Shock!

A Deep Purple a jelek szerint hamarosan végre nekidurálja magát a következő nagylemeznek, ami egyben minden bizonnyal a veterán hard rock banda utolsó stúdióprodukciója is lesz. Az utóbbi napokban ugyanakkor sajnos nem ennek kapcsán lehetett találkozni velük a híradásokban, hanem Jon Lord tragikus halálhíre miatt. Minden rockbillentyűsök legnagyobbikának életműve előtt majdhogynem lehetetlen méltóképpen tisztelegni. Hajlunk arra, hogy egyetértsünk a világ egyik leghatalmasabb Deep Purple fanatikusával, bizonyos Lars Ulrichhal, és megerősítsük: bizonyosan nem létezett hozzá fogható muzsikus a hard rock műfaj története során. Életének eseményeit egy cikkben lineárisan felsorolni meglehetősen banális húzás lenne – így aztán inkább önkényesen kiragadtunk egy periódust a banda karrierjéből, és hozzácsaptunk némi szubjektívet is. Nyugodj békében, Jon!

A Deep Purple 1976 júliusában oszlott fel, méghozzá egy meglehetősen vitatott periódust követően, pedig egy ideig úgy tűnt: a klasszikus Gillan – Blackmore – Glover – Lord – Paice felállás szétrobbanása után is van élet. Az énekes- és basszusgitároscsere után kiadott 1974-es Burn a zenekar történetének egyik legsikeresebb albuma lett, és kritikai fogadtatása is felülmúlta a várakozásokat, ám az ugyanazon évi Stormbringer kísérletezősebb, funkosabb iránya már megosztotta a közönséget – és magát a zenekart is, hiszen ezután Ritchie Blackmore is távozott a fedélzetről. A Tommy Bolinnal megírt és felvett 1975-ös Come Taste The Band a csapat hattyúdalát jelentette, és ugyan mai fejjel ez is kiváló, klasszikus lemez, igazából nem csoda, hogy akkoriban a többség úgy látta: ezen a néven ebbe az irányba nem kellene tovább haladni. Az utolsó felállás tagjai pedig meg is értik ezt ennyi év távlatából. Glenn Hughes: „Így utólag azt hiszem, hogy Ritchie-nek egyedül David Coverdale-t kellett volna bevennie a Deep Purple-be, ha bluesosabb irányba akart elmozdulni, engem pedig nem lett volna szabad beállítania a csapatba. Mivel így David és én is énekeltünk, a zenekar egy súlyos és kemény bluesbanda helyett inkább az Everly Brothers hard rock verziójává változott. Roppantul élveztem a Purple-ben eltöltött idő minden egyes percét, de azért akkor sem voltam egy második Roger Glover. Én vittem be a csapatba a funkos hatásokat meg egy csomó más zenét is, így nem is csoda, hogy a későbbiekben Ritchie rendszerint engem tett meg bűnbaknak azért, mert a Stormbringer némileg elkanyarodott a klasszikus Deep Purple hangzástól. Blackmore lemaradt valahol a '70-ed évek elejének zenéjénél, és képtelen volt továbblépni, új hatásokat beengedni a saját kis megkövesedett világába."

