Shock!

Nemrégiben egy beszélgetés során derült ki számomra, hogy a Shock! stábon belül is többen elkötelezettek vagyunk a fantasy világa, így a Dragonlance-univerzum felé is, ami Ádámnak és Andornak is nagy kedvence, nem csak nekem. Számomra pedig anno kölyökként szinte meghatározó erejű is volt. Jelen összeállításunk apropója itt és most legyen talán az, hogy az univerzum kiegészítő sorozatai három éve egy új trilógiával bővültek, ráadásul az eredeti szerzőpáros tollából, aminek első kötete, A megtévesztés sárkányai két éve magyarul is megjelent, a folytatása pedig idén tavasszal érkezik majd.

Mindez persze szakadár dolognak tűnhet egy alapvetően rock/metál-tematikájú zenei oldalon, ugyanakkor a fantasy jelenségként elég erősen összefonódott ezzel e zenei közeggel. Elég, ha az epikus-szimfonikus vonalon a Rhapsodyra, és az ő sikereik nyomdokán a '90-es évek végén, a kétezres évek elején egy önálló műfajjá erősödött stílusra gondolni.

Ha kapcsolódási pontot keresnénk, A Gyűrűk Ura, amire világszinten e műfaj klasszikusaként szokás hivatkozni jóval több helyen jelenik meg metálzenekaroknál, dalcímekben, szövegekben, zenekarnévkén akár, de ettől a Dragonlance is ugyanúgy hatással bírt e téren is. Hogy egy ismertebb példát hozzak: a Nightwish Wonderlust és Wishmaster dalai is a Sárkánydárda Krónikákon alapulnak. Előbbi a surranó nép állandó kalandozó vágyát vetíti ki, utóbbi viszont már teljesen direkt: „shalafiként" (azaz tanítványként) utal Dalamarra, de név szerint említi Silvarát, az ezüst sárkányt és Starbreeze-t (Csillagszellőt) is, ami az elf hercegnő, Alhana vezetékneve. (Hogy hazai pályán maradjunk, az egykori magyar zenekar, az Alhana névválasztását sem igen kell túlmagyarázni.)

Mivel a teljes univerzum kivesézése külön regényt igényelne, itt most a lényegre, a Krónikák alap trilógiájára fókuszálnék elsősorban. Mitől is lett ez a fantasy egyik legismertebbje, s mi is tartja ezen „trónján" ennyi évtizede? A sztoriról röviden.

Az őszi alkony sárkányai

Öt év után újra találkozik pár régi barát, akik a Pusztulás után eltűnt isteneket szerették volna megtalálni. Tanis, a fél-elf, Kova, a törpe, Tass, a surranó, és három ember, Caramon, fivére, Raistlin, valamint Sturm, a lovag. Sturm azonban nem egyedül érkezik a megbeszélt találkozóra, ráadásul a vele érkező pár egyike egy kristálypálcát birtokol, ami különös erőt hordoz, és persze sokan szeretnék is megkaparintani. Gyorsan kiderül, hogy az utána vágyakozók nem szimpla orgazdák, szerepe sokkal inkább a hatalmasságok küzdelmében van, ezzel pedig bele is sodródnak a kalandok sokaságába. Önmagukban persze kevesek ahhoz, hogy ráébresszék Krynn sokszor egymással is bizalmatlan népeit a valódi veszélyre, a Sötétség Királynőjének a háttérben történő lassú, de biztos megerősödésére, és egy kibontakozó háború sötét árnyékára.

A téli éj sárkányai

Ugyan hőseink kezdenek ráébredni, hogy az Összeomlás után az istenek talán mégsem fordultak el teljesen a világtól. Szét kell váljanak, de így is minden egyes nyom, minden egyes lépés csak újabb kérdéseket szül. Igyekeznek megtalálni a korábban csak legendának hitt sárkánydárdákat, igyekeznek új tartást adni egy szebb napokat látott lovagrendnek, hogy alapot adjanak egy új haderőnek, és valahogy megpróbálnak lavírozni a politikai játszmák közt, amelyeket az egymással bizalmatlan népek koronás fői játszanak. Míg Takhisis seregei egyre nyíltabban gyülekeznek, mindenki igyekszik a végső pillanatig a saját érdekei szerint helyezkedni. Itt már a cím is előrevetíti, a folytatás jóval komorabb, borúsabb, viszont ez a kötet már az elejétől sodróbb, gyorsan pörgősebb cselekményű, ami talán annak is köszönhető, hogy itt már nincs szükség a történet, a karakterek hosszas felvezetésére. Jóval több a kilátástalanság és a reménytelenség érzése, veszteség nélkül az olvasó sem élheti meg e kötetet (vannak megrendítő pillanatok is).

