Shock!

Tavaly éledt fel karrierje során másodszorra a '80-as évekbeli Bay Area-színtér egyik emblematikus csapata, a Forbidden, akik jövőre elvileg új albummal is jelentkeznek. A korabeli thrashmezőny többségénél egyszerre technikásabb és dallamosabb, power metalosabb irányt képviselő zenekar kapcsán az utókor általában az első két lemezt szokta emlegetni, ami teljesen jogos. Ám érdemes feleleveníteni, hogy Craig Lociceróék a '90-es évek számukra kedvezőtlenebb légkörében is letettek az asztalra két elképesztően kreatív albumot. Ezek a maguk idejében nem kapták meg a megérdemelt reflektorfényt, ám sosem késő utánuk ásni. Most a harminc éve megjelent Distortionről emlékezünk meg kicsit bővebben.

Az 1985-ben Robb Flynn és Craig Locicero gitárosok által alapított, Forbidden Evilként elstartolt Forbidden épp olyan meghatározó csapatnak számított a '80-as évek San Franciscó-i klubvilágában, mint a Testament vagy a Death Angel. Noha Flynn aránylag gyorsan továbblépett a Vio-lence-be, a Russ Anderson énekessel, Matt Camacho basszerrel, Paul Bostaph dobossal és Glen Alvelais gitárossal megszilárdult felállás már első lemezével, az 1988-as Forbidden Evillel is odasorolt a thrash műfaj legnagyobb ígéretei közé. Az Alvelais helyén Tim Calverttel rögzített, 1990-es Twisted Into Form még komolyabb sikert aratott a Step By Step dal Headbanger's Ball-karrierje révén.

Egyértelműnek tűnt, hogy a Forbidden kezdi kinőni a Combat kiadót, ám mint oly sok esetben, most is az időzítésen múlott minden. Craig Locicero: „Nagyjából fej-fej mellett haladtunk a Death Angellel, egyik héten az ő lemezükből fogyott több, a következőn a miénkből. Minden jel arra mutatott, hogy mi futunk be következőnek, de aztán elkezdett változni a széljárás. Emlékszem, amikor a Death Angelék autóbalesete miatt az Alice In Chains került be helyettük a Clash Of The Titans turnéra, és onnantól egyértelmű volt, hogy valami készülődik, láttam, hogy változások várhatók a zeneiparban meg a közízlésben. Őszintén szólva nem hibáztatom az embereket, amiért változott az ízlésük. Utólag visszatekintve a thrash is eléggé átment akkoriban biztonsági játékba: a zenekarok egymást másolták, ugyanazon az oldalon választották el a hajukat, ugyanolyan ruhákat viseltek, és hirtelen mindenki írt egy balladát. Vagyis kialakultak a bevált formulák."

A Forbidden nem kívánt beállni ebbe a sorba, és úgy tűnt, meg is kapják a nyugodt alkotómunkához szükséges bizalmi tőkét az egyik nagykiadótól. Ám a zenekar lába alól gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra csúszott ki a talaj 1992 elején, mire ráfordulhattak volna a harmadik lemezre. Craig: „Öt különböző kiadó is érdeklődött utánunk, és az RCA adta a legjobb ajánlatot, ám ekkor két dolog történt egyszerre. Egyrészt Paul átment a Slayerbe, és nagyjából ezzel párhuzamosan beütött a Nevermind meg a Smells Like Teen Spirit. Egyből láttam: ennyi volt. Sokan nagyon kiakadtak a széljárások változásain, de én pontosan tudtam, hogy a zenének ismét meg kell telnie élettel, hiszen a mi színterünk is ellaposodott."

