Shock!

„We're brothers of blood, we share the knife / And now we'll see, who is down for life!" – szól a hármas Biohazard album második dalának refrénje, és ez nagyjából össze is foglalja a lemez, illetve a csapat üzenetét. Adott ugyanis négy szar háttérrel rendelkező utcagyerek, akik a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően valahogy egymásra akadtak a brooklyni éjszakában, és úgy döntöttek, a bandák világa helyett inkább a zenélés felé fordulnak. Legsikeresebb nagylemezük pedig éppen ma húsz évvel ezelőtt jelent meg.

A Biohazard 1987-ben alakult, amikor Evan Seinfeld énekes/basszer és Bobby Hambel gitáros egy Anthony Meo nevű dobossal egyesítette erőit a csapatban. Az úgynevezett klasszikus felállás végül 1988-ban állt össze, mikor Billy Graziadei 1987-es csatlakozását követően Meót lecserélték Danny Schuler dobosra. A négy srác között pillanatok alatt elképesztően szoros kötelék alakult ki, gyakorlatilag testvéreknek tekintették egymást, így nem véletlen, hogy a State Of The World Address bokletjében is az áll: Biohazard is and will always be – Bobby, Billy, Evan, Danny.

Bobby Hambel: „Négyünk között olyan erős kapcsolat van, hogy ha egyikünk is kiesne, akkor már nem lenne Biohazard. Ez az életünk! Ez egy igazi család... Ahogy a mamádat sem pótolhatod, úgy ebben a csapatban sem pótolható senki. Én nem akarok senki mással zenélni, csak ezekkel a srácokkal. Persze a projektek más lapra tartoznak, most a zenekarról, a Biohazardról beszélek. Itt nem lehet bűvészkedni a kibaszott tagokkal, nem lehet csereberélni a zenészeket. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy zenész lehetek, és ráadásul három testvéremmel játszhatok együtt. Testvérek vagyunk, akik különböző anyáktól születtek. Számunkra a Biohazard már akkor sikeres volt, amikor még egyetlen szerződést sem írtunk alá, és tudod, miért? Mert rátaláltunk egymásra, találtunk egy életcélt."

Ez az életcél pedig egyértelműen a zenekarozás volt a tagok számára, akik így kikerülhettek a drogok és a bandaháborúk világából, amiben nem csak haverjaik és környezetük, de bizony ők maguk is nyakig benne voltak. Evan Seinfeld: „Mikor megalakítottuk a Biohazardot, drogfüggő voltam, szegény, és Brooklyn legrosszabb részén laktam. Ha nincs a zenekar, még ma is ott lennék." Bobby: „Én elég keményen benne voltam a dolgokban, és ha nincs a zene, akkor most biztos nem lennék itt. A zenekar mentette meg a kibaszott életemet, és ez ugyanúgy igaz a többiekre is, halálosan komolyan mondom. Pontosan ez is az üzenetünk. Ha mi meg tudtuk csinálni, ha sikerült célt találni az életünknek, akkor ti is meg tudjátok tenni mindezt. Azt akarjuk, hogy az emberek bízzanak magukban, de nem papolunk senkinek. Én azt mondom, figyelj, nyakig benne voltam a kábszerben és az nem egy pozitív dolog. A haverjaim most is benne vannak a bandákban, a maffiában, és ez nem vicc. A legutóbbi turnén például azzal hívtak fel, hogy a két legjobb haverom bennégett egy autóban, mert kibaszott gengszterek akartak lenni. Ha nem lenne a Biohazard, én is ott lettem volna velük. Ez a kibaszott valóság."

