Shock!

november 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rainbow: Down To Earth

rainbow_1A ′70-es, ′80-as évek fordulója már húsz-huszonöt évvel ezelőtt is kőkeményen rocktörténelem kategória volt, manapság meg aztán tényleg az ősidők homályába vész még nekünk, idősebbeknek is. Hatalmas zenék születtek akkoriban, melyekre ma már vagy egy rossz szót sem illik mondani, mert alapművek, vagy épp ellenkezőleg: közutálatnak örvendő, megköpködött albumokról derül ki utólag, hogy valójában fantasztikusak. Sok lemez megítélése a mai napig ellentmondásos vagy vitás, de még véletlenül sem szeretném ilyen irányba elvinni ezt a cikket, mert egyrészt rettenetesen nem érdekelnek ma már az ilyesféle pro-és-kontra diskurzusok, másrészt épp történelmi forrás státuszuk miatt felesleges ezekről vitatkozni. 

megjelenés:
1979. augusztus 3.
kiadó:
Polydor
producer: Roger Glover

zenészek:
Graham Bonnet - ének
Ritchie Blackmore - gitár
Roger Glover - basszusgitár
Don Airey - billentyűk
Cozy Powell - dobok

játékidő: 36:05

1. All Night Long
2. Eyes Of The World
3. No Time To Lose
4. Makin′ Love
5. Since You Been Gone
6. Love′s No Friend
7. Danger Zone
8. Lost In Hollywood

Szerinted hány pont?
( 48 Szavazat )

Persze időnként mindannyian megtesszük, de szubjektív szempontok szerint – az egyéni ízlésünk egy dolog, de végső soron valami vagy kiállja az idő próbáját és maradandóvá válik vagy elfelejtik. Teljesen mindegy, hogy milyen műfajról, rockzenéről vagy másról beszélünk. E hasábokon nyilván mégiscsak illene rockon belül maradnunk – ebben a kategóriában a velem pár hónap különbséggel egyidős Down To Earth mindenképpen a vitatottabb produkciók közé tartozik. Klasszikus ugyan, mert két lakossági világslágert is tartalmaz (na jó, ez is területfüggő, de egyet mindenképpen), ugyanakkor közismerten az egyik legkevésbé kedvelt Rainbow-mű a keményvonalas rajongók körében, nem beszélve Ritchie Blackmore saját véleményéről. Én a magam részéről mindig is imádtam, szóval még a Mester álláspontja sem különösebben érdekel, nem kérdés tehát, hogy pár szóval érdemes megemlékeznünk a Rainbow szóban forgó, kissé zavaros, de annál sikeresebb időszakáról.

Ezt a zavarosságot kevésbé áll szándékomban végigelemezni, elég jól dokumentált időszakról beszélünk, zárjuk inkább rövidre. A remekbe szabott Long Live Rock′N′Roll lemez és turné utáni zenészcseréken fennakadni nem érdemes, ám a frontember személyének változása még akkor is elég radikális lépésnek számított volna, ha történetesen egy Ronnie James Dióhoz hasonló karakter áll a mikrofon mögé. De nem így lett: az addigra szélesebb körben még nem ismert, harmincas évei elején járó Graham Bonnet megjelenése teljesen új arculatot adott a zenének és a zenekari imázsnak is. Nem mellesleg: az ő hard rockos karrierje is hatalmas löketet kapott itt, lásd későbbi pályafutását – mely időnként saját magának köszönhetően is ki-kisiklott. Michael Schenker például konkrétan ittas fellépést követően kötött útilaput a talpára, pedig az Assault Attack az egyik legjobb korai MSG-anyag, Rainbow-ból való távozása pedig szintén kurtán-furcsán zajlott.

rainbow_6

Lényeg a lényeg: Blackmore már az énekes-státusz véglegesítése előtt is jammelgetett a fedélzeten maradt Cozy Powell-lel és a frissen leigazolt, progrockos hátterű (Colosseum II) Don Airey-vel, így egy ponton képbe került a régi Purple-kolléga Roger Glover is, aki addigra már nemcsak basszerként, de producerként is komoly nevet szerzett. Neve épp utóbbi minőségben merült fel, mert játszani más(oka)t hívtak volna, de valljuk be: ha már két legyet lehet ütni egy csapásra, mi értelme lett volna sessionistákkal vagy akár neves zenészekkel nyűglődni? Mivel pedig Roger Ian Gillan szólócsapatát is producelte, pikáns módon az énekesi feladatok kapcsán is lett volna ötlete – nem is tudom, ha a Joe Lynn Turner-féle Purple-t csúfolták annak idején Deep Rainbow-nak, akkor e formáció létrejötte milyen hullámokat vert volna.