A hosszúra nyúlt szünet persze nem jelentette azt, hogy a tagság eltűnt volna a reflektorfényből, hiszen ilyen-olyan leosztásokban mind jelen voltak a színtéren, útjaik pedig itt-ott keresztezték is egymást. Lord és Paice eleve közösen kezdtek zenélni a feloszlás után a Paice, Ashton & Lord nevű formációban, ami aztán ígéretes indítást követően földbe állt. Lord ezután 1978-tól a Whitesnake-ben üzemelt Coverdale mögött, és egy évvel később Paice is csatlakozott hozzájuk. Roger Glover 1979-ben csatlakozott Blackmore-hoz a Rainbow-ban (de előzetesen a szólópályára lépett Ian Gillan egyik albumán is producerkedett), így mindez azt eredményezte, hogy Mark II tagjai az énekest leszámítva mind vállvetve muzsikáltak. Mindez azonban átmeneti állapotnak bizonyult, mert egy idő után mindannyian elégedetlenek lettek helyzetükkel. Gillan szólópályája pár eredményes év után megfeneklett, sokan pedig csak a fejüket csóválták, amikor a visszatérő torokproblémákkal küzdő, jó pár extra kilót felszedett énekes 1983 elején belépett a Black Sabbathba. Lord és Paice csupán statiszták lehettek Coverdale mögött, amit a dobos egy idő után meg is elégelt, és három év után vette a kalapját, hogy csatlakozzon inkább Gary Moore-hoz. Eközben Blackmore és Glover is egyre inkább megfenekleni látszottak a Rainbow-val. A Joe Lynn Turner énekessel egy minden korábbinál AOR-osabb, rádiórockos irányba elmozdult zenekar eltávolodott a gyökereitől, és egy idő után már maga Blackmore sem látott fantáziát a folytatásban: „Joe mindig a balladák rabja volt, és mivel én is egy szelídebb fázison mentem át akkoriban, egy ideig nagyon is élveztem a dolgot. A baj csak az volt, hogy amikor egy igazi hard rock nótát akartam játszani, Joe valahogy nem tudta előadni az ilyesmit. Először nem zavart a dolog, de a végén már nagyon hiányoztak a keményebb, riffelősebb, lendületesebb dalok. Joe kitűnő énekes, de túl finom a rock'n'rollhoz. A végén már annyira idegesített ez az egész, hogy emiatt kezdtem el komolyan fontolóra a Deep Purple újjáalakítására érkező ajánlatokat."

Merthogy a Deep Purple a '70-as évek vége óta folyamatosan kapta a jobbnál jobb ajánlatokat az újjáalakulásra. A zenei klíma, a hard rock és heavy metal színtér egyre erősödő állapota egyaránt azt mutatta, hogy a csapatra az új évtizedben is lenne kereslet. Ez az 1980-as Deepest Purple válogatáslemez eredményei alapján bárki számára egyértelművé válhatott, a kollekció ugyanis úgy is a brit listák élére került, hogy megjelenésekor a zenekar már négy éve nem létezett, és az Egyesült Államokban is platinalemez lett. (Érezte az új idők szellemét a banda korai éveinek énekese, Rod Evans is, aki megkísérelt turnéra indulni Deep Purple-ként, ám végül 672 ezer dollár kártérítést kellett kifizetnie korábbi társainak a név jogosulatlan használatáért.) Már 1982-ben úgy tűnt, hogy összejöhet a dolog (állítólag Blackmore konzultált Gillannel és Lorddal a témában, egy európai koncertszervező pedig meg is kezdte a helyszínek lekötését), ám végül még további két évet váratott magára az összeölelkezés. 1984 elejére a tagok gyakorlatilag mindegyike eljutott egy olyan pontra, ahonnan csakis a Deep Purple reunion jelenthette a továbblépést (Moore dobosaként még Paice volt a legjobb helyzetben mindnyájuk közül).

Az újonnani kooperációt ezúttal elsősorban Gillan erőltette, de különösebben a többieket sem kellett győzködnie: a Deep Purple Mk 2 felállásának tagjai 1984 első felére hallgatólagos egyetértésre jutottak az újjáalakulás kérdésében. Utolsóként Lord csatlakozott a klubhoz, miután Blackmore egy skandináv Whitesnake koncert előtt személyesen kereste meg, hogy rábeszélje a csatlakozásra. Ezután néhány nappal, 1984 áprilisában, Kentuckyban 1973 óta első ízben ismét egy légtérben tartózkodott a nagy ötösfogat, és megállapodtak az újrakezdésben. Az erről szóló szerződést a következő héten, New Yorkban írták alá, április 27-én pedig a híres rock DJ, Tommy Vance rádióműsorában be is jelentették a hírt.

