Nemrég jelent meg a legendásnak is mondható Classica gyakorlatilag teljes életműve tripla CD-n, Antológia címmel. Az anyagról ezen hasábokon is megemlékeztünk nemrég és hogy kerek legyen a történet, leültünk beszélgetni a hivatalosan soha fel nem oszlott, de aktívnak sem nevezhető banda mindenkori állandó tagságával / vezérkarával / mozgatórugóival: Szalai Tamás billentyűssel és Weitner Ferenc dobossal.
Mikortól számítható a zenekar megalakulása, mióta létezik a Classica név, és hogy jutottatok el akkoriban ehhez a malmsteenes, misztikusabb, Magyarországon akkoriban teljesen unikumnak számító zenei világhoz?
Szalai Tamás: Fejes (Zoltán – gitáros – P.V.), Szutorisz (Károly – énekes – P.V.) és én is ismertük Malmsteent már úgy ’85-től, a Marching Out lemeztől. Egymást viszont nem, Szutorisz Karcsin keresztül találkoztunk, a zenekart is ő hozta össze, ismerősök, innen-onnan összeverbuvált emberek közül, a nevet is ő találta ki, pontosabban feldobott vagy 10 verziót, abból választottunk közösen. Ez volt ’87 novemberében. Mivel mindannyian ezt a stílust szerettük, ezt kezdtük el csinálni. Ha akkor gondolkoztunk volna üzleti szempontokon…
Akkoriban mennyire voltatok ezzel sikeresek?
Sz.T.: Újdonság volt, de kevesen tudták befogadni.
Önállóan koncerteztetek vagy nagy nevek előtt?
Weitner Ferenc: Vegyes volt. Lőrinczy Attila szervezett önálló bulikat, klubokba, a PeCsa Heavy Metal klubjába például, de hívott maga elé játszani a Lord meg a Beatrice is. Külföldiek elé és fesztiválokra is be tudtunk kerülni – elég vegyes volt tehát. Egy idő után azért látták, hogy beindul a zenekar szekere, többen is hívtak, olyanok, akinek megvolt már a saját közönsége, lásd Beatrice. 
Az ő közönségük jól fogadta a Classicát?
W.F.: Végignéztek minket, nem is annyira tiszteletből, hanem mert egyre kevesebb idő volt hátra a Beatrice kezdéséig – gondoltam én poénosan, de biztos, hogy mondjuk a Lord közönségéhez közelebb álltunk, mint a Ricsééhez. Pohl Misiéknek még tetszegettünk is. Azért ez jólesett nekünk, hogy kis nyusziként ott nyomulunk, utána a színpad mögött meg vállveregetés, ilyesmi. De vidéken is játszottunk, szólóban is, klubokat azért meg tudtunk tölteni, 150-200-300 fős közönséggel. Persze volt, amikor ez alá ment, de úgy gondolom, hogy akkor azért elindult a zenekar.
Sz.T.: Fenntartások azért voltak akkoriban, nehéz volt ez a zene sok embernek. Előfordult, hogy belekezdünk az instrumentális számba és az emberek elindultak a büfé felé… túl sok volt az információ. Erre talán nem lehetett olyan jól berúgni… figyelni kellett, és így sokaknak nem fért bele sajnos.
Egyébként mit gondoltok, ha ma lennétek annyi idősek, mint akkor, és most kezdenétek el a Classicát, nagyobb esélye lenne annak, hogy egy sikeres, folyamatos zenekarrá váljatok vagy akkoriban azért mégis jobb volt?
W.F.: Azt csinálnánk, amit csináltunk, az biztos. Ma azértmár minden sokkal nyitottabb, hozzáférhetőbb… nem azt mondom, hogy kolbászból van a kerítés, de egy fokkal, úgy érzem, könnyebb. Kialakult Magyarországon egy olyan rétegecske, aki nem arra vágyik, hogy "három... és... négykézláb", hanem értékeli, átérzi a zenét.
Annak idején a Hammereseknek nagyon megtetszett ez a zene – az ő pozitív visszajelzésük mennyire dobott a népszerűségen?
Sz.T.: Biztos valamennyit, hiszen a metal közönség egy része őket olvasta, de a sok koncert azért fontosabb volt. Azok viszont sajnos nem voltak rentábilisak…
De mégis: annak idején szó volt róla, hogy lesz nagylemez, amiből aztán – ha jól emlékszem – kislemez lett…
Sz.T.: Fordítva! Kislemezről volt szó – elég hamar: megalakultunk és egy évre rá már a kislemezt játszottuk fel a Dorozsmai stúdióban. Addigra már népszerű volt annyira a zenekar, hogy úgy gondolta az MHV, hogy legyen inkább nagylemez. Közben viszont Fejes elment katonának, közbejött a rendszerváltás stb. és ez a sok dolog pont úgy jött össze, hogy felvettük a nagylemezt, de végül nem sikerült kiadni. Az MHV élére akkor jött Benkő (László, Omega – P.V.), mindenkinek írt egy levelet, hogy a korábbi szerződések be lesznek tartva stb., de igazából nem történt semmi. Ez az a nagylemez, ami most az első lemez.
