején, meg a végén is, annyira kevés dalunk volt. Most meg rendesen gondolkozni kell, mit hagyjunk ki, mit tegyünk be. Olyan is kell, amit régen játszottunk, első lemezes dalokat is akartunk berakni. Úgyhogy megcsináltunk az egész gerincét, amik kihagyhatatlanok, a többit meg beszavaztuk a srácokkal. Meg feltettünk egy kérdést nemrég a közönségnek is, és onnan is szemezgettünk, volt olyan régen játszott, amit kértek annyian, hogy végül beraktuk a szettbe. Szerettük volna mindegyik időszakunkat megmutatni az elmúlt tíz évből. Hogy az angol nyelvű lemezről is kerüljön elő, ha nem is olyan sok, mert ugye azt hallgatják talán a legkevesebben, ha lehet ilyet mondani. Azokból, amiket látunk, hogy szereti a közönség, több legyen azért, de azt is átgondoltuk, hogy ha az utóbbi időben valamelyiket sokat játszottuk, akkor inkább egy másik hasonlóan kedvelt. Ilyen típusú tudatosság volt benne. Más szempontból meg ritkábban játszunk pl. akusztikus dalt, de itt lesz, ami így fog megszólalni. Meg hát három lemezünk van, nyilván kell valamit kihagyni, de nem volt azért olyan nehéz, mintha harmincéves diszkográfiával rendelkeznénk.
Az, hogy a nagy buli előtti este még az ország másik felében játszotok, meglepett. Ez segít, vagy növeli a stresszfaktort?
Alapvetően szerettünk előző este rápihenni a dolgokra, de valamiért azt vettük észre az utóbbi időben, hogy a második koncertek olajozottabbak, jobban el tudjuk engedni magunkat. A hangom is „beérik" valahogy, jobban működik. Ezért is mertük ezt bevállalni. Különben ez egy pótlás, tök véletlen, hogy épp ide került, de mindenképpen meg akartuk ezt is csinálni. Nyilván okosabban kell játszani, nem lehet ilyenkor szétordítani a torkomat, meg hajnalig bulizni és úgy odaesni a jubileumra, ebben tartalékolni is fogunk.
Mi az, amiben más felkészülést igényel tőletek ez a koncert, mint bármelyik másik, „átlagos" buli?
A kiegészítő technika, amit kibéreltünk, annak az összerakása nagyon sok időt igényel. Nem csak a helyszíni összerakás, bár az is valószínű sok idő lesz, hanem az előzetes egyeztetések. Szerencsére fantasztikus stábunk van, akik mindenben segítenek, egy fénytechnikusunk is, aki szintén szívvel-lélekkel benne is van ebben. A vizuál például, ha konkrétan erről beszélünk, úgy néz ki, hogy találtunk egy embert, akinek van egy komplett csapata, ebben ők fognak besegíteni. Rengeteg olyan anyag van, amit például mi találtunk ki, de ők készítik el. Van, amikhez már voltak alapanyagaink, mert készítettünk olyan videóklipet, vagy voltak olyan animációink, amiket csak hozzá kell igazítani a koncerthez. A vizuál és a fény közötti összhang is fontos, hogy meglegyen, ezeket nagyon nehéz összerakni, hogy gusztusosan megférjenek egymás mellett. De ezek már tényleg ilyen igazi háttértörténetek.
Na de hogy lehet mindezt stresszmentesen levezényelni, ha előző este még Pécsen vagytok?
Nem tudom! (nevet) Szerintem segíteni fog, hogy úton vagyunk, és nem otthon tördeljük a kezünket. Nem is stressznek hívnám, inkább olyan drukknak, hogy már ott lennék, és csinálnám, és minden legyen rendben. Legtöbbször én a technika miatt izgulok amúgy, nem az embereken, meg nem magunkon: hogy ne álljon meg a laptop, a hangkártya működjön, a fények működjenek, a kapcsolat a keverőpult és a benti keverő között rendben legyen, inkább ezek miatt szoktam aggódni.
Elég jó kapcsolatokat ápoltok a szakmával, ti is voltatok a Hooligansnél, nálatok is volt lemezen vendég például Pásztor Anna. A koncerten várható most bármi ilyen fronton, lesz jövés-menés?
