Shock!

Minden tiszteletem a LOTS Musicé, egy Tygers Of Pan Tang-koncertet leszervezni Magyarországra ugyanis már-már egyenértékűnek hat a karitatív tevékenység fogalmával. Kultikus zenekar, amire sokat hivatkoznak egyes nagyjaink (is), mint eredendő hatásra, ám a dicsőséges glória a fejük körül nem emeli ki őket az underground mélyéből. Hasonló a helyzet, mint jó pár éve a düreres Raven-buli esetében, vagy hogy talán még autentikusabbat mondjak, amikor 2018 késő őszén a Diamond Head tette tiszteletét csodamód Budapesten. A nevüket a rájuk hivatkozók miatt kábé mindenki ismeri, a lemezeiket, dalaikat viszont alig-alig, de legalábbis jóval kevesebben. Még a saját baráti köröm is jórészt csak a vállát vonogatta, amikor a Diamond Headre propagáltam őket, mondván, persze, megvan a Helpless, meg az Am I EVil? (meg kábé az első album, amit kis híján egészében feldolgozott már a Metallica az idők során), de hát azon túl nem is igazán ismerik. Alulról is karcolgattuk mindkét buli esetében a száz főt.

A Tygers ugyanez pepitában, annyi plusszal, hogy ők menet közben több híressé vált muzsikust is „kineveltek", és leszámítva, hogy itt Metallica-feldolgozás sincs, és ha még az is kevés, nyilván attól sem várhatunk csodát, hogy Hetfield ma is előszeretettel hordja a klasszikus Tygers-féle Wild Cat album pólóját. A hányattatott sorsú zenekarban már csak Robb Weir az egyetlen alapember (bár a ′80-as években egy ideig ő maga is hiányzott), ám az irányvonal, a lelkület a milliónyi tagcsere ellenére sem igen módosult az évtizedek során. Mára negyvenöt éves már a zenekar, és a nagy jövés-menések ellenére a basszer Huw Howldingot és Francesco Marras gitárost leszámítva lassan úgy húsz éve már stabil felállásúnak mondhatók. Ugyan Jack Meille eredendően olasz, és nem angol, tökéletesen illik ennek a veretes csapatnak a frontjára, hangban, lelkületben is. A déli vér Marras esetében sokkal inkább szembeötlő volt, jelentősége amúgy meg nincs, játékát tekintve remekül illett a csapatba.

A Tygers pedig jött, látott, és győzött. Talán az idők mifelénk is változnak (ha óvatosan is), de jóval többen voltak, mint előzetesen vizionáltam, talán százötven-százhatvan fő is összejött, ami tényleg dicséretes, másfelől akár huszonöten is lehettünk volna, valószínűleg ugyanezzel az erővel tolják végig rajtunk a programot. Ami persze erősen épült az első négy albumra, két-három dalokat is behúzva azokról, az újabb koszakos lemezeken maximum egy-egy tétellel ugráltak át, de így is volt egy egészséges ív, valahogy nem éreztem, hogy túlzóan a hőskorra akarnának támaszkodni. Főként, hogy a korai lemezek után több teret engedtek talán a hard rockos ízeknek, ami egyébként az új albumon is tetten érhető.

Ami a sokat mantárzott NWOBHM-t illeti, nem véletlen azért, hogy ez a címke máig rajtuk ragadt, miképp az is egyértelmű kellett, hogy legyen: nem az Iron Maiden az egyetlen, aki ezt máig fiatalos lendülettel tudja prezentálni is. Az, hogy anno mennyire egy tőről metszették őket (a korai Def Lepparddal is), a Gangland esetében a napnál is világosabb kellett legyen mindenkinek. Ezen a ponton koruk ellenére is képesek voltak meglibbenteni, milyen feelinges is lehetett egy régisulis klubbuli azokban a legendás időkben. De ezen túl is élt a színpad, Meille úr a koncert során egy ponton még egy hangfal tetejéről való színpadra ugrást is megeresztett (mondjuk ő még „csak" 55, haha), az összeborulva gitározós pillanatok, a homlokára ragasztott pengetővel mókázó, majd később Jack „ölébe" hátradőlve szólózó Weir, a néha már térdre rogyva, a színpadra dőlve éneklő Meille kétség kívül görcsösség nélkül eladták a bulit. Szegény Lénárd Laci végig eszemben is volt, szinte láttam magam előtt, ahogy ős-Tyger-fanként az első sorban headbangeli végig a Hellboundot vagy a Ganglandet...

Nincs ezen mit túlragozni, a Tygers nálam behúzta a tízpontos bulit, csak remélni merem, hogy lesz még alkalmam ezt újból átélni velük.