Paul Bostaph távozása óhatatlanul is komoly változásokat jelentett, hiszen a dobos emberileg és zeneileg is a Forbidden alapvető részét jelentette. Paul persze némiképp másképp emlékszik a fordulópontra, mint egykori társai: „Egyszerűen másképp láttuk a dolgokat. Néhány belső zenekari döntéssel egyáltalán nem értettem egyet, így a Combat-szerződés lejárta után ki akartam venni néhány hét szabadságot, hogy kicsit távolabbról is átgondolhassam a dolgokat. Egy nagy cég komolyan érdeklődött a zenekar iránt, mindig megtöltöttük a termeket, tényleg remekül pörgött minden, szóval egyszerűen csak ki akartam tisztítani a fejemet, mert olyan sokáig nyomtuk egyhuzamban. De ehhez képest három-négy nappal később felhívott az akkori menedzserem, hogy a többiek nem akarnak várni rám. Én meg: akkor, ha jól sejtem, már nem vagyok a zenekar tagja... De igazából ezt is megértem, nem hibáztatom őket. És nem túlzok, másnap átugrottam egy haveromhoz jammelni, amikor csörgött a telefon. A technikusom volt az: azt mondja, ezt nem fogod elhinni, Rick Sales hívott az előbb! Én meg: az ki? Hát a Slayer menedzsere – mondta a technikusom –, és afelől érdeklődött, nem lenne-e kedved elmenni hozzájuk egy meghallgatásra. Vagyis kikerültem a Forbiddenből, és másnap már bejelentkezett értem a Slayer! Szóval visszahívtam Ricket, és a többi már történelem. Általában senki sem hiszi el, hogy tényleg így történt, a srácok a Forbiddenben a mai napig azt gondolják, hogy előre lezsíroztunk mindent, és már korábban lement a meghallgatás. Pedig nem..."

Bostaph utódja Steve Jacobs lett, aki korábban az ohiói Deus Vultban játszott, vagyis a csapat aránylag gyorsan rendezte sorait. Ám azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy gyakorlatilag teljesen légüres térben mozognak. Craig: „Az RCA rengeteg pénzzel kecsegtetett, de Paul kilépett és csatlakozott a Slayerhez. Nyilván racionálisan nézve nem hibáztathattuk emiatt, de azért persze megtettük... Hatalmas érvágást jelentett a távozása. És a zeneipari változások is bekövetkeztek, így a közönség elveszítette az érdeklődését a Forbidden iránt, az RCA pedig visszakozott. Ezek után két teljes éven át kellett vadásznunk, mire végre kiadót találtunk... De közben kurva sokat demóztunk, és ennek az eredménye lett végül a Distortion demója, amire már végre ráizgult a G.U.N. kiadó. Emlékszem, épp beugrottam a Deathbe egy európai turnéra, amikor elkezdtük terjeszteni a szalagot, és mindenhonnan nagyszerű visszajelzéseket kaptunk rá. Akkor kezdett újjászületni a zenekar, de még mindig nem tudtunk teljesen tiszta fejjel gondolkodni. Mi magunk sem tudtuk, kik vagyunk valójában, vagy hogy miként lehetünk önazonosak."

Locicero érdekes módon épp az Individual Thought Patterns lemezt turnéztató Chuck Schuldiner mellett kapta meg a végső impulzust, hogy nem szabad sorsára hagynia a Forbiddent: „Csodálatos emlékeket őrzök Chuckról, nekem sosem volt vele konfliktusom. Mivel már halott, mindenki csak jókat mond róla, de azért tudni kell, hogy rengeteg emberrel veszett össze. Nagyon védte a territóriumát, és elkötelezetten csakis a saját dolgát csinálta, szóval ha úgy érezte, elárultad, onnantól rettenetesen gyűlölt. Gene Hoglant is ismertem korábbról, de akkor barátkoztunk össze igazán, és ugyanez Steve DiGiorgióra is állt. Nem drámáztunk, senki sem piált, viszont rengeteg füvet szívtunk, és teljesen egységesen mozogtunk. A turné végén megkérdezték, nem akarnék-e fixen is belépni, bár tudtam, hogy a Deathben valójában senki sem fix tag. Nemet mondtam: úgy éreztem, be kell fejeznem a Forbiddennel, amit elkezdtem. A mai napig sem bánom ezt. Vallom, hogy mindig okkal kerülsz válaszút elé, nekem pedig muszáj volt elvarrnom a szálakat a Forbiddennel. Óriási volt a Deathben gitározni, ám igazából még Chuck sem akart minden álló este üvölteni, igazi énekest szeretett volna maga mellé, és később ugye a Control Deniedban meg is valósította ezt. Nekem meg alapból is ott volt a világ egyik legjobb énekese Russ személyében – ugyan miért akartam volna kifarolni a Forbiddenből?"

