Shock!

Ha egy üzlet beindul... Amióta a Metal Blade leigazolta Udo Gerstenmeyeréket, ez a képtelen nevű társulat sokszorosan meghálálta a kiadó bizalmát, és a lendületes (de nem full speed), billentyűvel díszített európai heavy metal rajongói is évente juthatnak a nekik járó "prémfém"-adaghoz. A tavalyi The Last Millennium? lemez különösen jól sikerült, a mostani pedig várhatóan tovább stabilizálja majd a zenekar helyét a mezőnyben.

Tisztában van a lehetőségeivel maga a Chinchilla is, és tudatosan a piacra dolgozik. Szerencsére náluk ez nem jelent egyet a teljes izgalommentességgel, sőt a Madtropolis albumon több meglepő, váratlan ötlet is felbukkan. Összességében visszavett a csapat az intenzitásból a tavalyi koronghoz képest, pontosabban a rájuk jellemző feszesre húzott tempók mellé becsempésztek néhány higgadtabb pillanatot is. Így jutunk el az Our Destiny és az Újvilág szimfónia hangjaival induló A Dance With The Devil kettősétől a kimértebb When The Sand Darkens The Sun nótán át (ide a Motörhead tagjaként elhíresült Eddie Clarke, alias Fast Eddie gitáros küldött fel egy jó kis rock n'rollos szólót) a balladisztikus Satellite-ig, amely ráadásul az egyik legjobb eresztés is az anyagon.

A közbeeső Entire World, illetve a Turn Around The Magic Table a lemez második felében kicsit a Horrorscope lemez (hát igen, a Metal Blade szerződés előtt is volt itt élet...) epikus zenei világát hozza vissza lassú, mondhatni doomos döngölésével. De még a gyorsabb számok között is akadnak csemegék, mert pl. a Money Rules Everything főriffje és a billentyű hangzása nem kevés Deep Purple-/Rainbow-hatást mutat. Nem éppen vidám címe és témája ellenére csaknem táncra perdültem tőle a szoba közepén. A Heavy Metal (így bizony!) nevet viselő tételnek inkább a címe és a szövege érdemel említést, ez afféle köszönetnyilvánítás a banda részéről a nagy zenei példaképeknek és a rajongóknak. A legtöbb dalt amúgy laza szövegi koncepció fogja össze. Az interjúban erről bővebben is olvashattok most csak annyit, hogy a lemezcímben (valamint az intro és az outro címében is) szereplő őrült város a világ hatalmi elitjének, az ő kapzsiságuknak és gátlástalanságuknak egyfajta jelképe.

Örömmel nyugtáztam, hogy a 2000-ben debütált Thomas Laasch énekes is megtalálta a saját hangját a csapattal együtt. A legjobbat a kevésbé tipikusnak mondható dalokban nyújtja, sajnos azonban nem ússzuk meg egy-két sablonosabb darab nélkül, amelyekben az énekdallamok is szinte automatikusan jönnek, mint bármilyen sorozatgyártott termék a futószalagról... Ezen a téren tehát még mindig van hová fejlődni, mert a töltelékízű számok elhagyásával minimum The Last Millennium?-szintű munka lenne az egyébként így sem vészes hosszúságú Madtropolis.