Lesz vendég, de csak egy, viszont ezt nem akarnám lelőni előre. Annyit elárulhatok, hogy nem egy régi zeneipari kapcsolat. Azt szeretnénk, ha ez a jubileum kicsit rólunk szólna. Aztán ha lesz még ilyen, ott lehet majd, hogy sok vendéggel és barátokkal is felhúzzuk a koncertet. Végül is jubileumi év van, úgyhogy nem kizárt, hogy lesz még egy nagy koncert.
A jubileumi év miben merül ki pontosan?
Azt kell tudni, hogy ez a mostani koncert nyárig az utolsó. Tavasszal nem indulunk útnak, és csak ősszel lesz konkrét jubileumi turné, ahova vidékre is különleges show-val és technikával készülünk majd. De aki addig is szeretne minket látni, azt várjuk most a Barba Negrában.
Ezt a bulit felveszitek most amúgy?
Ezt most nem. Gondolkodtunk rajta, el is kezdtünk utánajárni, de végül úgy jött ki a lépés, hogy ezt most nem tudjuk rögzíteni.
Négy éve volt az utolsó album. Bizonyos értelemben „új generációs" csapat vagytok, és a közönségetek egy része sem feltételen lemezekben gondolkozik már. Lazult mostanra ez a fajta standard, hogy lemez után újra lemezt kell készítenetek?
Kipróbáltuk mi mindkettőt. Annak idején a White Lightnál is voltak single-ök, de csak pár, aztán a lemez jelent meg nagy anyagként. A Zuhanásnál már egyesével raktuk ki a dalokat, és csak egy-kettőt tettünk hozzá pluszban, hogy lemez legyen. A Mondd el esetében legutóbb szintén lemezben gondolkodtunk, de rá kellett jönnünk, hogy mi inkább ezek a single-ös, kislemezes srácok vagyunk. Szeretünk minden egyes dalra önálló produkcióként gondolni, és ha megírtunk egy dalt, csinálni hozzá valami klipet, vizuális anyagot, annak a dalnak a hangulatában maradni még egy kicsit, és csak utána szabadjára engedni. Ha lemezben gondolkodsz, akkor az egészet meg kell írni, és csak utána tudod elengedni a kezét. Meg hát valóban igaz, ma már az emberek sajnos nagyon ritkán hallgatnak meg egészben egy lemezt. Másképpen: egy lemezre pontosan ugyanannyi fókusz kerül, mintha egy dalt hozol ki. Emiatt nem is érezzük nagyon, hogy lemezben érdemes gondolkodni. Ez persze nem jelenti, hogy nem is fogunk ilyesmit kiadni, de biztos, hogy úgy fogjuk csinálni, ahogy a Zuhanásnál. Megírunk mondjuk nyolc dalt, ami darabonként kimegy, aztán esetleg hozzáteszünk még kettőt, és úgy kiadjuk.
Egyfajta korszaklezárás?
Igen, akkor ezt lehet egy korszaknak hívni. Bár ez is csak annyi, hogy egy nagyobb időszakot ölel fel, nyilván nem fog az ember utána stílust váltani. De nálunk is van egy érezhető korszaka a White Lightnak is, a Zuhanásnak is és a Mondd elnek is. Ez is egy korszak most, amit biztos, hogy le fogunk majd egyszer zárni egy lemezzel. Én egyébként szeretem látni a teljes anyagot egyben, a grafikáját satöbbi. Újabban elkezdtem vinyleket is gyűjteni, és hallgatom is. És újszerű élmény, mert régen én magam sem hallgattam nagyon egyben semmit. Most felrakom a gyerekkori kedvenceimet, és teljesen más érzés abban a hangulatban végighallgatni. Biztos öregszem, hogy ilyet csinálok! (nevet) A System Of A Down Toxicityje ment végig legutóbb így, amit kábé milliószor hallottam, mégis kihallok olyan dolgokat így, amiket korábban nem.
Annak idején a közérthetőség miatt váltottatok angolról magyarra?
Nem feltétlenül, nem ez volt az elsődleges. Amikor elkezdtük, ahogy a legtöbb fiatal, modern metálzenével operáló csapatnál, az volt a gondolatunk, hogy ennek angol a nemzetközi nyelve. Nem is volt kérdés, hogy másképp próbálkozzunk. Nekem előtte is voltak már magyar nyelvű verseim, meg szövegeim, csak ebbe a stílusba nem tudtuk valahogy elképzelni. Aztán a White Light után úgy voltunk vele, hogy ha jön egy olyan dal, egy olyan hangulat, amire magyarul lehet írni, és nem lesz kellemetlen stilisztika szempontjából, nem lesz rossz hallgatni, akkor azt megpróbáljuk magyarul. A Nincs helyed volt az első ilyen. Koncerten is tök más volt játszani, és mivel a közönség is teljesen másképpen fogadta, utána már nem volt kérdés, hogy maradunk e az angolnál, vagy magyarul folytatjuk.