A Deep Purple már a következő hónapban megkezdte a munkát az új dalokon Észak-Vermontban, miközben a rocksajtó a nevüktől volt hangos. Mindez nem csoda: a banda újonnani összeborulása talán a hard rock történelem első (ám messze nem utolsó...) igazán nagy második nekifutása volt, így a közönség és a szakma egyaránt hatalmas felhördüléssel fogadta a hírt. Hazugság lenne azonban azt állítani, hogy osztatlan lelkesedés övezte a történteket: természetesen ők sem úszták meg azokat a hangokat, amelyek szerint a zene csupán másodlagos szerepet játszott a döntésben. Mivel mindegyik tag elégedetlen pályájának alakulásával, ismét hatalmas pénzeket akarnak keresni – lehetett hallani úton-útfélen. Lord: „Súlyos tévedés, hogy kizárólag a pénz miatt tértünk vissza. A Deep Purple-t akkor alakítottuk újjá, amikor mindenkinek megszűntek a korábbi kötelezettségei. Ritchie-nek meg Rogernek persze könnyű dolga akadt, hiszen a Rainbow gyakorlatilag az ő zenekaruk volt, ráadásul komoly belső problémák is jelentkeztek a csapatnál, és akkoriban már a csillaguk is leáldozóban volt. Ian Gillan a rövid és nem túl sikeres Black Sabbath kirándulás után szintén szabad volt, Ian Paice pedig ugyan leszerződött egy 1984-es amerikai Gary Moore turnéra, de Gary nagyon rendes volt, és viták nélkül elengedte. Ami engem illet, már régóta pedzegettem Davidnek, hogy ki szeretnék lépni a Whitesnake-ből. Az utolsó években már elég kényelmetlenül éreztem magam ott, mert többnyire mások zenéjét játszottam. Köztudott, hogy a Whitesnake egyedüli vezére David, aki személyiségként és kiváló dalszerzőként saját hatáskörben szabja meg a banda zenei irányvonalát. A Deep Purple úgy jött ismét össze, mintha egy vadonatúj bandaként érkezne meg a '80-as évekbe. A próbákon egyetlen régi dalunkat sem játszottuk, csak az újakat, mert egy percig sem nosztalgiazenekarról, nosztalgialemezről és nosztalgiaturnéról volt szó, hanem arról, hogy ismét teljes erőbedobással nekiindulunk. Azt természetesen ostobaság lenne letagadni, hogy óriási előnnyel kezdhettük újra a munkát, mert a Deep Purple név még tíz év szünet után is nagyon komoly vonzerőt jelentett, de igyekeztünk minden téren az új nótákra helyezni a hangsúlyt. Teljesen elkötelezettek voltunk a zenekar iránt, nem egy alkalomról volt szó az elejétől fogva. Egyből rendszeres lemezfelvételeket és turnékat terveztünk."

A zenekar nem ült túl sokáig a friss anyagon: júliusban és augusztusban, mindössze hat hét alatt felvették a teljes következő nagylemezt, ami eredetileg a The Sound Of Music munkacímen futott (nem véletlenül: tavasszal Vermontban a Von Trapp család egyik birtokán dolgoztak...), miközben a sajtóban máris a lehetséges turnéról folytak a találgatások. A bandáért több nagy kiadó is bejelentkezett, ám ők végül a PolyGram ajánlatát fogadták el, és Hamburgban folytatták a munkát az utólagos simításokkal, illetve a keveréssel. A lemez produceri teendőit pedig maga Glover vállalta magára. A döntés adta magát, hiszen a basszer a '70-es évek elejétől kezdve rendszeresen bizonyította ilyen irányú affinitását az ELF, a Nazareth, a Judas Priest vagy példának okáért Gillan és Coverdale egyes albumain, sőt, a Rainbow utolsó három stúdióanyagát is ő jegyezte zenei rendezőként. Roger eredetileg egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, hogy a Purple-nél is beüljön a másik oldalra – túl komolynak érezte a felelősséget, és úgy gondolta, ennyi idő után jót tenne nekik egy külső fül a munkálatok során –, de miután látta, hogy társai megbíznak benne, végül megnyugodott, és elvállalta a feladatot. A stúdiómelóval párhuzamosan a Deep Purple élőben is kipróbálta magát egy titkos klubbulin egy apró hamburgi helyszínen, természetesen mindenféle előzetes hírverés nélkül. A végül Perfect Strangers címet kapott lemez 1984. november 2-án került a boltokba.