Akárhogy is, a felállás megszilárdulásakor a lemezanyag is szépen összeállt, és ha utólag Blackmore tényleg nem kedvelte, adja magát a kérdés: a híresen önfejű gitáros vajon több külső beleszólást engedett itt, vagy ő maga gondolta úgy az adott pillanatban, hogy kommerszebbre, amerikásabbra venné a hangzást? Ne feledjük, 1979-re a Toto, a Journey, a Foreigner és társaik már a régi nagyok babérjaira törtek, a nyakukban lihegtek, és bizony az Államok már az ő nevüktől volt hangos, mindez pedig kezdett begyűrűzni a többi kontinensre is. Újításra tehát mindenképp szükség lehetett, és egy kreatív zenészt mindig inspirálnak az új divatok – nem hinném, hogy a feltehetően igen hiú Ritchie másképp lett volna ezzel. Majd ő megmutatja ezeknek a nyikhajoknak! A Down To Earth „kommersz″ jellege miatt tehát végül is joggal érhette szó a ház elejét, legalábbis azon régi fanok részéről, akik a Dio fémjelezte misztikumot szerették leginkább a Rainbow-ban. Hiszen em az énekes személye és még csak nem is a megjelenése volt itt a radikális váltás: Bonnet őserejű, férfias hangja nem számított visszalépésnek Ronnie-éhoz képest, sőt. Maga a zene ment el teljesen más irányba.

rainbow_3

Ahogy sok megosztó lemez esetében, a mából visszanézve, korában elhelyezve simán érthető lehet, ha egy régi rajongó akár már az első taktusoknál simán kiakadt. Az All Night Long ugyanis egy elképesztően pofátlan, ragadós amerikai ízű slágerrock-téma, olyan refrénnel, amelyet bármelyik tengerentúli AOR-banda szívesen mondott volna sajátjának. Ennek sokkját csak tetézte később a Since You Been Gone című Russ Ballard-feldolgozás, mely a B oldalt nyitotta. Az eredeti amúgy 1976-os és sokkal sziruposabb, mint a Rainbow verziója, de akármilyen elcsépelt is manapság már az is, maga az átdolgozás egészen zseniálisan ülteti át a dalt gitárokkal felturbózott, rockos közegbe. Ennek így van igazán értelme, messze nem arról szól a történet, mint amivé később váltak a rockosított popfeldolgozások, hogy fogjuk a dalt, beletesszük a kötelező zsizsizsit és kész. Nem véletlen, hogy a következő, már Joe Lynn Turnert felvonultató Difficult To Cure lemezre is feltettek egy – amúgy már eleve mások számára írt – Ballard-szerzeményt, az I Surrendert, amelynek Rainbow-változata, ha lehet, még elsöprőbbre sikerült.

Persze a B-oldaltól még messze vagyunk, és az ősrajongók a nyitónóta után még reménykedhettek is abban, hogy csak viccelt velük a zenekar, mert a második Eyes Of The World visszahoz valamennyit a misztikumból. Igaz, itt nem fantasy-, hanem sci-fi-hangulatokkal operálnak, melyek nagyban köszönhetők Airey progos billentyűinek (ezek a modern kori Deep Purple-ben is mindig nagyon jól érvényesülnek), és a kombináció egészen lenyűgöző – ezt a dalt még maga Blackmore is tudta utólag méltatni. Nem véletlenül, mert össz-Rainbow szinten is igazi mestermű. A No Time To Lose tipikus Blackmore'n'roll, Airey itt is kap némi reflektorfényt egy Hammond-szóló formájában, az A oldalt pedig a Making Love zárja, egy lendületes, ugyanakkor melankolikusan slágeres darab, remek Bonnet-dallamokkal. A már említett Since You Been Gone után megint visszakacsintgathatunk egy kicsit, merthogy a Love's No Friend abszolút a Rising és a Long Live korszakát, annak komótosabban menetelő tételeit idézi, itt is óriási refréndallammal (amit Bonnet vélhetően már valós időben sem tudott élőben kiénekelni) és olyan igazi frankó Powell-húzással. A dobosfenomént érdemes amúgy külön is méltatni, mert ezen album kapcsán ritkán teszik, lévén a keverés kevésbé ritmusközpontú, kevesebb a mély, de attól a stílus és az emblematikus hangzás még nagyon is ott van az alapvetően kiváló megszólalású anyagon.