Könnyebb ezeket a saját kútfőből jövő érzéseket magyarul visszaadni?
Nem. Megmondom őszintén, hogy nem. Angolul is nagyon rá tudtam a szövegekre ülni, de magyarul még inkább. Nem vagyok az a fajta, aki leül, és azonnal jön két oldalnyi. Van, amikor heteket ülök egyetlen verzén és próbálom farigcsálni. Aztán egyszer csak kigurul az egész, ez teljesen megfoghatatlan. De angolul valahogy egyszerűbb volt. Talán kevésbé kellemetlenek a fülnek bizonyos mondatok, magyarul meg könnyen geilbe tud váltani az egész, ha úgy fogalmaz az ember.
A szövegekért mindig te vagy felelős, vagy belekontárkodhat bárki?
Azokat én írom. De szeretem is, azért is kezdtem el énekelni is, mert már gyerekkoromban szerettem írni. És akkor már érdemes lenne, ugye! (nevet) A többiek meg nem is nagyon tudják elképzelni, hogy szöveget írjanak, úgyhogy ez nálam maradt. Maximum a prozódia kapcsán szoktak beleszólni, ha szükséges, hogy ezen vagy azon még gondolkodjak egy kicsit. De hála az égnek nagyon együtt lélegzünk, úgyhogy olyan még nem volt, hogy valamelyikkel ne tudtak volna azonosulni.
Pedig ez tartalmilag meg lelkületében eléggé irányt szab az egész zenekarnak.
Sokféle szövegünk van, bár mondjuk nagyon vidámak igazán pont nincsenek! (nevet) Nekünk ez valahol terápia jellegű dolog, szeretjük a problémákat megénekelni, kizenélni magunkból, és ez nem negatív, hanem pont, hogy felszabadító érzés.
Zeneszerzés tekintetében is kialakult a szokásjogok, vagy ezen a téren inkább szabadrablás van?
Nagyon változó. Van, amikor Robi hoz egy teljes kész dalt, amibe minimálisan nyúlunk csak. Dávid a dobot mindig megcsinálja, ő dobos füllel, meg hozzáértéssel átírja, de volt, amikor én írtam valamit A-tól Z-ig. De az is elfordul, hogy egy harmóniamenetet dob be valaki, és a srácok azt meghangszerelik. Már mindenféle módon írtunk dalt, erre nincs bevett módszerünk.
Tíz év után azért gondolom tudatosabban formálódnak nálatok is az ötletek.
Próbálok úgy gondolni erre, hogy legyen meg az ösztönösség meg a tudatosság, a kettő között álljon a zeneszerzés, mint folyamat. A túl tudatos könnyen billen át egy megfelelési kényszerbe, ha meg túl ösztönös, olyan dolgok szabadulhatnak fel, amivel nem feltétlen tud mindenki azonosulni. Jó érzés, amikor valaki odajön, hogy ezt a dalt azért szeretem, mert az életem egy bizonyos időszakát öleli át. Pedig lehet, hogy nekem teljesen mást jelent, de ők, mármint a közönség így azonosul vele. Ha teljesen ösztönösen csinálnám, akkor csak én érteném, miről is szól, és az nem biztos, hogy jó.
Nagyon tudatosan építkező zenekar vagyok, akik mindig előre kitalálnak mindent, mindig tudják, mit akarnak, mit mikor és miért posztolnak satöbbi. Ez az erős tudatos építkezés nem vesz el valamit épp a zenélés szabadságérzetéből?
(rövid hallgatás után) Hmm... Megmondom őszintén, sosem voltam az a nagyon spontán srác. Szerettem mindig kitalálni a dolgokat elejétől végéig. Ebbe a zenekarba ugyan nem hozom be, de szeretem a nagyon teátrális dolgokat is, ami már szinte színház. Nagyon jó, ha az ember tudja, mi fog történni. De ez nem vesz el a művészeti jellegéből, ettől még ugyanúgy megvan benne a spontán faktor, hogy hogyan kell reagálni a közönségre például, és az hogyan jön vissza. A többiek is így vannak ezzel. Szeretjük, ha ki van valami számolva.