Mivel a Biohazardot ugyanolyan utcagyerekek alkották, mint célközönségét, könnyen megtalálták a hangot a rajongókkal, ráadásul koncertjeik híresen intenzívek voltak, így hamar komoly rajongótáborra tettek szert. Ahogy azonban az lenni szokott, hiába ment el 40 ezer példány a Maze által kihozott első lemezből, a kettes Urban Discipline pedig hiába szárnyalta túl még a legoptimistább elvárásokat is, a kiadói kavarásoknak köszönhetően a zenekar tagjai ebből szinte semmit sem profitáltak. Bobby: „Az első lemezt a kibaszott Maze Records adta ki Amerikában, de szó szerint kiraboltak bennünket. Ha látjátok az első lemezünket valamelyik boltban, megadom a felhatalmazást rá, hogy ellopjátok. Egy árva fityinget se fizessetek érte! Mert a pénz úgyse a zenekarhoz, hanem ahhoz a szarházihoz kerül, aki valószínűleg azóta már veri a fejét a falba, mert látja, milyen magasra jutottunk. Mellesleg az Urban Discipline-ből sem láttunk egy vasat sem, annak ellenére, hogy háromszor annyi ment el belőle, mint amennyit a Roadtrunner várt tőle. A Shades Of Grey klipjét például saját pénzből kellett megcsinálnunk, sőt a Roadrunner még a lemezfelvétel költségeinek is csak a felét fizette ki. Megcsináltatták a klipet a Punishmentre, és kész; a többiért meg mi fizettünk, a saját zsebünkből. Eddig csak mi szívtunk a kiadók miatt: a Maze szétszívatta az agyunkat, lerabolt minket. Ráadásul úgy turnéztunk, hogy közben meg a lemezünket nem lehetett kapni sehol. A rajongótáborunk már rég kialakult, de ez nem a Maze-nek köszönhető, hiszen mindent saját magunknak kellett csinálnunk. Ki kellett szállnunk valahogy ebből a szerződésből, különben a zenekar belepusztul. A Warner és még vagy hét komoly cég próbálta megszerezni a kettes anyag kiadási jogát, de mi a legzsírosabb ajánlatokra is nemet mondtunk. A Biohazardnak nem volt korábban lehetősége arra, hogy megismertesse magát az underground zenei világgal. Lehet, hogy egy nagy kiadó jobban tudott volna nyomni minket és sokkal több lemezt adhattunk volna el, de nekünk inkább arra volt szükségünk, hogy a zenénk azokhoz jusson el, akik tényleg kíváncsiak rá. Ezért éreztük fontosnak, hogy a kettes anyagot még egy független cég adja ki. Kitaláltuk, hogy a Warner vegyen meg bennünket a Maze-től, de úgy, hogy a következő lemezt még a Roadrunner adhassa ki. Egyetlen hét leforgása alatt három szerződést írtunk alá. A Roadrunner történetében ez volt az első szerződés, ami csak egyetlen lemezre szólt. Szívták is a fogukat rendesen, és nyilván ezért nem voltak hajlandóak pénzt tenni a bandába. Az persze más kérdés, hogy jókorát kaszáltak rajtunk, mi meg most fizethetjük vissza azt a pénzt a Warnernek, amit a Maze-nek fizettek értünk. Szóval nehogy valaki azt higgye, hogy halálra keressük magunka a bandával. Nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy a Warner végre egy olyan kiadó, amely hajt, dolgozik a csapatért. Azt üzenem minden fiatal zenekarnak, hogy ha éppen kiadót kerestek, először szerezzetek egy komoly ügyvédet, és nézessétek át vele, hogy mit írtok alá."

A négyes helyzete tehát az igen sikeres Urban Discipline, valamint az MTV-n komoly rotációban játszott Punishment (olyan pletykákat is hallani, hogy ez volt a Headbanger's Ball története során legtöbbször leadott klip) ellenére sem stabilizálódott anyagilag, rajongótáborukat azonban folyamatosan duzzasztották, ráadásul egyéb projektek is belefértek az életükbe. Felléptek a Sick Of It All, a House Of Pain, a Fishbone és a Kyuss előtt is, illetve csináltak egy mixet a már igen komoly névnek számító Onyx egyik nótájára, a Slamre is, amelyet a rapperek Alternate Bionyx Versionként hoztak ki. Az már az első két lemez dalai alapján is nyilvánvaló volt, hogy a Biohazard nemcsak a hardcore, a punk és a metal világából merít, hanem a hip hop is komoly hatással van zenéjükre, de a Bionyx mix, majd a szeptember 17-én megjelent Judgment Night filmzene teljesen egyértelművé tette, hogy a csapat komolyan kikacsintgat ezen stílus felé is. A filmzenén, mely metal oldalról többek között a Slayert, a Faith No More-t és a Helmetet is felvonultatta, míg a rap-részleget Ice-T, a Cypress Hill, a Run DMC és társai képviselték, a Biohazard ismét csak az Onyxszal kooperált. Minden idők egyik legjobb filmzenealbumáról ráadásul épp ezt a dalt – a címadót - klipesítették meg, tovább növelve ezzel a zenekar ázsióját.

