Shock!

Elég szomorú, hogy egyesek, akik régen imádták a Biohazardot, ma már csak Biohazard-emlékzenekarként beszélnek a brooklyni négyesről. Annál is felfoghatatlanabb számomra a dolog, mivel Evanék ma is tiszta erőből nyomulnak: zsinórban készítik a jobbnál jobb lemezeket, és Európában is rendre felbukkannak, miközben formahanyatlásnak a legapróbb jelét sem érzékelni náluk. Azért az előbandákat megválogathatták volna gondosabban is ezúttal.

A nyitó Do Or Die izomcore-ja akkor lett volna több, mint értékelhető, ha nem folynak annyira össze a lassú, kimért tempók. Az énekes hangja roppant bika volt, ám a legkiemelkedőbb riffeket a Sepultura-féle Roots nótában sütötték el. Erre legalább meg is mozdultak jó páran – az persze nem dicséri a csapatot, hogy a saját dalok nem váltottak ki hasonló reakciót a jelenlévőkből...

A bájos nevű Terror muzsikájából nem hiányzott a lendület, az egyéniség annál inkább. Profin tolták, szó se róla, de ilyen stílusú és szintű HC/punk brigádból nem egyet láthattunk már – mondom én, és mégis akadt, aki elsősorban miattuk jött el, a főbandát utána meg sem várva.

A mélypontot a Caliban jelentette. Náluk aztán volt minden: dallamos emo betétek, svéd metal és egy az egyben lenyúlt Slayer-riffek. Ez így még nem lenne olyan borzasztó, ám mindezt csak egymásra dobálták és úgy hagyták, nem alkottak belőle ütőképes elegyet. A bajt a suta mozgású antifrontember tetézte (egészen úgy nézett ki, mint Barney a Unitedből).

De legalább nem kellett amiatt aggódnom, képes lesz-e megmenteni a bulit a főzenekar, mert a Biohazardban vakon meg lehet bízni. Sose fogom elfelejteni, mekkorát zenéltek, amikor először jártak Budapesten, és azóta is csak érettebb muzsikusok, illetve színpadi előadók lettek. Óramű-pontossággal játszottak, egyetlen hangot/dobütést sem elsumákolva, miközben folyt a pörgés-forgás, csupán a számok között időztek huzamosabb ideig a szilárd talajon. Danny Schuler dobos játékát mindig is imádtam. Csak kevesen képesek ilyen szinten egyesíteni az agresszív, arcbamászó gyors tempókat, és az eszméletlen feszesre húzott, “ugrálós” ütemeket, ha egyáltalán... Naná, hogy most is elkápráztatott!

A Billy mellett nyomuló sokadik új gityós igen ügyesen elsajátította Bobby Hambel egyedi mozgását, még kinézetre is az öreg horpadtarcú jutott eszembe róla. Emellett ma sem felejtették el hőseink, honnan jöttek és mi fán terem a zenekarok közötti összetartás. Billyn egyaránt lehetett Do Or Die-, Terror- és Caliban-pólót látni, sőt a három banda nevét a buli alatt is bemondták. A műsor pedig... Nem nehéz kitalálni, az Urban Discipline és a State Of The World Address lemezekről ment le a legtöbb nóta, az azóta kiadott albumok közül pedig természetesen a legutóbbi Kill Or Be Killed kapott komolyabb szerepet. Viszont az eszeveszett gyorsulást és Bio-groove-okat váltogató Never Forgive, Never Forget abszolút egyenrangú társa lett a Punishment, Wrong Side Of The Tracks, Tales From The Hard Side stb. daloknak.

A majdnem pont egy órás műsort a színpadmászás okozta incidensek sem akasztották meg, bár Evan mester egy alkalommal rendesen kiosztotta az egyik szekust, akinél durva túlkapást észlelt. Onnan, ahol álltam, nem lehetett megállapítani, mi történt pontosan, de inkább hagyjuk is; fő, hogy végig a zenéé maradt a vezető szerep, és végül is a közel félházasra hízott nézőtábor se mutatott olyan rosszul a teremben. Nagyon remélem, hogy sok Biohazard koncertről lesz még alkalmam írni, mert messze még az idő, amikor ezt a bandát le lehet írni!