Shock!

Míg Yngwie Malmsteen koncertje előtt voltak még kétségeim a nézőszámot illetően, itt a közel teltházat jó előre borítékolni lehetett. Na persze nem a nyitóbandaként funkcionáló “ifj. Sztrató”, azaz a Thunderstone szolgált rá a megkülönböztetett figyelemre... Volt nekik tavaly egy Virus című lemezük, amelyet finoman szólva nem zártam a szívembe, és a koncert alapján se tűnt többnek a csapat középszerű rénszarvas-metal társulatnál tök átlagos zenészekkel és dalokkal. Mindent felvonultattak, ami a főzenekar repertoárjában megtalálható – gyors, epikus, lírai, drámai tételeket egyaránt –, ám az egyéniség, a különlegesség otthon maradt. Mindegy, csak eladható legyen, mi?!.. Nem festettek rosszul a színpadon, ám igazi jellegzetességet se mutattak.

Az ifjú finnek felejthető produkciója után a Symphony X bő egy órája maga volt a komplex és dallamos metal mennyországa! Legutóbbi korongjuk, az Odyssey nálam minimum egy szinten mozog a nagy közönségkedvenc The Divine Wings Of Tragedy lemezzel, és pontosan ez a két alkotás került a buli középpontjába. Meg kell jegyezni, a tagok így élőben nem azok a kimondott mozgásművészek. Michael Romeo gitáros fizikai értelemben is egy súlycsoportban indul Yngwie-vel, és mintha Russell Allen is felszedett volna egy-két fölös kilót, de még ha nem is rázták ki a frissen mosott hajakból a proteint, a játékban senkinél nem akadt kivetnivaló. Russnál láttunk már hatalmasabb színpadi partymestert is, a hangszálzsonglőrök között viszont kétségtelenül az élbolyban nyomul az ember! Mindent tud Ronnie James Dio és Tony Martin érzelmektől feszülő, hurrikánerejű énekstílusáról, és ehhez a saját egyéniségét hozzátéve koncerten is lenyűgözött. Könnyedén váltott kristálytiszta, szárnyaló dallamok világából rekedt “ordításba” és/vagy vissza (akár egy dalon belül is!..), amikor pedig a Wicked utolsó refrénje előtt egyedül őt lehetett hallani a kiállásban azzal a Robert Plant módjára hosszan elnyújtott dallammal, azzal végképp kiütött! A buli legmeghittebb perceit a balladisztikus Awakenings hozta, míg az Inferno (Unleash The Fire), a Smoke And Mirrors és az Of Sins And Shadows, a nap egy-egy fénypontjaként, a műfaj valamennyi hívét bemozdította. A nagyérdemű tehát bizonyított, a “New Jersey-i Szimfonikusok” szintúgy.

Ugyanígy a Stratovarius is, akiket másodszorra fogadhattunk Pesten, és akik ezúttal is alaposan meghálálták a vendéglátást. Jó előre mondom, nekem az Elements Part I album nem lett akkora kedvencem, mint az Infinite, úgyhogy tartottam is attól, hogy az idei koncert nem fogja kiváltani belőlem azt a hatást, mint a három évvel ezelőtti varázslat. Leszögezem azonban, hogy ismét a hírnevüket igazoló, ahhoz méltó bulit csaptak Timo Tolkkiék. Az aktuális “slágerrel”, az Eaglehearttal és a Find Your Own Voice-szal indítottak, majd olyan régebbi sikerekkel szereztek örömteli pillanatokat az egybegyűlteknek, mint a Kiss Of Judas, a Father Time, a Speed Of Light és így tovább. Az extra látványt most is nagyszabású pirotechnika és a múltkorinál (az valami csúcs volt, de tényleg!) némileg talán szerényebb háttérvetítés szolgáltatta, a maratoni hosszúságú műsorral viszont derekasan kitett magáért a kvintett.

Mondjuk a Soul Of A Vagabond-Destiny-Fantasia sor nekem kissé megerőltetőnek bizonyult, itt érzésem szerint már túllőttek a célon a fene nagy monumentalitással, nem várt kellemes meglepetésként ért ellenben a kora 90-es évek Strato-nótáinak felbukkanása, ha csak részletekben, egyveleg formájában is: We Hold The Key, We Are The Future, Dreamspace, The Hands Of Time, sőt Fright Night is a ’89-es debütalbumról! Ennyit arról, hogy teljesen kiszámíthatóvá vált volna a banda. Természetesen a publikum is így vélekedett, szóval az Elements II turnéján jöhet majd a következő, immár menetrendszerű budapesti Stratovarius-fellépés – remélhetőleg újabb tömegvonzó vendégzenekarral a Rhapsody és a Symphony X után...