Utána hogyan jutottatok el 93-ig, a második, teljesen más felállású, és más zenét tartalmazó nagylemezig?
Sz.T.: 1990-ben került megrendezésre a Drakula fesztivál az Olimpiai Csarnokban. Szutorisz Karcsi nem jött, mert addigra már megtért, így elnyomtunk pár nótát instrumentálisan. Utána jött Molics Zsolti a zenekarba, és az az időszak tartott kb. két évig, ’92 elejéig, Jól is ment akkor a zenekarnak, sok koncertet adtunk. Végül aztán Zsolti is kilépett meg Fejes is, aki addigra szintén megtért.
W.F.: Ennek a korszaknak az érdekessége még az osztrák válogatáslemez, a Rock From The Heart Of Europe, 1991-ben, ami Ausztriában meg német nyelvterületen jelent meg…
Sz.T.: Még Franciaországba is jutott belőle.
W.F.: …szóval, megjelent ez a válogatáslemez, volt rajta három osztrák zenekar, és mi, magyarok három számmal. Ekkor Molics és Fejes Zoli még a bandában voltak, angolul nyomtuk, és a számok egy osztrák stúdióban kerültek felvételre (ezek az első CD bónuszai – P.V.). Játszottunk akkoribana Blind Petition nevű osztrák zenekar előtt Pesten és valahogy megtetszhettünk valakinek; Józsa Béla (leginkább Pokolgép szövegek írójaként ismert az úriember – P.V.) addigra már lekötött osztrák bulikat és akkor volt a Duna Fesztivál is, amit megnyertünk– ezzel járt együtt ez a lemezes bemutatkozási lehetőség. Ausztriában játszottunk egyébként vidéken is, meglehetős sikerrel. Tehát tényleg teltházak előtt, a bulik után zengett a zugabe-zugabe mindenhol, tehát az egy remek időszak volt ismét. Végül sajnos az egész elhalt. Volt egy Ruszthy Robi nevű szervező srác, aki Bécsben élt, ő is valahogy a zenekar közelébe került és szintén nagyon sokat segített, lekötött bulikat, jelentek meg rólunk cikkek, de végül nem lett az egészből semmi. Aztán volt ennek a lemeznek egy bemutató koncertje a bécsi Rockhausban, fellépett mind a négy zenekar a Girlschool előtt, és ott azért tényleg kaptunk a nyugati rock-feelingből. Jön veled szembe a folyosón a lepukkant Girlschool gitáros, és azt nem mondom, hogy az ő posztere volt kinn a falon a szobáinkban, de azért ez úgy mégis valami volt, jólesett.
Gondolom, a klubosok hozzáállása is más volt, mint amit itthon megszoktatok...
W.F.: Hát igen, bekísértek a halál kulturált öltözőbe, kinyitották a fridzsidert, hogy ami benne van, az a zenekaré. Mi meg csak lestünk, mint Rozi a moziban. Jó időszak volt, hamar véget ért sajnos.
Belőletek fogyott el a lelkesedés vagy a kapcsolat halt el?
Sz.T.: Nem lehetett tovább folytatni, ott sem volt akkora „heavy” zenei élet…
W.F.: Meg akkor ugye már 91-et írtunk, bejött a grunge…
Sz.T.: A thrash is erősödött, tehát ez a fajta zene nem lehetett annyira népszerű sehol. Az osztrákoknál nem volt hova tovább, a németek felé meg nem volt kapcsolat.
Ráadásul kiszállt Molics és Fejes is. Megfáradtak, csalódtak?
Sz.T.: Mondhatjuk, ráadásul zeneileg is mást akartak játszani, keményebbet, mi meg Ferivel nem. Durvább zene volt épp elég. Egyébként a Sámán zenekart csinálták ők ketten egy darabig, amíg Zoli meg nem tért.
A „durvábbat akarás” és a megtérés kicsit ellentmondásosnak tűnik számomra. Elidőzhetünk itt egy kicsit? Hogy jött be ez a vonal – úgy Szutorisznál, mint Fejesnél?
