Shock!

Már elolvashattad az oldalon a Lénárd Laci halálát követő napokban megjelent memoárban, hogy mit jelentett a színtérnek, illetve nekünk a Shock!-nál Laci. Akkor és ott mindent elmondtunk, az akkori gondolatokhoz pedig ma sem tudok mit hozzátenni, így a szomorú nosztalgiázás helyett inkább arra fogok koncentrálni az emlékkoncert kapcsán, ami teljesen kitöltötte Laci életét: a zenére.

A koncert, mely – azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük – méltó emléket állított Lacinak, a külső szemlélő számára szinte magától állt össze, hiszen a megdöbbentő tragédiát követő néhány napon belül már érkeztek is a hírek a megemlékezésről, a helyszínről és az egyre bővülő, igencsak illusztris fellépőgárdáról. A háttérben ettől függetlenül persze tiszteletet parancsoló meló folyhatott, hiszen ennyi embert, műfajt és korosztályt összehozni, mindehhez technikai hátteret biztosítani emberfeletti munka lehetett. De a hammeres srácok megcsinálták, és az előzetes regisztrációhoz kötött, de teljesen ingyenes bulinál szebb megemlékezést talán kitalálni sem lehetett volna. Olyan – kissé furcsa ezt leírni a szomorú apropó miatt – örömzenélés, a metálzene olyan örömünnepe volt ez, amely amellett, hogy egy rendkívüli pályától való búcsút jelentette, azt is megmutatta, milyen sokszínű és izgalmas volt a hazai heavy metal színtér a hőskorban, és mennyire az ma is. Ha láttad az este fellépőit bemutató különféle posztokat, híreket, cikkeket, pontosan tudod, miről beszélek, de ha valahogy eddig elkerülték volna a figyelmedet, elég, ha annyit tudsz, hogy a black metaltól a hardcore-on át a klasszikus hard rockig szinte a teljes metálzenei paletta felvonult, hogy tisztelegjen Laci emléke előtt.

Sokan itt voltak tehát a jelen és a múlt kultikus és/vagy meghatározó zenekarai közül, és persze még többeknek lett volna még itt helye, de ez a négyórásra nyúlt program így is annyi különlegességet tartalmazott, amennyit máskor egy egész év alatt se feltétlenül tud kipipálni az ember. A koncepció az volt, hogy minden formáció egy, esetleg két számot játszik, majd adja is át a helyet a következőnek. Mindez persze azt jelentette, hogy relatív sok volt a szünet, de a technikai felkészültségnek köszönhetően ezek általában nem nyúltak pár percnél hosszabbra.

Az est első fellépője a Stress volt, sajnos azonban a korai 18:20-as kezdés miatt róluk még lecsúsztam, és csak akkor értem a Barbába, amikor a Remorse belekezdett a Várom az esőtbe. A jelenleg az Ektomorfban szolgáló Kámus is beszállt hozzájuk erre a dalra, azaz két dobbal nyomták végig a Harc! lemez egyik legjobb tételét, így már az ő fellépésük is igazi ínyencfalat volt. Utánuk pedig csaknem fél 11-ig sorjáztak a különböző, sok esetben csak erre az alkalomra összeállt formációk. A Classicáról például azt sem tudom, hivatalosan léteznek-e még, de az biztos, hogy nem egykönnyen lehet elcsípni őket élőben. Most a Megszállott erejéig, Kiss Zoli frontemberkedésével ők is lerótták tiszteletüket. Sipos Tomi és a Sing Sing az Életfogytig Rock and Rollt nyomta el (Mi mást?), az AMD pedig két tétellel (Tisztán a cél felé, Pulyka) lépett fel, de az ő előadásukat sajnos a pocsék hangzás teljesen hazavágta. Másoknál is akadtak olykor problémák, de esetükben Kemencei Balu gitárján és az éneken kívül gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani. Utánuk viszont a Mudfield már kifogástalanul dörrent meg, és egy saját nótán kívül Cicóval és Nagy Levivel a Nomad A remény hídjai című dalát is elnyomták. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha egy Bedlam-tételt vesznek elő...

Az Omen aztán egy stulás Pokoli évek után színpadra léptette Korit és Kalapács Józsit is, és a három torokkal megszólaltatott A család sem jelentett éppen mindennapi élményt. Ahogy a kibővített felállással játszó, ki tudja, hány év után fellépett Lady Macbeth sem. Olyan zenekar ők, akiket eddig csak hírből, az old school arcok könnyes szemű nosztalgiázásaiból ismertem, így ha csak egyetlen dal, az Örökre eltűnök erejéig is, de különösen örültem a találkozásnak. A legnagyobb ovációt egy szintén kultikus formáció kapta, a Lőrincz Karival fellépő Mood/Magma Rise, akik a Mood generációs underground slágere, a Glow Burn Scream mellett Laci egyik legnagyobb kedvence, a Trouble egyik nótáját, a Wombocosmicon anno a Mood által lemezre is vett Scuse Me-t is elnyomták. Bánfalvi Sanyi, Lőrinc Kari és Megyesi Balázs aztán fent is maradtak a színpadon, hogy akusztikusan eljátsszanak egy dalt attól a zenekartól, amit Lénárd Laci talán a legjobban szeretett: ez volt a Black Sabbath és a Changes, egyben pedig talán a koncert legmeghatóbb momentuma.

A Beatrice az ős-klasszikus Nagyvárosi Farkassal emlékezett, Zorallék pedig a Ha volna két életemmel és az Emlékezés dalával, amiben Feró, Szekeres Andris, Stula, Kalapács Józsi, Pohl Misi és Sipos Tomi is énekelt. Igazi csemege volt még az Andrics Lacival és Temesi Bercivel felálló, öt év után először színpadra lépő Black-Out is, akik két legnagyobb slágerüket, a Fekete-kéket és a Spirált vették el. Ha pedig lehet hinni Kowának, jövőre további mozgolódás várható tőlük.

Az est záróakkordját a Kalapács zenekar és Nagyfi Laci által előadott két Pokolgép-klasszikus, a Mindhalálig Rock and Roll, majd A jel jelentette, melyet az est közreműködői együtt játszottak el, de ennél persze sokkal több minden történt, hiszen fellépett még a Bornholm, a Beneath the Void, a Lord, a Junkies, a Leander Rising és a Leander Kills, a Mobilmania Szijjártó Zsoltival és a Sear Bliss is, ennyi fellépőről pedig szinte lehetetlen néhány sorban megemlékezni. Ha viszont ezen beszámoló alapján egyfajta családi örömzenélés képe villan fel előtted, nem jársz messze a valóságtól. Laci barátai ugyanis ezen az estén azért jöttek el, hogy megünnepeljék életét, pályafutását, és azt a zenét, ami mindennél többet jelentett számára. Ez pedig nem is sikerülhetett volna jobban. Ha pedig Lacinak még egyszer, utoljára köszönhetően néhány régi, kultikus zenekar is visszatér a színtérre, akkor biztos vagyok benne, hogy fülig fog érni a szája odafent.

Fotó: PP Rock Photo