A zenekar tehát nekiállt a harmadik lemeznek. Már a demók is jelentős változást hoztak a korábbiakhoz képest, hiszen a '90-es évek tapogatózása őket sem hagyta érintetlenül. Jacobs érkezése szintén jelentősen alakította a hangzást. Locicero: „A sok évnyi elutasításból táplálkoztunk, abból, hogy éveken át mindenki szart a fejünkre. Így aztán bezárkóztunk a saját kis világunkba, és csakis olyan zenét írtunk, ami jött belőlünk. Ilyen helyzetben persze másféle hatások is beszivárognak a végeredménybe. Az mindenesetre biztos, hogy jobban szóltunk, mint előtte valaha. Utólag vicces, hogy sokan szitokszóként használták akkoriban a groove kifejezést. Persze ha nem tudsz táncolni, megértem ezt... Mondjuk igaz, hogy akkoriban sok hip-hopos hatású zene meg rap metal tűnt fel, és ahhoz nem volt semmi közünk, de Steve Jacobs személyében lett egy elképesztő dobosunk. Steve hatalmas groove-okat ütött, és ehhez képest döbbenetesen alulértékelt zenész. Általában a mai napig mindenki csak Pault hozsannázza, pedig Steve egy szemmel sem maradt el mögötte. Ugyanúgy saját stílusa volt, és ugyanolyan lenyűgözően ütött. Csak kicsit groove-osabban..."

Miközben a súlyos színtéren ekkoriban eluralkodott a Pantera-őrület, a Forbidden számára Craig fentebb citált nyilatkozata alapján sem lehetett kérdés, hogy a kortársakkal ellentétben ostobaság lenne non-stop üvöltésre kárhoztatni Russ Andersont. Még ha ez sokakban nem is tudatosult, a frontember kétségtelenül a Bay Area színtér legkomolyabb hangterjedelmével és adottságaival rendelkező énekese volt. Érdemes meghallgatni, hogyan nyomta élőben a Judas Priest Victim Of Changesét az 1989-es Raw Evil: Live At Dynamo minialbumon... A '90-es évek derekán persze nyilvánvalóan nem a sztratoszférát hasogató sikolyok felé indultak el, de Anderson minden korábbinál komolyabb teret kapott a kibontakozáshoz a friss dalokban. A formálódó új anyag lassabb, súlyosabb megközelítése is nagyban kedvezett ennek. Craig: „Russ adottságai szerintem bárkiét felülmúlták a színtéren, beleértve ebbe még Rob Halfordot is. Olyasmikre is képes volt, amiket Rob sosem akart kipróbálni. Tényleg utánozhatatlan dolgokat művelt, ettől lett különleges. Egészen hihetetlen volt például, ahogy abból a rekedtes-ráspolyos tónusból bármikor lazán átváltott klasszikus metálos énektémákra."

Locicero ekkorra még jobban összeérett Tim Calverttel is. Utóbbi már a Twisted Into Form dalaiban is nyakig benne volt, ám a második album megjelenésekor még mindig új embernek számított a csapatban. Mire azonban eljutottak a harmadik lemezig, tényleg, szó szerint együtt lélegeztek Craiggel: „Az első gitárosunk, Glen Alvelais tekerős típusú zenész volt, thrashes háttér nélkül. Őt cseréltük le Timre, aki szintén tekerős típusú zenész volt, thrashes háttér nélkül, viszont egyből megtaláltam vele a közös hangot. Gyilkos párost alkottunk ketten! Nagyjából én is mindent el tudok játszani, és egyszerűen imádtam, ahogy kiegészítette ezeket. Ennek köszönhetően egyből elkezdtem őrültebb témákat írni: hatásosabbak lettek a harmóniák, a hangsúlyok, és több figyelmet tudtunk fordítani a részletekre is. Tim imádott elmerülni a részletekben. Elképesztő gitáros volt, nem lehet eléggé méltatni az érdemeit. Szó szerint mintha egy másik bolygóról érkezett volna."