A lemez ráadásul óriási sikert aratott. Danny Schuler: „A '80-as évek végén és a '90-es évek elején a Def Jam menedzselt minket. Nagyjából mi voltunk akkoriban az egyetlen fehér csapat náluk. Billy kitalálta, hogy kéne egy remix a Slam dalra, és végül is nem tudom, hogy történt, de egyszer csak ebben a dalban doboltam, és ott voltunk a klipben is. Ez végül odáig vezetett, hogy volt pár közös bulink az Onyx-szal és közösen dolgoztunk a Judgment Night filmzenén is. Tök jól kijöttünk velük, hiszen igazából amiről mi énekeltünk, az ugyanaz volt, amiről ők rappeltek." Billy Graziadei: „ A Judgment Nighton együtt dolgoztunk Jam Master Jayjel, és marhára élveztük. Olyan csapatokon nőttünk fel, mint az Iron Maiden, az Agnostic Front és a The Sugar Hill Gang, ezért marha természetesnek tűnt a számunkra, amit csinálunk. Sosem ültünk le és beszéltük meg, hogy akkor most összemixeljük a két világot, egyszerűen csak jött belőlünk. Haverok voltak, akik összeraktak pár nótát. Aztán csináltunk még pár dalt a Cypress Hillel és a House of Painnel is, majd félreálltunk, hogy a Limp Bizkit kasszírozzon egy csomó zsetont ebből a zenéből."

A State Of The World Address minden szempontból jókor érkezett tehát, ráadásul tényleg igen komoly szintlépést jelentett még az egyébként szintén klasszikussá érett Urban Discipline-hez képest is. A Biohazard egészen a korai időktől igyekezett több műfaj sajátosságait is összeolvasztani muzsikájában; a hip hop, a metal, a HC és a punk elemek mellett azonban a harmadik anyag extra hangszereket és olyan megoldásokat is bőven felvonultat, amelyek totálisan elképzelhetetlenek voltak korábban abban a közegben, ahol Evan Seinfeldék mozogtak. Bobby: „Tulajdonképpen már az első lemezen is volt egy kevés zongora, hiszen Billy kiskora óta zongorázik. Én meg például, amikor csak lehet, akusztikus gitárt fogok a kezembe. Imádom a flamenco játékot, és állandóan ezt gyakorlom, jelenleg is a jobbkezes technikámat fejlesztem. A Failed Territory nóta például úgy született, hogy gitáron kidolgoztam valamit, és amikor megmutattam Billynek, ő elzongorázta a témát, aztán flamenco típusú szólót írtam rá, majd kitaláltuk a hegedűt, a csellót, a triangulumot, Danny pedig különböző ütősöket használt benne. Nem akarjuk magunkat behatárolni semmilyen szempontból, egy Biohazard albumon bármi lehet, ami nekünk tetszik. Én életemben nem jártam tanárhoz, Billy viszont gyerekkora óta zongorázik, de ettől függetlenül egy szinten vagyunk. Mellesleg most én is tanulok zongorázni. Bár az élet úgy hozta, gitáros lettem, adj a kezembe bármilyen hangszert, néhány hónap múlva játszani fogok rajta. A hegedűt is imádom, az egyik kedvenc hangszerem."

A State Of The World Address tehát amellett, hogy vérbeli Bio-muzsikát rejt, mégis sokkal színesebbre sikerült, mint elődei, produkciós szempontból pedig köröket ver az első két korongra. A dalok kimunkáltsága, a változatosság, az egyéni teljesítmények és a hangzás szempontjából is egyértelműen ez a Biohazard csúcsprodukciója. A csapatnál jóval idősebb producer, Ed Stasium (lásd még például Ramones vagy Living Colour) Bobby szerint is kiváló munkát végzett: „Tetszettek a munkái meg sok jót is hallottunk róla. Küldtünk neki egy Biohazard kazettát, mire lejött egy bulinkra és totál megpadlózott. Bejött az öltözőbe és közölte, hogy leszakítottuk a fejét, és alig várja, hogy elkezdhessük a kibaszott stúdiózást. Beszéltünk akkoriban több producerrel is, de istennek hála, hogy Ed igent mondott. A legjobb teljesítményt hozta ki belőlem és a többiekből is. Szimplán csak tette a dolgát, de amikor elkészült a lemez, akkor döbbentem rá, hogy mit hozott ki belőlünk. Igazi profi, aki nem csak a kibaszott gombokat tekergeti, hanem hatással van rád és a teljesítményedre. Jó srác."

