Shock!

Ha elsőre nem lenne ismerős a név, a Powerflo az a zenekar, amiben a Cypress Hill rappere, Sen Dog és a biohazardos Billy Graziadei egyesítették erőiket. Ők ketten a State Of The World Address óta hivatalosan is nagy cimborák, 2016-ban pedig elérkezettnek látták az időt, hogy egy közös bandát is összehozzanak. Mikor aztán csatlakozott hozzájuk Christian Olde Wolbers (lásd többek között: Fear Factory) meg Roy Lozano (Downset), gyakorlatilag szupergroup lett belőlük. Mivel Christian is szerepelt korábban vendégként Cypress Hill-anyagokon, Roy meg demózgatott Sean Doggal, a Powerflo tényleg haverok örömzenélését jelentette, semmi többet. 2017-ben aztán kijött a bemutatkozó anyag, ami olyan igazán nagyot nem durrant (de nálunk is bemutatták), majd a 2018-as Bring That Shit Back! EP után szépen el is kezdett ülepedni a por a formációra.

A Cypress Hill két nagylemezt is kihozott azóta, Billy szintén kiadott két korongot a roppant fantáziadús elnevezésű BillyBióval, majd nyakig merült a Biohazard újjáalakulásába, Christian a Vio-lence-szel foglalta el magát, Lozano meg a Downsettel. Szóval nem igazán volt várható, hogy lesz még Powerflo, erre tessék, szinte a semmiből itt van a második nagylemez, ami röviden összefoglalva pont olyan, mint az előző: tét nélküli szórakozás régi haveroktól, leginkább olyan muzsikát eredményezve, amilyet a saját zenekaraik alapján várnál tőlük. A fő csapásirányt ismét csak a Biohazard és a Cypress Hill házasítása adja meg, azaz olyan a zene, mint egy kicsit felhígított Biohazard/Downset vagy egy metálosított Cypress Hill. Annyi változás van azonban a debüthöz képest, hogy Lozano ezúttal nem vett részt a munkálatokban, illetve a dobokért 2018 óta már nem Fernando Schaefer, hanem Fred Aching felel, de az összképet tekintve ezeknek túl sok jelentősége nincs.

Ahogy az első anyagon, úgy ezúttal is akad pár kétségtelenül pofás dal. Az I'm A Killer például kiváló indítás, hiszen kellően súlyos, de mind Sen rappelése, mind Billy refrénként használt, dallamos üvöltése is azonnal fülbe ragad. Ráadásul a tök egyszerű, tördelt riffelés is remekül működik, szóval az indítás ugyanúgy hibátlan, ahogy a My M.O.-val is az volt hét évvel ezelőtt. A másodikként érkező, a súlyosabb részeket óóó-zós refrénnel oldó You Ain't My Judge is rendben van, a címadó meg konkrétan kiváló. Az a fajta metál/hardcore hibrid muzsika hallható benne, amit a Biohazard a már említett State lemezen vitt tökélyre, a Sen által odaköpködött refréntől pedig élőben biztos, hogy mindenki meg fog őrülni. A marcona riffeléstől a finom, elektronikus színezésen át a zongoráig mindenfélét felvonultató, egyfajta zenei hullámvasútként is definiálható The Wrong One szintén méregerős, akárcsak a riffelésében néhol a Fear Factoryre hajazó, összességében mégis annál sokkal szellősebb Headstrong vagy a thrashesen vágtázó Big Dog is. Kétségtelen viszont az is, hogy hiába 38 perc mindössze a lemez, akadnak rajta üresjáratok. Az Isolation például ragga-hangulatú refrénje ellenére sem működik igazán, ahogy a War Machine vagy a záró, nyilván poén, de mégis tök fölösleges Drinkin' Beer And Gettin' Loud sem.

Nem hibátlan anyag tehát a Gorilla Warfare, de szerepel rajta jó pár olyan nóta, amik miatt a műfajra fogékonyaknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk. Welcome to the Jungle!