Shock!

Megtörtént tehát a visszatérés, amit tényleg senki sem vehetett biztosra. Kovács Ferike Maglódról a Facebookon, illetve metalKiller666 a kommentszekcióban feddhetetlen erkölcsi világítótoronyként persze nyilván most is pontosan tudja, mi az egyetlen fekete-fehér, objektív igazság Tim Lambesis börtönbüntetése meg az As I Lay Dying felélesztése témájában, én azonban nem tagadom, tanácstalan vagyok a kérdésben. Maradjunk annyiban: legitim pro és kontra érvek egyaránt felsorakoztathatók annak kapcsán, elfogadható-e ez az egész így, ebben a formában, vagy sem.

Persze némileg egyszerűbbé teszi a helyzetemet, hogy sosem ápoltam különösebb érzelmi viszonyt a San Diegó-i metalcore-osokkal, szóval a fenti dilemma hálistennek nem az én dilemmám. Így aztán nem tudok mást tenni, mint hogy kizárólag a produktumot, a dolgot önmagát nézem, és kiragadom a készítés kontextusából. Pedig utóbbi megközelítésnek egyébként nem igazán vagyok híve. Viszont az As I Lay Dying ebben is megkönnyíti a dolgomat, ugyanis jottányit sem változtak, és zenei szempontból most is pontosan olyanok, mint a kényszerszünet előtt.

Nálam annak idején valamiért átcsúszott a radar alatt ez a csapat, inkább a velük nagyjából egy ütemben felfutott keleti parti metalcore-alakulatokat hallgattam úgy bő másfél évtizeddel ezelőtt, a stílus fénykorában. Ezzel együtt ugyanakkor mindig is elismertem a banda munkásságát, zeneileg nem lehetett fogást találni a történeten. Nem rukkoltak elő olyan kivételes dallamokkal, mint a Killswitch Engage, nem produkáltak olyan briliáns gitármunkát, mint a Shadows Fall, és nem voltak olyan intenzívek sem, mint legszebb pillanataiban az Unearth, de tagadhatatlanul jó ízléssel vegyítették az irányzatban szokásos összetevőket. Most sem történt másképp. Komolyan, mintha csak el sem telt volna hét év a legutóbbi Awakened után, ott folytatják, ahol abbahagyták. Vagy ahol mindig is tartottak, hiszen az As I Lay Dying azért nem tartozik azon bandák sorába, akik lemezről lemezre valami másba kezdenek. Tegyük hozzá: aligha állt most előttük ettől eltérő lehetőség, hiszen egyelőre még a történet létjogosultságáról kell meggyőzni a rajongókat. Arról, hogy adjanak még egy esélyt Timnek. Meg persze kisebb mértékben társainak is, akik korábban kerek perec leszögezték: vele aztán soha többé, de végül természetesen azért mégis.

Úgy gondolom, aki régen szerette őket, azt a Shaped By Fire akár ki is billentheti a várakozó álláspontról, ez ugyanis egy elhajlásoktól mentes, hallhatóan sok munkával összerakott As I Lay Dying-lemez. Ha jelent még valamit 2019-ben a metalcore besorolás, akkor korrekt cuccot tettek le az asztalra a stílusban, zeneileg tényleg ember legyen a talpán, aki bele tud kötni. A Blinded, a címadó, az Undertow, a finom bevezetésből kibontakozó The Wreckage (talán az egész anyag legjobbja) vagy a My Own Grave kiválóan megírt dalok Nick Hipa és Phil Sgrosso jellegzetes svédamerikai riffelésével, szép szólómunkájával, Tim üvöltözésének és Josh Gilbert tiszta dallamainak kettősségével, Jordan Mancino továbbra is letaglózó dobtémáival. Aztán persze akadnak klisésebb, kevésbé érdekes tételek, ha úgy tetszik, rutinszerű stílusgyakorlatok is (a legnyilvánvalóbb a Gatecreeper), de szerencsére ezekből van kevesebb. És naná, hogy szól is a lemez, mint az állat, amin aligha lepődik meg bárki. Mint azon sem, hogy a szövegek alapvetően az emberi hibák, bűnök, a vezeklés és a megbocsátás témaköre körül forognak. Minimum furcsa, sőt, konkrétan pszichopata dolog lenne, ha Lambesis még csak áttételesen is másról próbálna énekelni, és úgy tenne, mintha mi sem történt volna... A nagy kérdés persze az, hogy az As I Lay Dying tábora képes lesz-e erre. Az amerikai eredmények egyelőre elég kiábrándítónak tűnnek – a Billboard-lista ötvenedik helyén kezdett az anyag, ami 2003 óta a leggyengébb helyezésük  –, Európában azonban jobban nyitottak, mint bármikor korábban, és nálunk is nagy sikerrel koncerteztek pár hete.

Mint említettem, nem feltétlenül szeretnék állást foglalni annak kapcsán, hogy jár-e a tabula rasa az As I Lay Dyingnak ezzel a tagadhatatlanul kőkemény háttérrel, vagy éppen ellenkezőleg, menjenek mind az öten a jó büdös picsába a szembesítős videójukkal meg a nyilatkozataikkal együtt. És ezzel nem a forró kását kerülgetem, hanem tényleg fogalmam sincs, hogyan álljak ehhez az egészhez, mert mindkét verziót alá lehet támasztani értelmes érvekkel. Viszont szerencsére nem is érdekel annyira a dolog, hogy hosszasan agyaljak rajta. A pontozástól inkább eltekintenék, de zeneileg alighanem kihozták a Shaped By Fire-ből a lehetséges maximumot, innentől fogva pedig mindenki döntse el maga, emberileg befér-e neki ez az egész, vagy sem. Itt ugyanis ezen áll vagy bukik minden. Megígérem: akármelyik oldalra is állsz, nem fogok ítélkezni feletted, hiszen ki vagyok én ahhoz?