rainbow_5

Aminek a vége is erős: a Danger Zone izgalmas hangszerelésű keménykötésű tétel, ismét csak remek Airey-témákkal és Glover hangsúlyos, kellemesen pulzáló bőgőjével. A pörgős, vérbeli albumzáró Lost In Hollywoodhoz pedig azért csak odarittyentett Cozy egy dobintrót miheztartás végett. Gondolom, ennyiben nem merült ki a társszerzősége, de kétségtelen, hogy ez az album számomra másik legnagyobb kedvence az Eyes Of The World mellett, és kimondottan népszerű darab a teljes életművet tekintve is. Még két kislemezdal is megmaradt ebből az érából, melyeket különféle újrakiadásokon passzintottak az alapcsokor mögé, és amúgy a Finyl Vinyl búcsúválogatásról is ismerősek voltak a ′80-as évek dereka óta: a Bad Girl énekes, a Weiss Heim instrumentális dal, elférnek, de sok vizet nem zavarnak. Nem is baj, hogy lemaradtak annak idején az albumról, és ezt nem a megszokás mondatja velem, merthogy ezt a lemezt rengeteget hallgattam bakeliten, amitől ugye bevésődik a dalsorrend. Valahogy a klasszikusokat a dalsorrend-szerkesztés is klasszikussá teszi, sosem véletlen, hogy végül mi kerül fel rájuk, és mi jön mi után. Ha valami, akkor EZ tényleg jobb volt régen.

Ahogy fentebb már utaltam rá, a Bonnet-Blackmore együttműködés nem volt túl hosszúéletű, noha a következő, 1981 elején megjelent anyagot még vele kezdték el összerakni. Még ha az énekes nyakába is varrható a válás, nemcsak ő, hanem Cozy Powell is távozott, ugyanakkor a szerzői mag megmaradt. Turnerrel aztán tovább folytatódott a rosszmájúan nyálasodásnak, jóindulattal horizonttágításnak nevezhető folyamat, de ez már egy másik történet. Én a magam részéről a vele készült három albumot is kiválónak tartom, igazi érett, néha AOR-ba hajló hard rock zene hallható rajtuk, slágerekkel és (ahogy mostanában tanultuk Ádámunktól) deep cutokkal. Logikusan következik belőlük a ′80-as évek Deep Purple-je és a ′90-es évek új Rainbow-ja. Valahol kár, hogy amikor közel tíz éve újra rockzenére támadt kedve Ritchie-nek, pusztán a nosztalgiára akart építeni, ugyanakkor tökéletesen kerek az életmű így is, ahogy van.

rainbow_4

 

Hozzászólások 

 
#31 Horváth Róbert 2024-11-06 15:57
Szerintem a Long live Rock and Roll az egyik legjobb Rainbow album. De amúgy egyik album miatt sem szégyenkezve Blackmore! Jó kis zenekar,kár hogy már csak koncerteznek és nem ír jó zenészekkel egy új albumot Ritchie Blackmore
Idézet
 
 
#30 2Gábor2 2024-09-05 16:11
A két slágeren kívül bármelyik szám rajta lehetett volna a dio-s lemezeken is.
A Rising a legjobb Rainbow, de a többi dio-s album nem jobb, mint a Bonnet/Turner énekelte lemezek.
Idézet
 
 
#29 2Gábor2 2024-09-05 16:08
Idézet:
Coming out: szerintem a Rainbow egyike azon kevés zenekarnak, akiknek csak 10 pontos stúdiólemezeik vannak.