A Forbidden harmadik lemeze, a Distortion végül 1994 novemberének legvégén került a boltokba. Mint fentebb írtam, a zenekarra egyértelműen hatottak a '90-es évek tendenciái, ám teljesen önazonosak maradtak. Érdemes mindezt a kor- és pályatársak párhuzamosan kiadott anyagainak fénytörésében vizsgálni. Az album a magyar Metal Hammerben egy Hangpróbában szerepelt a Megadeth Youthanasiájával és a Testament Low-jával, de szintén ezekben a hónapokban jelent meg a Paul Bostaphot is soraiban tudó Slayer Divine Interventionje, illetve a régi haver, Robb Flynn új csapata, a Machine Head debütáló Burn My Eyes albuma is. MTV-s sikerei után a Megadeth a még komolyabb dallamosodás mellett tört lándzsát, a Slayer néhol egyenesen a Reign In Blood tempóiig gyorsult vissza, a Testament minden korábbinál agresszívebbre vette a figurát, a Machine Head pedig az új évtized szűrőjén áteresztve értelmezte újra a '80-as évek Bay Area thrash metalját. Az újkori Forbidden lényegét leginkább talán úgy tudnám érzékeltetni, hogy – hammeres terminológiával élve – lenyeltek egy üllőt.

A szerény költségvetése ellenére is mérgezően jó, brutálisan erőteljes hangzású Distortion a fentieknél borultabb, tüskésebb, nehezebben emészthető lemez. Ezt már a nyitó címadó dal vonszolós tempói, disszonáns riffelése és Anderson barátságtalan, fojtott énektémái is remekül példázzák, bár azért persze itt is bejönnek a felpörgetett tempók, a két éteri ufószóló pedig jól mutatja, hogy a csapat nem kívánt leszámolni a '80-as évek örökségével. Az eredmény egy bekategorizálhatatlan, állati súlyos tétel, ami a maga nehéz légkörével is tökéletesen adja meg az alaphangulatot a lemezhez. A tévékapcsolgatással startoló Hypnotized By The Rhythm szaggatott riffelése már elsőre is könnyebben fogható, bár a kellő elborultság ebből sem hiányzik: a széttördelt alapokra épülő szólóbetét abszolút haladó szint, Calvert és Locicero olyanokat játszik itt, hogy az embernek elcsöppen a nyála. De a hadvezérként süvöltő Anderson semmihez sem fogható, különleges énekdallamait is csak méltatni tudom. Kétségtelenül forbiddenes power/thrash, amit hallunk, de nagyon nem az 1988-as szabványok szerint. Azt kell mondanom, nagyon kevés előző évtizedbeli zenekarnak sikerült ilyen tökéletesen átmentenie magát az új évtizedbe... A téma pedig szintén jól jellemzi az anyag egészét. Craig: „Eléggé beleástam magam az összeesküvés-elméletek világába, de a zenekarban senki más nem kattant rá erre a témára. Russ-szal elég sok dolognak utánaolvastunk, sokat is dumáltunk ezekről, de ott volt például Matt személyében a zenekar kötelező cinikusa, aki a mai napig nem tudja elképzelni, hogy bármi gond lenne. Olyanokkal állít be, hogy minden fasza, sosem omolhat össze a gazdaság! És ez egy jó egyensúly."

A Rape címéhez passzoló módon nem kegyelmez: feltartózhatatlanul nyomul előre, beledöngöl a betonba súlyos groove-jaival, és a végére szabályosan plecsnivé lapítanak benne ezzel az agyzúzó málházással. Nagyon nehéz hallgatnivaló, de ezzel együtt is elsőre a fülbe ül, nem lehet szabadulni tőle, a csordavokálos refrén meg Anderson szövegmondós részei pedig csak tovább fokozzák a hatást. A No Reason a lemez klipdalaként talán a legfogósabb részeket hozza, ám mindennek nevezhető, csak tipikusnak nem: a verzék meg az együttüvöltözős kórusok ebben is elsőre ragadnak, de aztán akusztikus gitárral alázengetett kiállásoktól staccato zúzdáig minden felvonul benne, mégis végig rendszerben marad a maga hat és fél percében. Igazi bűvészmutatvány, és valami bámulatos könnyedséggel abszolválják...

