Shock!

Amellett, hogy mindenképpen meg akartam nézni ezt a három bandát együtt, nekem a rendezvény elnevezése is kimondottan tetszett, valahogy az elcsépelt retro szót kissé ide nem illőnek éreztem, pedig ez az este a jó értelemben vett retrózásról szólt. A social médiás bejelentkező posztban azzal szellemeskedtem, hogy „kis magyar Keep It True", és végül is, ha belegondolunk, ez simán igaz is volt, a vintage kifejezés pedig patinát, eleganciát is kölcsönöz a nosztalgiának, de azért nyilvánvalóvá is teszi, hogy miről szól a történet. Szóval akárki találta is ki, jól kitalálta, sőt, még ha harminc-harmincöt évvel ezelőtt nem is feltétlenül volt ilyen összeállítású buli vagy turné, minden további nélkül elhittem volna, hogy mondjuk egy 1991-es eseményt akartak a zenekarok megismételni. Igaz, akkoriban a Stress és a Metal Lady formáció külön utakat járt, tehát a fiktív (?) fesztiválon nem három, hanem négy fellépő zúzott volna.

A 2024-es csomagban viszont a három banda testvériesen 70-70 perceket tolt, ráadásul a szervező kvázi last minute kvázi ingyenessé is tette a bulit, csupán régi jegyeket kellett magával hoznia a közönségnek. Lehet erre mondani, hogy az érdeklődés hiánya miatt, de az a sacra százötven-kétszáz ember (még mindig nagyon rossz a szemmértékem az ilyesmi felméréséhez), aki megjelent, full fanatikus volt, klasszikust idézve, iszapszeműek gyűltek össze ezen az őszi szombat estén. Sajnos a Blue Stage ezúttal nem teljesített igazán jól, pedig általában itt szokott rendben lenni a hangzás, ami pedig kimondottan furi volt, hogy éppen a legkomplexebb hangszerelésű Classica szólt a legjobban.

Persze a keverést a Lady Macbeth sem könnyítette meg azzal, hogy a reaktiválódás óta Iron Maiden-stílusban, három gitárral nyomják. Ez persze vicces párhuzam, tekintve, hogy Töfi mester és Bozsik Patrik révén tulajdonképpen a későbbi, „ladytlenített″ Macbethből fejlődött ki a ′90-es évek végén az Iron Maidnem, de itt azért jóval korábbra utaztunk a múltban és alapvetően szigorúbb volt a hangvétel is. A szolnoki Lady Macbeth ugyanis – bár kétségtelen, hogy rájuk is ugyanúgy hatott a Maiden, mint mindenkire a ′80-as években – az amerikai típusú power metallal jegyezte el magát annak idején, és bár a magyar közönség erre a stílusra sosem harapott rá igazán (igaz, a nyugati se nagyon), viszonylag sikeresek voltak az első lemezük idejében. Bizonyára sokat lendített ezen, hogy 1991 tényleg a heavy metal utolsó csúcséve volt, nagyot ment a mainstream és az underground is, maga Nagy Feró adta ki az albumukat és az ereje teljében visszatért Pokolgép turnéjára is bekerültek. A Metal Hammer is sokat segített, és nem érdemtelenül: a Lady Macbeth egyes mindmáig az egyik legerősebb magyar metállemeznek számít. Jól szól mai füllel is: ötletes, izgalmas, valódi US power zenét tolnak rajta és a szokásos magyar gyermekbetegségek sem tengenek túl: helyén kezelve teljesen vállalható a szövegvilág és Matos Zoltán éneke is rendben van.

Sokan emlékezhetnek a legendás, éppen harminc éve megjelent Demonstráció válogatásra is, ahol már sima Macbethként szerepeltek az első lemez továbbfejlesztett stílusában megírt Nagy mutatvány dallal (addigra ugye már nagyot ment a Fight és persze a Pantera is, de még a Vicious Rumors is modernizálta a hangzását). Érdekes, hogy az életmű-újrakiadásra felkerült teljes, még Zoltánnal készült demó mennyire ütősebb, mint a két évvel később megjelent Javíthatatlan selejt lemez. Mintha valahogy addigra már elfogyott volna a lendület, sápadtabban, „kazettaalbumosan″ szól, mint a ′90-es években szinte minden metálanyag és Patrik hangja is kiforratlan még. Persze jó dalok voltak ezen is, le is porolt párat a mostani felállás, de azért kissé elsikkadtnak tűnt ez az egész történet – egészen mostanáig, mert ha jól értelmeztem, ez volt kábé a harmadik-negyedik koncert huszonsok év után. A Lénárd Laci-emlékbuli afféle főpróba lehetett, és talán az ottani fogadtatás is adott egy lökést annak, hogy komolyabban vegye a banda a hobbi-visszatérést és ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Ugyanis ennek így van értelme: láthatóan örömzenélés, az életmű ápolása zajlik, baráti körben, nagyrészt klasszikus, de kibővített hetes felállásban úgy, hogy Matos mellett az eredeti énekes, Balogh László is oroszlánrészt vállal, hol együtt, hol külön énekelnek, hol egymásnak vokáloznak, a dalkiosztás sem papírforma, szóval kicsit olyan a feeling, mint a mai Helloweennél. Azzal a különbséggel persze, hogy itt nincs és nem is lesz nagy lóvé és nyilván az alkalmak is sokkal ritkábbak – így szabadidejében mindenki élvezheti. Jó kérdés, hogy új anyagot érdemes-e csinálni, pár friss dal és néhány újrajátszás szerintem simán beleférne, viszont ez esetben örülnék neki, ha hangzás tekintetében is a debüt lenne a mérvadó, főleg ami a basszust illeti, az engem teljesen beszippantott, amikor először hallottam. (És azt vajon jól hallottam, hogy az intrójukat Kautzky Armand mondta fel?)