Amellett, hogy harmadik anyagához a Biohazard vitán felül kiváló dalokat írt, két egyéni teljesítmény is kiemelte őket az átlagból, ezek azonban furcsa módon nem a csapat arcaiként azonosított két taghoz Evanhez és Billyhez kötődnek. Bobby Hambel gitáros játéka totál egyéni és roppant érzelemgazdag, szólói a színteret tekintve abszolút kiemelkedőek, de Danny Schuler fifkás, ötletes ritmusaira is érdemes odafigyelni. Játéka tele van meglepő megoldásokkal, apró díszítésekkel, és ahogy Bobby, úgy ő is mélyen alulértékelt.

Attól függetlenül, hogy a State-en hallható szerzemények színesebbek és változatosabbak, mint az első időszak dalai, a banda karaktere egyértelműen megmaradt, így a Biohazard harmadik lemeze vonatkozásában bátran elsüthető azon közhely mely szerint úgy tudtak megújulni rajta, hogy közben nem vesztették el saját hangzásukat sem. Nyitószámként a címadó kezdi a lemezt, ahol a baljóslatú intro után Evan üvölt be egy rövid, ámde annál velősebb mondatot: „It's the state of the world address, motherfuckers!" Breakdownokkal és tempóváltásokkal kísért sodró lendületű dal ez, remek Danny ritmusokkal és gitárszólóval, valamint bikanyakú csordavokálokkal. Egyszóval maga a Biohazard-esszencia és a tökéletes koncertnóta megtestesítője. Amellett, hogy a kettes Down For Life-ban felpörgetik a tempót, illetve Billy is kiüvölti a lelkét, egy szokatlanul dallamos refrént is kerekítettek hozzá. Mint a bevezetőben írtam, ez a dal írja le a banda hitvallását, így kötelező koncertnóta a mai napig is, amelyben nyilván az is közrejátszik, hogy hangjaira egyszerűen muszáj belekezdeni az ugrálásba. Bobby: „Ez a nóta azok előtt tiszteleg, akik a kezdet kezdete óta ott voltak mellettünk. Illetve azok előtt is, akik ugyanúgy lent vannak most, ahogy mi is lent voltunk és bizonyos értelemben vagyunk is. Azoknak a srácoknak szól ez, akik Biohazard tetoválást hordanak és az életük részének tekintenek minket. Sosem fogjuk becsapni őket, sosem fogjuk megváltoztatni az értékrendünket. Ez a mikrofon itt előttem egy eszköz és ezt tiszteletben tartom. Mindez óriási felelősséggel jár, ezért minden körülmények között őszintének kell lennem, és fontos dolgokról kell beszélnem, hogy segíthessek másokon."

A Billy zongorázásával visszafogottan induló, majd a gitáros üvöltésével berobbanó What Makes Us Tickben szintén Evanre marad a dallamok oroszlánrésze, de a szőke üstökű hathúrosnak is sikerült némi melódiát csempésznie a megoldásaiba. Ebben a dalban különösen érdemes figyelni, hogy a szimpla kíséret helyett Danny Schuler mit kavar a dobok mögött, sokat dobva ezzel annak dinamikáján! Kétperces kirohanás ez azon dolgok ellen, melyek az embereket átformálják. Bobby: „Kíváncsiak vagyunk, hogy mi viszi rá az ember arra, amit tesz? Mitől lesz valaki fajgyűlölő? Pusztán kibaszott unalomból nem lehet valaki rasszista. Senki sem születik fajgyűlölőnek. (Érdekesség, hogy a korai időkben ezt a bélyeget a Bióra is rásütötték, annak ellenére, hogy Evan és Danny is zsidó származású – K.G.) Az emberi szellem nem fajgyűlölő, nem bűnöző, nem gyilkos. Senki sem születik annak. Ezek a dolgok aközben alakulnak ki, míg felnősz. Mindaz hatással van ránk, amit magunk körül látunk. Ha meglátok egy tolvajt, én megsajnálom, és örülök, hogy nem én vagyok a helyében, nem nekem kell lopnom. De ha kellene, én is megtenném, épp ezért nem ítélkezem másokon."