A tavaszi hajnal sárkányai

A zárókötetben a tavasz elhozza az új reményt is. Krynn földjén ugyan újra sárkányok és sárkányfattyak járják, ám végre az arany és ezüst sárkányokat is sikerül felébreszteni, így a Sárkánydárda birtokában, ha nagy veszteségek árán is, de fel tudják venni a harcot. Mindeközben személyes érzések szintjén kétségek közt őrlődik szinte mindenki, csúcsra futnak a drámák is, hogy aztán újabb tragédiákat, vagy akár árulást és veszteséget is hozzanak, és talán még a korántsem örökkévaló, de jó időre békét adó győzelem sem marad tisztán, valami őt körbelengő bizonytalan szomorúság nélkül.

Az eredetileg trilógiaként lezárt történet aztán több közvetlen folytatást is kapott, amelyekben nyilvánvalóvá válik, hogy az egykori győzelem nem mindenkinek adta meg, amit a vágyott békétől remélt, és a világot sem formálta teljesen át. E kötetekre rövidebben sem térnék most ki, aki a közvetlen folytatásokra kíváncsi, a Raistlin lánya / Új nemzedék és A Nyári tűz sárkányai könyveket vegye még sorra, ezzel teljes a Krónikák sorozat. A Krónikákhoz szervesen kapcsolódik a Legendák sorozat hat (más kiadásban három) kötete is, ezeket személy szerint én ugyanúgy a fősodorhoz sorolom/soroltam, lévén ezek is hőseink történetéhez kapcsolódnak, ezzel válik tulajdonképp ténylegesen is teljessé a csapat Őszi alkonnyal kezdődött története.

Az „univerzum" szót egyébként nem véletlen használtam, lévén a Dragonlance sikerei révén gyorsan tovább íródott, lekövetve hőseinek történetét, végül hosszú évtizedekkel később zárva le azt, amikor helyükbe már gyermekeik és utódaik léptek/lépnek. Ahogy azonban sokszor az ilyen teljessé váló idegen világok kapcsán, addigra elkezdtek besorakozni a különböző kiegészítő kötetek, történetek is, amelyek oldalágon kapcsolódtak vagy az addigra már jól ismert fő cselekményhez (adalékot szolgáltatva, esetleg kiegészítve azt), vagy a Krynnen élő egyéb fajok és népek küzdelmeit, saját történeteit lebbenti meg, adott esetben akár nulla kapcsolódási ponttal az alaptörténethez, legtöbbször vendégírók, más szerzők tollából. Ha nem is mindegyik éri el a Margaret Weis / Tracy Hickman páros által az eredeti trilógiában és folytatásaiban magasra rakott lécet, szint alatt nyilván ezek sem maradnak, erre mára tulajdonképp a Dragonance márkanév valami fajta garanciát szolgáltat. És mára pedig valóban univerzummá is nőtt ez a birodalom, az internet mély bugyrai szerint az angol nyelvű családfa közel 190 kötetből áll, ha tokkal-vonóval mindent beleveszünk, magyarul ebből mostanáig a harmada, ha megjelent.

Jómagam egyébként a gimis éveim derekán jártam, amikor ezt a könyvet először olvastam. Tulajdonképp magyar tinédzserként a nulladik pillanatban, akkor jelent meg ugyanis először Magyarországon, magyar nyelven. A Gyűrűk Urát még nem ismertem, a fantasy felé viszont már behúzott Nemes István (avagy Jeffrey Stone avagy John Caldwell) a Káosz-könyvekkel és Skandar Graunnal, az Éj / Hajnal trilógiával és Cherubion világával (ezek külön fejezetet érdemelnek majd). Így talán mondhatjuk: jókor találkoztunk, jó helyen.

Bő harminc éve töretlenül vagyok a Dragonlance rajongója, de készséggel elfogadom, hogy ha valaki ma veszi kézbe, talán mindez már nem számít annyira újszerűnek, mint a maga idejében (1984-ben, amikor az Egyesült Államokban eredetileg megjelent, vagy a ′90-es évek elején, amikor nálunk debütált). Talán maga a történet sem. Nekem akkor lövésem sem volt róla, hogy a Dragonlance eredetileg nem egy regény, hanem egy jól kidolgozott, már évek óta működő szerepjátékvilág, amely alapul szolgált a regény megírásához. Pedig pőrén lecsontozva az egészet, logikus: egymástól teljesen különböző karakterek sorsa fonódik össze, akik egymást erősítő saját képességeikkel egyik küzdelmes kalandból sodródnak a másikba, céljuk felé haladva.