A Feed The Hand újabb hosszú, sötét borulat, ahol Russ már a sejtelmes-baljós lassú bevezetőben libabőrt okoz ezekkel a tiszta, ám érces dallamokkal. De aztán ebből is egy zakatolva menetelő, teljesen kiszámíthatatlan felépítésű darabot kanyarítanak: minden durvasága mellett is roppant intelligens, komplex és zenei a végeredmény, Anderson pedig óriásit alakít benne, amikor kiereszti óriási hangját. A befogadói oldalon is komoly agymunkát igénylő tétel után jólesik a fülnek a Wake Up direktebb zúzdája, ez talán a lemez leginkább korai Forbiddenre hajazó szerzeménye, de a thrashes verzéket a bridge-ben és a refrénben itt is a '90-es évek groove-osabb megoldásai váltják. A gitárhős szólóbetét megint fület gyönyörködtető, mint ahogy az utána érkező átvezetés is baromi hatásos. A Mind's I azonban még ennél is ütősebb, és egyben az egyik örök kedvencem a bandától: utánozhatatlan, ahogy a vészterhes bevezető után beérkezik az az úszós gitártéma, Anderson dallamai pedig egyenesen briliánsak, nem is beszélve a nem evilági szólókról. Thrash/groove pszichedelia a csúcson...

Az All That Is disszonáns elemekkel feldobott, ide-oda tekergőző riffelését szintén tanítani lehetne, de összességében ez is a lemez könnyebben fogható momentumai közé tartozik, a refrént már a második körben velük lehet üvölteni. Ennek ellenére kifejezetten nyomasztó, kellemetlen érzéseket ébresztő, lázálomszerű darabról beszélünk. De még ezt is tudják fokozni az Undertaker éjfekete, doomos súlyosságával, ahol Anderson énektémáiban halványan még némi grunge-os íz is rejlik, de a végeredmény színtiszta fém óriási riffekkel és szólófutamokkal. Pazar zárás a lemez törzsanyagának végén, amit a King Crimson 21st Century Schizoid Manjének hagyományőrző, atomsúlyos feldolgozása követ. Remekül illik ide, és remekül a saját képükre is formálták, bár az eredeti persze annyira jellegzetes, hogy bármilyen körülmények között megőrzi védjegyeit. Utána, némi csendet követően még kapunk egy kis rejtett pszichedelikus-szállós instru hangulatzenélést Annexannax címmel, de a japán kiadáson egyébként a Venom Rip Ride-jának gyilkos átértelmezése is helyet kapott bónuszként.

1994 legvégén egy kiskiadós, súlyos, mindenféle slágerességtől mentes metállemez persze nem aspirálhatott platinasikerekre. A szaksajtó kimondottan jól fogadta a Distortiont – az említett hazai Hammerben is a harmadik helyen végzett a rekordpontszámmal nyerő Youthanasia és a négyes Danzig mögött –, de nagy turnékról szó sem lehetett. Ennek ellenére Európában a G.U.N. rendesen odaállt a zenekar mögé, így a körülményekhez képest kifejezetten jó fogyásokat produkáltak. Craig: „A Distortion baromi jól futott Európában, ugyanakkor mindent elárul a metál akkori állapotáról, hogy utána a Gorefesttel turnéztunk a kontinensen. A Gorefest persze óriási banda, de abszolút nem passzoltunk egymáshoz. Inkább mindenki úgy állt hozzá, hogy oké, most ez van, próbáljuk meg..." Ékesen jelezte az idők változását, hogy Észak-Amerikában a csapat 1995 tavaszán a Malevolent Creationnel összeállva, előttük játszva mutatta be először az albumot a közönségnek a zsebkendőnyi klubokban. Az év második felében azért a régi haver Testamenttel is útra keltek, de egyik bandának sem ez az időszak jelentette a fénykorát.

