Shock!

Hazai léptékek szerint – főleg az akkori viszonyok közepette – jó sok idő telt el az Omen 1994-es Jelek lemeze és a folytatás között, amit nem is nagyon lehetett akkoriban mire vélni. Közben persze történt egy és más az csapat portája környékén, különös tekintettel Kalapács Józsi szólólemezére, de a banda nem volt túl aktív ebben az időszakban, pedig a közönség joggal várta tőlük a folytatást minden idők egyik legjobb (ha nem egyenesen a legjobb…) hazai heavy metal albuma után.

A kihagyás oka elsősorban az élő zenék akkori megborulásában volt keresendő, és az Omen a maga módján kereste is az utakat a továbblépéshez – ez az, ami elsősorban akkor is lejött, és ma is lejön az 1997 őszén kiadott Idegen anyag lemez hallatán. Ennek legékesebb bizonyítéka mindenképpen Müller Péter Sziámi bevetése volt szövegíróként, ami ugyan tudomásom szerint félig-meddig véletlenül alakult így, de mint tudjuk, véletlenek eleve nem léteznek. Nyilván nem hitte azt az Omen sem, hogy Sziámi szövegeivel áttörhetik a metalt övező előítéletek vastag falát, de arról azért biztosan akadtak sejtéseik, mennyire más lesz így az összhatás, mint a korábbi lemezeken. A maga idejében sokan nagyon ki is borultak ezen az albumon, és amikor megjelent, én sem nagyon tudtam értelmezni az előző pár lemez fényében, bár sokakkal – talán mondhatjuk: a többséggel – ellentétben kifejezetten rossznak sem találtam soha. Ma, több mint tizenöt évvel később pedig lényegesen többet mond, mint annak idején, és feltűnnek olyan értékei is, amik mellett akkoriban simán elmentem.

Sziámi munkásságát alapvetően nem nagyon vagyok képes tolerálni, de kétségtelen, hogy szövegvilága jellegzetes és sajátos, gondolatait pedig érdekes módon fogalmazza meg. Az már persze egy másik kérdés, mennyire volt kompatibilis mindez az Omen által képviseltekkel. Néhol sajnos ennyi év távlatából is igencsak kilóg a lóláb a zene és a szöveg összefésültsége kérdésében, a sajátosan megszerkesztett, nyakatekert megközelítésű, elvont(abb) mondatok kemény power metal riffekre passzintásával bizonyára Józsiék is alaposan megszenvedhettek akkoriban. Az eredmény nem is lett száz százalékos: több helyen is erőltetetten hatnak a hangsúlyok, ritmizálások, szóval a sajátosan bizarr összképet az eltelt másfél évtized sem változtatta szokványossá. Még akkor sem, ha maga a zene amúgy vérbeli Omen, méghozzá annak is egy igen tömény, szikár, barátságtalan verziója.

A csapaton elég hamar érződött a Pantera hatása (halld például a Padlón vagyok dalt a Brutális tangón), de csak ekkorra forrotta ki magát igazán náluk ez a vonal: az egyik legnyilvánvalóbb példa erre talán a Buda is Pestis, ami egyébként pont a furcsa kísérletek közé tartozik a szöveg miatt. Az a bizonyos jellegzetes groove-os riffelés más pontokon is rendszeresen visszaköszön: Laciék ízlésesen, görcsmentes természetességgel olvasztották be ezeket az elemeket a saját zenéjükbe. A ritmus- és szólógitármunka tekintetében ember legyen a talpán, aki bele tud kötni ebbe a lemezbe, de a hangzás is markáns, az akkori hazai viszonyokhoz képest egyenesen csúcskategóriának számított. A lírai pillanatok szintén ülnek, nem véletlen, hogy A híd klipje elég sokat ment is akkoriban az épp beindult Z+ csatornán, a mai Viva elődjén (bár a másik lassú, a Szomorú milliomos aztán minden, csak nem egy tipikus rock/metal ballada). Viszont biztos vagyok benne, hogy sokat használt volna az album megítélésének, ha nem a Kábítószert a számítógépnek a kezdő dal, ez ugyanis mai fejjel is a kevésbé meggyőző pillanatok közé tartozik.

Ma már kár azon töprengeni, mit kellett volna másként csinálniuk ekkoriban: nem állítom, hogy visszatekintve feltétlenül az Idegen anyag lett volna a következő szint a Jelek után, de az Omen mindenesetre hozott egy merész döntést, amit aztán felvállaltak és végigvittek, és viselték is ennek a következményeit. Később sajátos fordulatot hozott a történetben, hogy Kalapács mester végül ezen az albumon énekelt utoljára a csapatban, de sok mindent már ezzel sem lehet kezdeni, hiszen nagyon régen történt. Nem feltétlenül kívánkozik oda az Omen csúcsmunkái közé ez a nehezen emészthető, tüskés kísérleti album, de azért tagadhatatlanul megvannak a maga értékei. Nyilván az sem véletlen, hogy az általa generált nagy viták dacára Nagyfi Laci és Józsi is a mai napig imádja az Idegen anyagot...