Egyedül a Difficult to Cure lemezüket nem bírom és nem az I Surrender miatt.
Idézet
 
 
#28 Hangdalar 2024-09-05 09:56
Néha nagyon elkap a hangulata, és többször is meg kell hallgatnom. Talán mert imádom Bonnet hangját. Nyilván nem egy Dio korszakos klasszikus, de én szeretem. Ahogy a JLT-es lemezeket is. Ahogy előttem szóltak, pont a Rainbow az, akik nem adtak ki rossz lemezt. Csak mindegyik más feeling.
Idézet
 
 
#27 Gurgi 2024-08-16 12:09
Csatlakozom az előttem szólóhoz! Még a Fates Warning jut eszembe, mint akik nem adtak ki közepes vagy gyenge lemezt, oszt ennyi
Idézet
 
 
#26 Kiss Gábor (Shock!) 2024-08-15 13:05
Coming out: szerintem a Rainbow egyike azon kevés zenekarnak, akiknek csak 10 pontos stúdiólemezeik vannak.
Idézet
 
 
#25 Equinox 2024-08-13 17:16
Nem idézgetek, mert hosszú lesz. Én csak azt mondom, hogy oka van annak, hoy a Dio lemezeknek kultusza van, innen meg csak slágerek maradtak meg az utókornak, single formájában. Nem hulladék a lemez, de a szintkülönbség érezhető, aminek a fő oka a stílusváltás.

egyébként szerintem a '70-es évek végén készült Heepek elég nagyrészt ihlettelenek, kivéve a Firefly-t, azt szeretem. De az igaszi Heep nyilván az évtized első felét jelenti. Ikonikus számok sora, legjobb zenészek, a definitív énekes (ugye David Byron az?), stbs tb.

Értem én, hogy újoncoknak ez a lemez könnyebb, mint pl a Rising, de nem azt jelenti, hogy igazuk is van. Amúgy meg nálam ez a lemez egy 7/10, de a Rising pl 10. A debüt és a LLRNR 8-8, a koncert meg 9. Ha már mindenáron pontozni kell(ene), szemléltetés érdekében még jó is így.
Idézet
 
 
#24 Montsegur 2024-08-13 12:02
Egy pillanatig nem vonom kétségbe, hogy ez kiváló zenészek végtelenül profin elkészített lemeze, csak nekem hiányzik belőle a mágia. Nem a Dio-féle sárkányos-varázslós, hanem az a másik, a valódi. Hiába Cozy Powell az egyik überkedvenc dobosom, akkor is. Én ezt a lemezt egyszerűen nem tudtam megkedvelni, de attól még nem vitatom az érdemeit.
Idézet
 
 
#23 Zolika 2024-08-12 20:51
Mindig jókat nevetek ezen a sok rock szakértői véleményen. :) Szerintem elég hallgatni a zenét és ennyi. Mindegyik lemezük kiváló.
Idézet
 
 
#22 Duke 2024-08-12 20:51
Idézet - Equinox:
Azért a popzene szót te használtad először a kommentszekcióv an, direkt megkerestem. Ráadásul te háromszor, mi többiek egyszer sem.

Nem érzed, hogy kereskedelmibb, nem értem, miről beszélünk?

Újabb összemosás: Dio szövegeitől el lehet vonatkoztatni, sokféle értelmük van (vagy minimum lehet). Innen úgy igazán szerintem csak a Lost in Hollywood, ami izgalmas szövegileg.


1. Úgy gondoltam, hogy a megfogalmazásbó l egyértelmű, de akkor ezek szerint mégsem. Tehát. A korábbi hozzászólásomba n leírtak nem direkt válasz azoknak, akik itt megnyilvánultak a lemez kapcsán. (Nyilván akkor X-nek vagy Y-nak címezném, vagy hivatkoznék az állításukra, amit cáfolni akarok. Mondjuk szóvá tenném Dirty666 olvasótársnak, hogy volt kedves "híg fosnak" nevezni ezt a kiváló albumot.) Ahogy láttam az általánosságban (még ennyi év után is) inkább negatív hozzáállást a lemezhez, korábban máshol, máskor leírt mondatok, elhangzott beszélgetések is eszembe jutottak. Ennek kapcsán jött belőlem elő a gondolat, amit leírtam. (A "nem kanonizált" lemezek túlzott leszólása, mint jelenség, engem, a Coverdale-féle Purple, vagy a Lawtonnal felálló Uriah Heep nagy hívét sokszor zavarni szokott.) Teljesen felesleges ilyen számonkérő stílusban magadra venned a dolgot.