A szöveges intróra (csakúgy, mint a címadóban felhasznált foszlányokat, úgy ezt is a WPA archív filmkatalógusából vették kölcsön) érkező Tales From The Hard Side ugyanazt a vonalat képviseli, mint a címadó. Női sikolyra érkeznek Danny pattogó ritmusai, majd szép lassan indul be a dal, melyben a gitárok gyakran csak egy-egy elpengetett, majd hosszan kitartott hang erejéig szólalnak meg. A prímet ismét csak Schuler ritmusai viszik, illetve a rájuk érkező, remekül eltalált ritmikus énektémák. Ezek adják meg a dal karakterét, mely a csapat egyik legnagyobb slágere a soron következő How It Is-zel egyetemben, melyben a Cypress Hill szöveggépe, a totál egyéni Sen Dog is jelentős részt vállalt. Ez a dal később maxiként is kijött, rajta Brooklyn Bootleg 1, 2, 3, 4, 6 és 8 megjelölésű mixekkel, valamint a House of Pain-es DJ Lethal két verziójával, melyek közül a második instrumentális. Nem véletlenül készültek épp ebből hip hop remixek, ez ugyanis az a Biohazard dal, mely a leginkább kikacsint a műfaj felé. Bobby: „Egyetlen kibaszott kérdésről van szó, ami a srácokhoz szól: szerinted jó fej dolog egy utcai bandában lenni? Jó fej dolog fegyverrel a kezedben grasszálni, és játszani a gengsztert? Akkor készülj fel arra, hogy hamarosan megdöglesz! Ez az út egyenesen oda vezet."

A vietnami háború veteránjai előtt tisztelgő Remember hagyományosabb darab, amit a Bobby ízes szólójával indító, klipjének köszönhetően szintén komoly slágerré vált, ugrálós Five Blocks To The Subway követ. Danny Schuler ritmizálása ismét csak figyelemreméltó, melyre felváltva és ellenállhatatlanul érkeznek az ütemes sorok Billytől és Evantől. A refrén nem egy agyonbonyolított darab, de maximálisan fogós és hatásos, ami a '90-es évek egyik meghatározó darabjává teszi. Bobby: „Ez a nóta eredetileg már a kettes lemezre felkerült volna, de a Warnernek annyira megtetszett, hogy megkértek minket, ne tegyük fel rá. Egy olyan vers ihlette, amit a papám írt, mi csak ezt egészítettük ki a szövegben. Egy olyan fickóról szól, aki egész életében csak melózik, szétgürizi a seggét, hogy eltartsa a családját, a hétvégén pedig csak annyi pénz marad a zsebében, ami elég arra, hogy hétfőn újra bemenjen a munkahelyére. Végül totál belefárad abba, hogy széthajtja magát a semmiért. Számunkra ezek a melósok az igazi hősök, és nem azok a fegyveres fickók, akik Porschékkal furikáznak. Basszák meg!"

Az Each Day meglehetősen vontatottan indul, és hiába üvöltik be a srácok az elején, hogy „Release the hate now!", csak fokozatosan, a gitárszóló vezetésével indul be igazán. Izmos csordavokáljaival azonban szintén egy kifejezetten hatásos darab. A Failed Territory Bobby flamenco gitározásával és a már említett zongorával kezd, és ha valami meglepő az Urban Discipline ismeretében, hát ez mindenképpen az. Ettől függetlenül egyértelműen helye van a lemezen, hiszen negatív, nyomasztó hangulatával a Biohazard koncepciójába épp úgy tökéletesen illik, mint ahogy a State mondanivalójához is. Másrészről pedig olyasfajta zeneiségről tesz tanúbizonyságot, amit a sittesképű Bobbytól és hidrogénszőke kollégájától senki sem várna. Természetesen nem az egész dal ilyen, Evan előtérbe tolt basszusfutamaival csak berobban egy újabb húzós, ugrálós téma, mely arról a környékről szól, ahol a tagok felnőttek. Bobby: „Ez is a környékünkről szól, a haverjainkról, akik bandákban vannak vagy súlyos kábítószeresek. Angyalpor, miegymás... És nem lehet leállítani őket, pedig mindent megpróbáltunk. Ezért is fogok elköltözni Brooklynból, mikor végre majd megtehetem. Nem akarom, hogy a gyerekem olyan környezetben nőjön fel, mint amilyenben én. Azt akarom, hogy nyitott legyen előtte az út, mindent megtehessen, amit csak akar. Ne kelljen véres verítékkel megküzdenie azért, hogy kitörjön egy elátkozott helyről. Amikor csak hazamegyek, mindig valami kibaszott zűrbe keveredem. Csak azért járok haza, mert ott a család és néhány régi haver."