A csapat ezután eltűnt a próbaterem mélyén, és legközelebb az 1997 márciusában kiadott Greennel hallattak magukról. A még a Distortionnél is durvább, agresszívebb, ám egyszerre pőrébb, puritánabb megközelítésű album minden túlzás nélkül zseniálisan sikerült, imádom a mai napig, ráadásul annak idején ezzel ismertem és szerettem meg őket, nem sokkal a megjelenés után. Ám nem ez volt a jellemző formula... Craig: „A Distortiont még nagyon szerette a kiadó, de akármilyen keményen dolgoztunk rajta, a Green mögé már nem álltak oda. Azt mondták, nem tudják, mit kezdjenek vele, mert ez egy zenészeknek szóló album... Nem értettem velük egyet, mire annyi volt a válasz: igazából ötletük sincs, hogyan pörgessék fel a dolgokat, szóval turnéra indítanak bennünket a Manowarral. Én meg mondtam, hogy oké, akkor részemről ennyi volt... Nem akartam a Manowarral turnézni, mert semmi közös nem volt bennünk akkoriban. Ekkor ébredtem rá, hogy számomra itt a vége. Nagyon bizarr idők voltak azok a zenében, mert ha réginek bélyegeztek, esélyed sem volt. Ma már senkit sem érdekel az ilyesmi, az emberek egyszerűen csak jó zenét akarnak hallani. Ha öreg vagy emellé, hát öreg vagy. De akkoriban teljesen másképp mentek a dolgok."

A Forbidden tehát nem sokkal a Green megjelenése után beszüntette tevékenységét, az utolsó album pedig igazi elveszett lemeznek tűnt a maga idejében. Ám a következő években a csapat rendszerint azzal szembesült, hogy kereskedelmileg kevésbé sikeres '90-es évekbeli munkásságuk is sokakat megihletett. Locicero: „Ezeket a lemezeket a maguk idejében sokan nem értették, de azért akadtak olyanok, akik igen. Utólag azt kell mondanom, hogy a Green például legalább négy-öt évvel megelőzte a korát, és egy rakás zenekarra volt hatással, a Slipknotot, a Lamb Of Godot vagy a Shadows Fallt is beleértve. Bárcsak minden alkalommal kaptam volna egy dollárt, amikor valaki egy nagyobb bandából odajött hozzám azzal, hogy bazmeg, mekkora lemez a Green! Döbbenetes volt szembesülni vele, hogy miközben akkor úgy gondoltuk, mindenki magasról szarik a lemezre, valójában nem szart rá mindenki – és utóbbiak később a saját zenekaraikban használták fel a rajta hallottakat. Nyilván nem lopásként, de mindenképpen hatott rájuk, és ezt hallani is. Az első és a második Slipknoton például egyértelműen sok volt a Greenből, és ez kurva jó. Tényleg a harag szülte azt a lemezt, saját magunk amolyan ősemberes változatát akattuk elkészíteni: egyszerűbb, kevésbé dallamos, brutálisabb volt a Distortionnél, bár egyébként szerintem akkor sem láttuk még teljesen tisztán, mit csinálunk. Russ például énekelhetett volna többet is rajta. A fiatalabb srácok persze fogták az adást, hiszen baromi dühös album volt, de más időket éltünk akkor. Tényleg marhára dühösek voltunk. Nem keserűség vagy lehangoltság volt bennem, hanem az az érzés, hogy bazmeg, bárkit kész vagyok kinyírni! Szeretem azt az anyagot is, de nem imádom, és kicsit így vagyok az összes régi lemezünkkel. Bár persze értem, mások meg miért vannak odáig a régi Forbidden-albumokért."

Craig ezekben az interjúkban bizonyára azért nem emlegette a Nevemore-t, mert a seattle-iekre nyilvánvalóan nem a Distortion meg a Green hatott, hanem az első két album. Ám a befolyás egyértelműen náluk volt a legerősebb. A magam részéről a Forbiddent ismertem előbb a két csapat közül, és emlékszem, amikor először hallottam Nevermore-t, rögtön az volt az első gondolatom: Jeff Loomis egy az egyben úgy riffel, mint Locicero. Nyilván Tim Calvertet sem véletlenül igazolták le a Forbidden feloszlása után azonnal a Dreaming Neon Blackre... Ennek következtében a párhuzamok teljesen egyértelműek a két zenekar között, és ezen a téren is a Distortion a legközelebbi rokon. Vagyis ha esetleg nem ismernéd ezt az albumot, de szereted a Nevermore-t és hiányoznak (kinek ne hiányoznának?), máris van egy tippem, mit hallgass meg azonnal... Csalódás kizárva! De a követők sorában amúgy érdemes megemlíteni Matthew Barlow-t is az Iced Earthből, aki ugyanígy bevallottan rengeteget tanult Russ Andersontól.