Érdekes módon a fantasyhez való vonzódásom ellenére a szerepjáték nem igazán bizonyult az én utamnak. Nem úgy, mint a regények, amelyek annál inkább ki tudtak szakítani a földi létből, s ezzel párhuzamosan elrepíteni egy másik valóságba. Különösen igaz volt ez a Dragonlance esetében, ahol a sodró történet, az okosan felépített karakterek jellemrajza is olyan alaposan és realisztikusan bontakozott ki, majd formálódott, ami oly mértékben tette valósághűvé a történetet, hogy végül szinte már magam is Krynn földjét éreztem taposni. Magamba szívtam az ősöreg selyemfák oltalmában az erdei avar illatát, behúzódtam az Otthon fogadó melegébe, hogy mire onnan a kristálypálcával hőseink szedett-vedett csapata kényszerűen útnak kel, kéretlen koloncként a nyomukban járva követhessem végig a Krynn sorsát nemcsak átformáló, de egyenesen meghatározó kalandok sorozatát.

Könnyű volt azonosulni ezzel a kis csapattal már csak azért is, mert az ő közös történetük sokban hasonlítható a mi valódi életünkhöz, lépésről lépésre átélhettük, hogyan alakul át egy gondtalan, fiatal baráti társaság a hirtelen rájuk szakadó felelősség, és az azzal járó rideg terhek nyomása alatt. Hogyan sodródnak akaratukon kívül egy halandókon túlmutató hatalmi háború kellős közepébe, hogyan szakadnak összetartozásukban is el egymástól, és hogyan teszi próbára fizikai, és még inkább lelki erejüket mindez. És hogy hogyan torzulnak vagy épp erősödnek meg az egyes jellemek ezek hatására. A Weis / Hickman páros páratlan írói vénáját mi sem jelzi jobban, mint a tény, hogy mindannyian, forduljanak bármilyen rossz irányba is épp, végül ugyanúgy szerethetőek maradnak. Legyen szó akár a surranó faj természeténél fogva nyughatatlan Tasslehoffról, a morgós, de mégis mély érzésű Kováról, a testvéréért és barátaiért bármit megadó Caramonról, a fél-elf Tanisról, aki hiába a csapat igaz szívű vezetője, nem egyszer mégis elbukik az emberi gyarlóság próbatételén. Hasonlóképp van ez az őt a saját céljaira kihasználó Kitiara, s különösképp a mindenkinél tisztább lelkű, naiv kislányból mégis erőskezű hadvezérré váló elf hercegnő, Lauralanthalasa (avagy Laurana), esetében, aki mindőjüknél erősebb tartását végül még akkor is képes megőrizni, amikor a helyében talán már mind összeroppantunk volna. És ez a szimpátia még a hatalomért és varázserőért cserébe bárkit és bármit, szegről-végről önmagát is feláldozni képes Raistlin esetében is elmondható. Még ha soha nem is tudnánk olyanná válni, mint amivé ő sötétül végül a rendbeli hovatartozását jelző köpenye színével együtt, lelkünk mélyén talán még az ő indokait és céljait is értjük.

Mindez persze csak félsiker volna, ahhoz, hogy a Dragonlance azzá váljon, amivé, elengedhetetlen volt a kiváló történet is. A kalandregények izgalmai vegyülnek itt a politikai intrikák szövevényes és veszélyes világával, ami talán ez által is kiemeli az „átlag" fantasy regények közül. Az eredeti Dragonlance trilógia gyorsan túl is nőtt az őt életre hívó szerepjáték világán, bár a műfaj kedvelőin kívül a szélesebb közönséghez soha nem tudott érdemei szerint elérni. Pedig ez utóbbi sem volna olyan lehetetlen, elég, ha A Gyűrűk urára gondolunk, ami regény formájában sok évtizede a kultikus kategóriába tartozott már, amikor Peter Jackson-féle filmtrilógia a legmainstreamebb mainstream figyelmét is felkeltette iránta. A tomboló világsiker igazolta, hogy alapvetően e műfaj közönsége is bármeddig tágítható.

A személyes véleményem azóta is az (és ezzel sem feltétlen kell egyetérteni), hogy a Dragonlance még inkább megérdemelte volna a filmre vitelt, és ezt az elismerést, sok szempontból kiérleltebb, alaposabb, de bizonyosan semmivel sem kevésbé izgalmas vagy látványos végeredményt lehetett volna kihozni belőle. Leszámítva, hogy ide talán még a háromszor három-négyórás időtartam is kevés lett volna, ha azt az őt megillető alapossággal valósítják meg. 2008-ban egyébként megpróbálkoztak egy filmes adaptációval, ez azonban rajzfilm volt, és – tudomásom szerint – csak Az őszi alkony sárkányai készült el ebben a formában. Őszintén szólva csalódás volt, nem sikerült úgy, hogy az méltó legyen a regények nívójához. Nem is annyira technikai értelemben, inkább épp az említett egyéniségek és karakterfejlődések voltak nehezen visszaadhatóak ebben a formában. Mivel azóta sem futottam bele folytatásába, vélelmezem, a remélt siker elmaradt.

A Dragonlance-univerzum magyarul is megjelent könyveinek listája itt található.