Az véletlenszerű volt, hogy hasonlóan kreatív arcok sodródtak össze ebben a zenekarban? Te stúdiózol, Robi operatőrködik, vág, ott van a kliprendezés, egy csomó dolog saját kézben van házon belül, pedig ezek nyilván nem tanult szakmáitok.
Meg szoktuk ezt kapni, hogy jajj, nektek nagyon egyszerű, mert te stúdiózol, Robi meg filmezik, meg Dávidi is operatőr már egy ideje, viszont azt senki nem tudja, hogy tíz évvel ezelőtt én pont azért feküdtem rá erre, mert a zenekarban szerettem volna kamatoztatni. Előtte már sok-sok zenekarom volt, garázs rock, meg elektronikus zenével is próbálkoztam, színházban is voltam, mert a musical is nagyon érdekelt, de egyikben sem találtam meg igazán önmagamat. Aztán amikor Robival találkoztam, az tök más volt az első pillanattól. Már az első próbán kitaláltunk pontokat, hogy az év végére ezt szeretnénk elérni, és ahhoz kell egy videóklip, kell ez, kell az, aztán dátum szerint mentünk végig a listán. Dávid konkrétan, amikor elkezdtük az egész zenekart, azért lett filmes, hogy a zenekarban tudja kamatoztatni. Az életünk bizonyos civil területeit is megpróbáltuk úgy forgatni, hogy a zenekarban tudjuk majd hasznosítani. Én például marketing főiskolát végeztem, és azért tanultam ezt az egészet, hogy e zenekarba be tudjam vinni, például a közösségimédia-felületek kapcsán. Ezt egyébként ma már nem én csinálom, túlhaladt rajtam már a kor, viszont Robi kitanulta az egészet. Ma már folyamatosan a social media vénáján kell tartani az ujjad, különben nem tudod, hogy két hét múlva épp milyen trendek vannak, már marketing szempontból. De tartalomgyártásban abszolút nem megyünk a trendek után, szóval nem fogunk hülyét csinálni magunkból a TikTokon csak azért, mert akkor többen fogják azt épp megnézni.
A sikerekkel sokszor együtt épülnek az egók is, ami gyorsan képes megbontani zenekari egységeket. A Down For Whatever viszont tök stabil zenekar. Nálatok hogy sikerült ezt a csapdát elkerülni?
Ez egy tök jó kérdés, szerintem még senki nem tette fel. Hála az égnek nálunk semmilyen ego-kérdés nem volt soha. Én még azt sem szeretem, ha frontembernek neveznek, mert mindannyian ugyanannyit teszünk bele a zenekarba. Mindenkinek megvan a feladata és a szerepe is ezen a sakktáblán, ezért nem is csinálunk ego harcot semmiből. Például ennél az interjúnál sem csapkodta senki az asztalt, hogy én is ott akarok lenni, egyszerűen úgy jött ki, hogy most én beszélek, így tudtuk egyeztetni, de ha legközelebb én nem érek rá, én sem csinálok ebből lelkiismereti kérdést. Érted? Az egót nem helyezzük előrébb, mint a zenekar érdekeit.
A tíz év alatt volt olyasmi, amit ma már másképpen csinálnál?
Talán hamarabb kellett volna elkezdenünk magyar dalokat írni. De feltétlenül ez sem igaz, mert közben meg sokat tanultunk a White Lightból is. Lehet, hogy gyorsabban ismert volna meg a közönség, ha rögtön egy Nincs helyeddel jövünk ki. Most, hogy játsszuk a próbán a White Light dalait, érződik, hogy sokkal több mindent akartunk belerakni, mintha három dal anyagát akartuk volna egybe belesűríteni. Most már sokkal letisztultabban gondolkodunk, úgy gondolom. De ez meg kialakult, ez sem tudatosság volt, tehát ez sem hiba. Ott és akkor nem tudtuk volna máshogy, akkor nem az volt a lépés.
A Down For Whatever jubileumi koncertje a Barba Negra Red Stage-en lesz január 18-án. Részletek itt.
Zenekari fotó: Popov Alexandra / Koncertfotó: Bikali Sándor