A háttérben zsizsegő gitár és a némi fojtott szövegelés – így érkezik a bizalom hiányáról szóló Lack There of, majd egy beüvöltött „fuck you!"-val indul be a dal, mely egyértelműen leszögezi, a Biohazard bizony senkiben sem bízik. „I Trust No One!" – szól a refrén, amihez sokat nem is lehet hozzáfűzni. A Pride kezdésekor finoman megbújik az akusztikus gitár, de 40 másodperc után már Danny duplázója pörög, majd visszatér a kezdő téma. Ennek a kettőnek a kissé hullámzó karaktert eredményező váltakozása jellemzi a dalt, mely két percnél irgalmatlanul besúlyosodik. A szöveg pedig arról szól, mennyire büszke a csapat a rajongóira. A Human Animal a lemez talán legsúlyosabb darabja: húzós málházása és Bobby finoman nyomasztó, díszítései tökéletes aláfestést jelentenek az emberi haragot megéneklő szöveghez. Bobby: „Mindegyikünkben benne van az őrjöngő harag, mindegyikünk egy potenciális gyilkos. Én is képes lennék ölni. Jó harcos vagyok, nincs mitől félnem, ha verekedésre kerül a sor, gyakoroltam is eleget. Tudom, hogy kell valakinek kitörni a nyakát, és képes is lennék rá, ha muszáj. Megjártam már néhány kórházat és életveszélyben is voltam párszor. Az emberi vadállat mindenkiben ott van. És ez elég félelmetes, ha jobban belegondolsz, hiszen az Egyesült Államok elnöke is csak egy ember. Ha én ki tudok kattanni, akkor ő is ki tud. Egyszer ő is elkezdheti nyomkodni a kibaszott gombokat, nem?"

Szünet nélkül, egy kitartott gitárhanggal, gyakorlatilag a Human Animal folytatásaként érkezik a sikálós riffel operáló Cornered, amelyben a srácok természetesen szintén komolyan megfejtenek. Ettől függetlenül a nóta ugyanolyan hatásos, mint bármelyik, komoly karriert befutott társa a State-ről, Evantől pedig ráadásul még egy kissé bújtatott óóó-zás is belefér. Bobby: „Ez egy olyan emberről szól, akit sarokba szorítottak. Aki úgy érzi magát, mint egy csapdába csalt patkány. Az Egyesült Államok kibaszott kormánya ihletett meg bennünket, mert egyszerűen sarokba szorítják a kisembert. Van egy tervük az új világrendről, ami kibaszott ijesztő. Ez egy hatalmas, gonosz birodalom, tele titkos társaságokkal, és folyamatosan ellenőrzik az ember életét. Ezért vannak a gettók nagyvárosokban és ezért él elkülönítve a középosztály és a felső tízezer. A kokain nem Amerikában készül, de mondd meg nekem, miért pont Brooklynban bukkan fel, és miért nem Beverly Hillsben? Miért tudok én tök könnyen fegyverhez jutni a szomszéd suli udvarán? Miért vagyunk tele italboltokkal, és miért nem látok ilyeneket a jobb környékeken? Mert a kormány így tudja a legkönnyebben elintézni a feketéket. Intézzétek csak el egymást, lehetőleg jól elzárva a fehér középosztálytól."

A záró Love Deniedot (melyet követően némi szünet után egy kis rappelés még felfért) Billy zongorázása vezeti fel, emiatt pedig egyértelműen a Failed Territory testvérének tekinthető. Bobby egy feelinges, a zongorával teljes összhangban álló, leginkább hard rock csapatokra jellemző szólót hoz benne. Tökéletes kontrasztként a híradós hangbejátszás után érkező riff a State talán legsúlyosabbja. Nem véletlen, hiszen egy személyes tragédia inspirálta, Bobby Hambel unokahúgát, Kathleen Englest ugyanis 14 évesen erőszakolták és ölték meg. Gyilkosát csak hat évvel később fogták el, amikor épp a State felvételei zajlottak. A lemezt a csapat a lány emlékének dedikálta.