W.F.: Ez egy folyamat volt, a baráti társaságunk révén; fogékonyak voltak, szóval nem úgy zajlott, hogy 8-kor felkeltek, 10-kor próba és akkor szervusztok, befejezzük. Karcsinál már az első lemez felvételénél érezhető volt, hogy ezt ő így nem akarja elénekelni, a szövegeiben is jelentkezett ez a világ. Hozzáteszem, mi nem nagyon ellenkeztünk, hogy a szövegben ez megjelenjen, így az első lemezen nagyon sok utalás van minderre.
Szutorisz Karcsi jelenleg Kanadában él. Mivel foglalkozik? Teljesen visszavonult a civil életbe vagy azért zenél valahol?
Sz.T.: Foglalkozik zenével, küldött is nekem már egy-két dolgot. Most ismerkedett meg aszámítógéppel ebből a szempontból, elbillentyűzget meg gitározgat, és felvételeket készít, de más jellegű zenében utazik.
Fejes pedig ugye a HIT Gyülekezetében zenél. Vele megmaradt a kapcsolat?
Sz.T.: Évekig nem is beszéltünk, maximum egyszer-kétszer telefonon, de amúgy semmi, nem vagyunk szoros kapcsolatban.
Lassan átkúszunk a második korszakba…
Sz.T.: Molics és Fejes kiválása után mi elkezdtünk új tagokat keresni (Ablonczy Mihály énekes és Nagy Péter gitáros érkeztek – P.V.), de az akkori ízlésünknek megfelelően gondoltuk, hogy kicsit lájtosítunk a dolgon, mivel szerettünk volna egy kis közönséget is. Így jött létre a második anyag, amihez viszonylag hamar sikerült kiadót találni. ’92 folyamán fel is vettük a lemezt, ami ’93 elején jelent meg akkor csak kazettán.
Ha jól emlékszem, mire ez megjelent – talán a zenei klíma megváltozása miatt – az anyag fogadtatása sem volt olyan lelkes. Sikerült azért koncertezni?
Sz.T.: Persze, koncerteztünk, vidéken is, Pesten is, végül is tetszett a közönségnek ez a fajta dallamos rock, hirtelen több lány is lett, mi meg jobb svádájúak lettünk… Jó volt az Ablonczys korszak is, de akkor meg már érezhető volt a progresszív vonal bejövetele, Dream Theater hatások, ami tetszett is. Akkor jött az, hogy na, egy kicsit bonyolítsunk befelé. A gitáros Nagy Peti és a basszer Éber Tomi is benne volt, hogy elmenjünk kicsit ebbe az irányba, és elkezdtük a második anyagot átdolgozni progresszívebb irányba. Utána viszont úgy tűnt, hogy szegény Ablonczy Misinek nem lenne alkalmas a hangja ehhez a keményebb vonalhoz, úgyhogy elköszöntünk tőle és visszahívtuk egy rövid időre Molicsot. Elkezdtünk próbálni, de akkor Peti meg Tomi elkezdték a Twin Peaks zenekart csinálni ezzel párhuzamosan, és úgy gondoltuk Ferivel, hogy ezt az „itt is játszunk-ott is játszunk”-dolgot hagyjuk, és keresünk inkább új tagokat.
Nem fért volna bele, hogy ők máshol is játszanak?
Sz.T.: Nem. Egy jó zenekar olyan, mint egy házasság, tarthatunk háremet is, vagy jobbra-balra félremehetünk, de igazság szerint akkor van összetartás és akkor van erő a dologban, ha mindenki csak egy helyre koncentrál. Ha ez nincs meg, akkor szétesik a maffia is. Ezt csak komolyan lehet csinálni.
Hogyan folytatódott a történet?
Sz.T.: Ez 94-ben volt, csináltunk egy négy számos demót (már az új felállással, amely a hármas CD-n hallható – P.V.), ennek alapján pedig az osztrák kapcsolat talált egy luxemburgi kiadót. Itthon meg se hallgatták a kazettát, annyira nem tudtak vele mit kezdeni akkoriban. Kapott viszont az anyagból a Helloween egykori menedzsere, Limb Schnoor, akit érdekelt is volna a dolog, de addigra mi már aláírtuk a szerződést a luxemburgiakkal, tehát erről lemaradtunk. De Limb amúgy is azt akarta, hogy játsszunk olyat, mint az általa akkoriban felfedezett Angra. Ez amúgy sem tetszett és addigra tényleg már aláírtunk, a kiadó meg már küldte is Ruszthy Robi közvetítésével az 5500 dollárt, ami elég jó pénz volt ahhoz, hogy felvegyük az anyagot egy jó stúdióban. Míg mi rögzítettük az anyagot, ők becsődöltek és ekkor fáradtunk el végképp.