A zenekar először a 2001-es, a rákbeteg Chuck Billy megsegítése céljából tető alá hozott Thrash Of The Titans koncertre állt össze Forbidden Evilként, majd 2007-ben tértek vissza stabilan is. A 2010-ben kiadott, a Distortionhöz és a Greenhez képest old schoolabbra vett Omega Wave album szerintem remekül sikerült, de a csapat nem maradt sokáig együtt. Okkal feltételezhető, hogy mindehhez Anderson egyre súlyosabb alkoholproblémái is hozzájárultak. Az énekes hangjának megkopása sajnos a lemez hallatán is egyértelmű volt. Különösebben nem is lepett meg, hogy a mostani visszatérésre már nélküle fordultak rá, a mikrofonnál a frissen leigazolt Norman Skinnerrel, a dobok mögött Chris Kontosszal. A két alapember, Locicero és Camacho mellé igazolt Steve Smyth idén nyáron ugyan átadta a helyét a voivodos Dan Mongrainnek, de úgy érzem: ebben a felállásban aligha tudnak majd mellényúlni a jövőre várható újabb visszatérő albumon.

A 2018-ban, amiotrófiás laterálszklerózis következtében elhunyt Calvert persze örökre hiányozni fog a bandából, és ezt ők is tudják. Camacho: „Mindenki jobb ember lett, aki valaha ismerte Timet. Nem voltak ellenségei, és bármibe fogott, kiemelkedően tehetségesnek bizonyult benne. Mindig jó kedve volt, és még a szar dolgokat is a lehető legemberibb hangon tudta közölni, márpedig ennek óriási jelentősége van, ha másokkal összezárva élsz egy turnébuszban. Képes volt mindenkit kellő bölcsességgel helyre tenni. Amikor bekerült a Forbiddenbe, még nagyon éretlen zenész voltam, és Paulnak meg Craignek nem volt kellő türelme alaposan átnyálazni velem a dalokat. Szóval hosszú-hosszú órákat töltöttem Timmel a verejtékes részletek áttekintésével. Személyesen szánta rá az időt, hogy ne rúgjanak ki a csapatból... Kevesen tudják, de miután távozott a Nevermore-ból, pilóta és kapitány lett a United Airlinesnál. Hihetetlen fasza csávó volt: gitárosként elképesztő örökséget hagyott maga után, és csak úgy mellékesen kitanult egy szakmát, amire mások egy teljes életet áldoznak!"

Bármilyen is lesz a visszatérés, az első éra lemezei aligha überelhetőek. Remélem, mindenki megbocsát, ha bevallom: hiába emlegeti többet az utókor a Forbidden Evilt meg a Twisted Into Formot, nálam a harmadik és a negyedik lemez az etalon a csapattól. Kár, hogy a Distortion meg a Green valahol igazi elveszett gyöngyszemek: keveset emlegetik őket, és ugyan manapság sem lehetetlen beszerezni egyiket sem, de némi utánajárást azért igényelnek. És nem is feltétlenül a legolcsóbb mulatság, főleg, ha valakinek minden verzió kell például a '94-es anyagból. Craig: „Az eredeti borítókoncepció Kent Mathieu-től származott, de sosem tudta befejezni. A kiadó folyamatosan sürgette, így végül az egyik vázlatát színezte ki. Imádtuk magát az ötletet, de a végső változattal emiatt sosem voltunk teljesen elégedettek, mert egyszerűen nem volt készen. Végül összesen négy eltérő borítóval is kijött a lemez, de ez nem rajtunk múlott... Mi csak a kettes számúért feleltünk teljes mértékben, amin az az avantgárd, furcsa, madárkalitka-szerű ábra szerepelt. Azt tökre bírtam. De például lövésem sincs, ki készítette az ordító szájas verziót a torzuló frekvenciákkal. Ettől függetlenül talán az sikerült a legjobban."

Könnyen lehet, hogy a '90-es évek két Forbidden-albuma nálad is kimaradt, de mint említettem, sosem késő pótolni a mulasztást, ha jót akarsz magadnak. Ez bizony minden szempontból a korát megelőző, hatalmas zene volt.