2. De, természetesen hallom, hogy - a te szavaiddal élve - kereskedelmibb a lemez a korábbiakhoz képest, de ugyanakkor ezt én nem minőségjelzőnek , hanem csak leíróként használnám. (Most hallgatom egyébként a Long Live Rock 'n' Rollt, kétségtelenül keményebb, mint ez, de - szigorúan pozitív jelzőnek szánva - ugyanúgy orbitális slágergyűjtemén y.)

3. Dio szövegei kapcsán nem engem kell meggyőznöd. Csak arra akartam utalni, hogy egy átlag zenehallgató számára, aki először találkozik a Rainbow-val (ne adj' Isten úgy egyáltalán a hard rockkal, mint olyannal), ezek a szerelmes-csajozós szövegek sokkal egyértelműbb kapaszkodót rejtenek, könnyebben tud azonosulni vele. A '90-es években ő maga is érezte a váltás szükségességét, még ha a Dehumanizer, Strange Highways, Angry Machines szövegeivel a maga módján is lett "földhözragadt".
Idézet
 
 
#21 Equinox 2024-08-12 18:23
Idézet - Duke:
Fura, hogy mennyire megy még mindig sokaknál a szájhúzogatás erre a lemezre. Persze a legtöbb klasszikus zenekarnál megvannak az ilyen berögzült toposzok (Black Sabbath: csak az első három lemez jó, már a Vol. 4 is popzene, Deep Purple: csak In Rock, Fire Ball, Machine Head, Lynrd Skynrd: a Street Survivors után minden csak hullarablás stb., stb.), de pont egy olyan zenekarnál, ami alkotói szándék szerint nevében is a zenei sokszínűséget jeleníti meg, kicsit kevésbé számítana rá az ember.
Magam részéről azt mondom, ez a korábbiakhoz képest kicsit tényleg slágeresebb, de pont olyan okosan és igényesen összerakott lemez, kiváló énekesi és hangszeres teljesítményekk el. Akinek ez nettó popzene csak, az már a lemez második daláig sem jutott el szerintem. (Bár talán az elsőhöz sem, mert hogy ilyen gitár riff, mint ami az All Night Longban van, sajnos nem fordult elő egyetlen korszak popslágereiben sem.) A szövegeken persze lehet fanyalogni picit, de: 1. Nem lehet mindenki a Rush, 2. Ha a földhözragadt kívülálló szemével nézzük egy pillanatra, Dio misztikus-fantasztikus szövegei pont ennyire nevetségesnek tűnhetnek. (Tényleg csak zárójelben a végére: ha Bonnet énekelné, a Lady of the Lake például semmiben nem lógna ki erről az albumról sem.)


Azért a popzene szót te használtad először a kommentszekcióv an, direkt megkerestem. Ráadásul te háromszor, mi többiek egyszer sem.

Nem érzed, hogy kereskedelmibb, nem értem, miről beszélünk?

Újabb összemosás: Dio szövegeitől el lehet vonatkoztatni, sokféle értelmük van (vagy minimum lehet). Innen úgy igazán szerintem csak a Lost in Hollywood, ami izgalmas szövegileg.
Idézet
 