Ez tehát a hármas CD-n hallható, a fenti okok miatt soha meg nem jelent anyag. Honnan sikerült levadászni az énekest, Angyal Károlyt?
Sz.T.: A Rock From The Heart válogatáslemezen szerepelt egy osztrák banda, a Ruff Stuff, amelynek magyar énekese volt, aki kinn élt Bécsben. Mikor új énekest kerestünk, rögtön rá gondoltunk, hátha – mivel kint él – jobban lehet vele kint koncertezni; ő pedig bevállalta. Persze nem sok idő volt rá, hogy pl. angol kiejtést finomítani lehessen, de végül is úgy gondoltuk, ha nyugatra kijut az anyag, az már eleve jó.
Végül a luxemburgi dolog után megint elegetek lett az egészből…
W.F.: Azt még tegyük hozzá, hogy miután feljátszottuk a harmadik anyagot, zenekari tag csak Tamás meg én voltunk. Az akkori gitárosunk, Pipi (Sipeki Zoltán – P.V.) stúdiózenész volt, és Zoránnál meg Koncz Zsuzsánál véglegesítette magát; Éber még valahogy felbasszusozta; Angyal Karcsi nem is tudom, tag volt vagy csak elvállalta… Én úgy emlékszem, hogy már akkor kezdődött az a dolog, hogy csak mi ketten vagyunk.
Hogy jött akkor az ötlet, hogy ’99-ben újra kezdjétek?
Sz.T.: Feri akkor már teljesen feladta, még a dobot is eladta 97-ben, így én akkor egyhelyben ültem két évet, és nem is tudom, hogy indult be újra a dolog. Feri akkornem igazán akarta újra elkezdeni a zenekart, így megkerestem Gazsót (Galántai Zsolt – P.V.), aki régebben az Ossianban dobolt. Ismertem Váczi Nándi gitárost is korábbról, ő meg ismerte a Kiss Zolit és Krecsmarik Gabit (ma mindketten Age Of Nemesis, Iron Maidnem – P.V.), így összeállt a friss felállás.
Az akkori néhány koncerten kívül történt valami?
Sz.T.: Nem láttam igazán változást. Bennem megint csak mély csalódást okozott, amikor elmentünk vidékre, fesztiválra, ahol még világosban játszottunk, főzenekar a Beatrice, és amikor mi már befejeztük a koncertet és sötétedett, akkor jött a közönség. 10 év alatt nem változott semmi, jönnek Ricsére beb…ni, hányni és négykézláb hazamenni. Mit keresünk megint itt, mit keresek én itt – gyakran kérdeztem magamtól, és 2000-ben már nem is akartam koncertezni. Nem volt miért. Azért bele lehet ebbe fáradni előbb-utóbb, menni, koncertet szervezni, utánajárni dolgoknak stb. stb., ezt lehet még fiatalon csinálni, de később már az ember a pénzkeresés felé fordul, ki kell fizetni a csekkeket, és akkor sajnos nem nagyon működik már ez a hobbiból zenélés.
A következő történés ez a box. Milyen terveitek vannak vele?
Sz.T.: Igazából egy bulit tervezünk, reméljük, összejön, az év vége felé, persze ez a lemez fogyásától is függ. Valószínűleg fogy majd annyira jól - nagy elvárások persze nincsenek – hogy össze fog jönni.
Ez az utolsó felállás lenne, tehát a Kiss Zoli-féle vagy mindenki, aki él és mozog?
Sz.T.: Vegyes, mindenki. Szutorisz még nem biztos, mert kint van Kanadában, de a Fejes Zoli elvállalta, Molics is… kronológiai buli lenne. A kiadó állná a dolgot és akár egy CD és DVD is lehetne belőle. Persze minden csak elméleti síkon merült fel egyelőre.
Ha valamennyire bejönne a dolog, lenne folytatása?
Sz.T.: Ha azt mondja valaki, hogy legyen… nem tudom.
W.F.: Megint az a legnagyobb kérdés, hogy kinek… meg hát a Tamás attitűdje a zenéhez… melyik anyagot folytatná, vagy mit lehetne az új dolgai közül a régiek mellé tenni. Végül is ő a zeneszerző.
Sz.T.: Leginkább a malmsteenes vonal lenne, mondjuk egy enyhe Symphony X beütéssel… hogy ne legyen olyan kiszámítható minden. Kicsit vissza a gyökerekhez, de azért nem egy Trilogy.
Hajrá! És a végén hagyományos záró kérdésünk: mi az élet értelme?
Sz.T.: Hogy megkeressük és megtaláljuk azt az indokot, hogy miért vagyunk.
W.F.: Jónak lenni az életben, jókat cselekedni.