Az első két anyag kiadói bénázása után a harmadik korongot a Warner igencsak megtámogatta, a speciális, narancssárga tokban és szintén ebben a színben pompázó korongra préselve érkező lemezhez három klip is készült. Mind a tok színvilágához passzoló képi megjelenésű Tales From The Hard Side és Five Blocks To The Subway, mind pedig a jóval komolyabb költségvetésről árulkodó How It Is óriási sikert aratott. Utóbbi nem is csoda, hiszen annak video-verziójában szintén látható az a Sen Dog, aki a dalban is igen sokat rappel, ráadásul a Cypress Hill-lel ekkor már igazi nagymenő az Államokban. A siker nem is maradt el, hiszen amellett, hogy meghívták őket a kor legrangosabb fesztiváljaira, a doningtoni Monsters Of Rockra és az eindhoveni Dynamóra is, ráadásul még a holland fesztivál tízéves fennállását ünneplő válogatáslemezre is felrakták az egyik dalukat. Bár a fesztivál előtt még arról volt szó, hogy a kiadmány – amelyet a Roadrunner gondozott - egy új Bio-dalt is rejt majd, arra végül a Punishment Clean Versionként aposztrofált változata került fel.

Természetesen igen masszív turnézás következett a State megjelenése után, amely során a Slayerrel és a Machine Headdel nyomultak együtt, majd már önállóan következett Ausztrália, Új-Zéland és Európa. Billy: „Tényleg erőltetett menetben haladunk, de mégsem érezzük feszítettnek a tempót, mert mindent megteszünk azért, hogy kitörjünk a napi rutinból. Nem csak alvásból, utazásból, beállásból, koncertből és bulizásból állnak a napjaink. Először is, a bulizást nem visszük túlzásba. Egyikünk sem drogozik és csak Bobby és én iszunk, de mi is csak módjával. Reggel korán kelünk és sportolunk: gyúrunk, jiu-jitsuzunk, hódeszkázunk, amit épp lehet. Fel kell pumpálnunk a várnyomásunkat, mert ettől érezzük, hogy élünk. Ha az ember csak heverészik a buszon, totál eltunyul, de mindig dalokat írni sem lehet. Szükségünk van a változatosságra, ezért igyekszünk az utazás során minél több dolgot megnézni. És ha már tényleg mindent láttunk, előkapjuk a hordozható magnót, és felvesszük az új ötleteket."

Új témákból pedig nem volt hiány: egy dal, a Beaten a Tales From The Crypt: Demon Knight című film soundtrackjére került fel 1995 elején, olyan előadók szerzeményeivel együtt, mint a Pantera, a Machine Head vagy a Ministry. Ezen kívül is sorban születtek a friss témák, de ezek végül nem a később már Bobby Hambel nélkül érkező Mata Leaón, hanem a ritkaságokat rejtő, 2001-es Tales from the B-Side-on láttak csak napvilágot, amelyen ezt a korszakot a Falling és a Sadman képviseli.

Bármennyire is egységesnek tűnt a csapat, a megérdemelt és végre elért sikert (a State több mint egymillió példányban ment el világszerte), az eredeti négyes nem élvezhette sokáig a diadalt: Hambel ugyanis személyes nézeteltérések miatt kikerült a bandából. Ha meghallgatjuk a négyes rajtszámmal induló, trióban készült Mata Leaót, rögtön világossá válik, mit veszített a csapat Bobby távozásával. Az eredeti négyes nagy egymásra borulására végül 2008-ig kellett várni, ám a sors fintora, hogy a klasszikus felállás végül a közösen írt visszatérő anyag, a Reborn In Defiance megjelenését sem érhette meg, hiszen Evan Seinfeld közvetlenül a felvételek után lelécelt. A Biohazard azóta is nélküle nyomul, a bőgőt pedig az a Scott Roberts kezeli, aki 2003-tól 2006-ig már játszott a bandában, épp csak Bobby Hambel helyén. Bár nem lett rossz, a Reborn In Defiance egyértelműen nem olyan tigris, amilyennek sokan vártuk, a State Of The World Addressnek például nyomába sem ér, de ez tán nem is csoda, hiszen a harmadik Biohazard lemez valóban a '90-es évek egyik kiemelkedő, meghatározó alkotása volt.