 
#20 Duke 2024-08-12 07:52
Fura, hogy mennyire megy még mindig sokaknál a szájhúzogatás erre a lemezre. Persze a legtöbb klasszikus zenekarnál megvannak az ilyen berögzült toposzok (Black Sabbath: csak az első három lemez jó, már a Vol. 4 is popzene, Deep Purple: csak In Rock, Fire Ball, Machine Head, Lynrd Skynrd: a Street Survivors után minden csak hullarablás stb., stb.), de pont egy olyan zenekarnál, ami alkotói szándék szerint nevében is a zenei sokszínűséget jeleníti meg, kicsit kevésbé számítana rá az ember.
Magam részéről azt mondom, ez a korábbiakhoz képest kicsit tényleg slágeresebb, de pont olyan okosan és igényesen összerakott lemez, kiváló énekesi és hangszeres teljesítményekk el. Akinek ez nettó popzene csak, az már a lemez második daláig sem jutott el szerintem. (Bár talán az elsőhöz sem, mert hogy ilyen gitár riff, mint ami az All Night Longban van, sajnos nem fordult elő egyetlen korszak popslágereiben sem.) A szövegeken persze lehet fanyalogni picit, de: 1. Nem lehet mindenki a Rush, 2. Ha a földhözragadt kívülálló szemével nézzük egy pillanatra, Dio misztikus-fantasztikus szövegei pont ennyire nevetségesnek tűnhetnek. (Tényleg csak zárójelben a végére: ha Bonnet énekelné, a Lady of the Lake például semmiben nem lógna ki erről az albumról sem.)
Idézet
 
 
#19 Draveczki-Ury Ádám 2024-08-12 03:21
Idézet - 2Gábor2:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - eurodog:
Hülye Magyar rádió. Valamikor régen játszották a Since you been gone- t az "Aranylemezek" című műsor sorozatban. Erre most meglepődve olvasom hogy "csak" "B" oldalon jelent meg ez a dal. Viszont így nem lehetett "Aranylemez". De ha már itt tartok, szerintem simán ki lehetett volna adni külön kislemezen. Különben nekem is a "Dio féle Rainbow" tetszik a legjobban. Nem iis értem hogy miért nem folytatták együtt.( Mármint Dio és Blackmore.)

Félreértetted. :) A bakelit B oldala indul a Since You Been Gone-nal. És természetesen megjelent önálló kislemezen is, Top 10-es lett Angliában, ez a Rainbow valaha kiadott legsikeresebb single-je.


Az I Surrender nem volt sikeresebb? A Since 6., az I Surrender 3. volt az angoloknál.

Listás helyezés terén de, sőt, úgy az All Night Long is (az 5. lett), viszont a Since You Been Gone-ból példányszám szintjén több fogyott, az az egyetlen single-jük, ami aranylemez Angliában, a másik kettő "csak" ezüst.
Idézet
 
 
#18 2Gábor2 2024-08-11 20:01
Idézet - eurodog:
Hülye Magyar rádió. Valamikor régen játszották a Since you been gone- t az "Aranylemezek" című műsor sorozatban. Erre most meglepődve olvasom hogy "csak" "B" oldalon jelent meg ez a dal. Viszont így nem lehetett "Aranylemez". De ha már itt tartok, szerintem simán ki lehetett volna adni külön kislemezen. Különben nekem is a "Dio féle Rainbow" tetszik a legjobban. Nem iis értem hogy miért nem folytatták együtt.( Mármint Dio és Blackmore.)


Mert Blackmore haladni akart a trendekkel, a hard rock pedig leáldozóban volt, a punk mellett öregurasnak tűnt, az Aor zenével meg jobban lehetett kaszálni...
Idézet
 
 
#17 2Gábor2 2024-08-11 19:58
Idézet - id. Krupolák Lajos:
Idézet - Equinox:
Idézet - ma:
Most hogy így belegondolok, a legjobb a Ranibow album. Ide való.

Azért a Rainbow Risingot legalább egyszer-kétszer hallgasd meg szerintem.


A Risingnak csak a B oldala jó, az A oldal gyenge, már-már tingli-tangli sablonos rock'n'roll. RJD egy "one trick pony" volt, persze nem rossz énekes, de nem teljesen érthető az eltúlzott rajongás iránta.

Nem gondoltam volna, hogy a rajongók _ennyire_ utálják a Down to earth-öt, ami utána jött, a JLT korszak, az sokkal rosszabb volt.


A Difficult to Cure lemezt nem szeretem, de a másik két JLT-s Rainbox lemez nagy kedvenc.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.