A Classica tulajdonképpen ugyanez a történet pepitában, már csak ha a saját, velük tizenhét (!!!) éve, a Macbethékéhez hasonló életmű-újrakiadás kapcsán készült interjúnkat újraolvasom (nem mellesleg: ezekkel a kiadványokkal a Hammer elévülhetetlen érdemeket szerzett és az itteni három fellépőn kívül rengeteg kiváló régi banda érintett): naprakészség, fiatalos lendület, sikerkorszak, átalakulás, megtorpanás, végleges belefáradás. Na, szerencsére a végleges náluk sem lett végleges, de ugyanúgy természetesen, életszakaszok szerinti mederben zajlott le a szinte természetes újjászületés, mint a Macbethnél vagy más bandáknál itthon és külföldön. Tavaly ilyenkor szinte a semmiből bukkant fel a csapat, ráadásul az eredeti gitárossal, Fejes Zoltánnal, szóval nem is volt kérdés, hogy megnézzük őket a Backstage-ben, ahova amúgy hamarosan vissza is térnek egy ahhoz hasonló, egész estés bulival. Zoliról ugyebár köztudott, hogy bár teljesen más műfajban, de folyamatosan színpadon volt azóta is, tehát a rutinja a hosszú szünet ellenére is megvan. És mivel az említett interjúnkban elhangzott az, hogy már annó benne volt egy esetleges reunionben, feltételezhetően hiányzott neki a neoklasszikus metál. Ez tavaly is, most is látszott rajta és ami kimondottan tetszett: bár a repertoár kábé feléhez nincs kreatívan köze, ezekbe a dalokba is beleadott mindent, legyen szó a ′93-as lemez hard rockos vagy az angol nyelvű anyag progmetálos tételeiről – ez utóbbiak szóltak amúgy szerintem a legnagyobbat most. A nulladik-első Classica malmsteenizmusainak népszerűsége persze überelhetetlen és nyilván nem meglepő, hogy Kiss Zoli bármelyik énekes témáival megbirkózik. Aki eddig lemaradt, de csípi az ilyesmi zenét, érdemes figyelnie a közösségi médiájukat.

A Stress feat. Metal Lady formációról pár hete már megemlékeztem ugyanezen hasábokon, nagyjából ugyanazt kaptuk tőlük, mint Würzburgban. Természetesen itthon szórakoztatóbb a történet és mivel saját koncert volt, a vizuális részt is jobban ki lehetett domborítani a vetítésekkel. Sajnos headlinerként pont szóltak a legrosszabbul, ami azért is furcsa, mert tulajdonképpen a legegyszerűbb zenét ők játszották. Valami tényleg nem stimmelhetett a háttérben, mert elmaradt az intró is, amit Neonlovag a koncert közepe felé szóvá is tett, de azért ezzel együtt sem volt annyira vészes az összkép. Mivel a buli meghozta a kedvemet, a napokban a playlistembe is kicsivel több Stress került, mint korábban, és meg kell mondjam, hogy bár szemernyivel sem öregedett rosszabbul a Kísértetkastély, mint mondjuk a Metál az ész vagy A rock katonái, ezekhez viszonyítható relatív alulértékeltsége kimondottan sajnálatos. A Metal Lady-debütöt ezekhez hasonlítani persze nem érdemes, mert ugye az egy soron kívüli Pokolgép-lemez volt, tehát zeneileg nincs vele gond, Ica hangja meg hát kinek hogy. Ugyanakkor az este hőse most mindenképpen ő volt, tekintve hogy betegen lépett fel és nemrég személyes tragédia is érte, ezeken bizonyára mindig enyhít a rajongói szeretet. Mert bizony szerethető kombó ez így együtt, és egészen durva belegondolni, hogy a Stress jövőre lép megalakulásának negyvennyolcadik (!!!) évébe – biztos vagyok benne, hogy lesz valami komoly megmozdulás, mondjuk egy Vintage Metal MMVII, ahol szegény Molics ugyan már nem fog tudni sztorizni Lőrincz Tibiről, mint tette azt a Metál Mesék videósorozat vonatkozó részében, de megtehetik helyette majd mások.

Fotó: Barba Negra