Ilyen hosszú szünet után igazából kevesen tudták, mit várjanak a Deep Purple-től, de a hosszú szünet hallhatóan óriási lökést adott a csapat hangzását leginkább meghatározó Blackmore / Lord párosnak, és persze a többieknek is. Az anyag minden egyes pillanatában áradt a muzsikából a hihetetlen kreatív energia, és természetesen azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a Mark II szétválása óta már több mint egy évtized telt el. Így a Perfect Strangers sem hangzását, sem zenei anyagát tekintve nem volt poros: nosztalgiaalbum helyett egy minden ízében korszerű, súlyos hard rock lemezt készítettek.

Mindezt már a nyitó Knocking At Your Back Door is egyértelművé tette, ami egyike a zenekar kései mesterműveinek: fanyar hangulatú, a fejből kiirthatatlan témára épülő darab Gillan jellegzetes sikamlós szövegével, hatalmas dallamokkal és azokkal a bizonyos apró finomságokkal, amik mindig is páratlanná tették a zenekart a színtéren. A nyitás minden kétséget kizáróan az album egyik ékköve, de a folytatásra sem lehet panasz: a Lord billentyűi által dominált, fajsúlyos Under The Gunban Blackmore kezében először füstöl el ismét a gitár. A Nobody's Home bevezetőjének szintetizátorhangszíne szintén egyértelműen arról árulkodik, hogy a banda megérkezett a '80-as évekbe. Maga a dal amúgy egy pattogós tempójú, Paice beton ritmusaira épülő tétel elég egyenes szerkezettel, szorosan egymáshoz simuló, gurgulázó gitár- és Hammond-témákkal (íme az élő példa arra, hogy a billentyűk nem feltétlenül habosítják a hangzást, hanem épp ellenkezőleg...), illetve tízpontos szólókkal Lordtól és Blackmore-tól. A fémesen bluesos lüktetésű Mean Streak ezzel szemben az anyag egyik legegyértelműbb visszautalása a '70-es évekre laza, magabiztos húzással, ám igazából csak felkészít az anyag címadó dalára.

A Perfect Strangers a Knocking At Your Back Door mellett az album csúcspontja: Lord jelentőségteljes orgonájával kezdődik, majd Blackmore valaha írt egyik legsúlyosabb riffjével folytatódik. Különösebb villantásoktól mentes, ám ökörként húzó, félelmetesen hatásos dal ez, amiből csak úgy árad a fölényes magabiztosság (nem véletlenül imádja feldolgozni mindenki azóta is), a zene pedig tökéletesen harmonizál a több síkon is értelmezhető szöveggel. Ezután nem egyszerű hasonlóan erőset mutatni, így gyökeresen más vizekre eveznek a gyorsabb, pörgős A Gypsy's Kissben, benne Lord komolyzenei ihletésű középrészével. Ennél azonban mindenképpen kiugróbb a Wasted Sunsets líra, ami ismét kivételes értékekkel büszkélkedhet, Blackmore pedig a csillagokat is legitározza benne az égről. Játéka ugyanolyan, mint ő maga: ösztönösen zseniális, szikrázó és teljesen kiszámíthatatlan. Soha nem voltam képes megunni, amiket például ebben a dalban is elővezet.

A Hungry Daze abból a szempontból talán meglepő lehet, hogy a keleties főtéma a Rainbow Gates Of Babylonjának közeli rokona. Talán ez az egyetlen dal a lemezen, ahol a legendás magasaknál kissé hallatszik, hogy Gillan hangja nem volt a topon ebben az időszakban, de maga a dal ettől még csont nélkül tíz pont. A záró Not Responsible annak idején a bakelitverzión már nem szerepelt, csak a CD-n és a kazettán, nálam azonban ez is kedvenc: egyszerre modern és ízig-vérig klasszikus Deep Purple téma belassulós, menetelős tempóval, újfent állati fogós dallamokkal. (A '99-es újrakiadáshoz még a Son Of Alerik című tízperces instrumentálist is hozzácsapták, ez annak idején a címadó dal maxijának B oldalán látott napvilágot.)

Az album fogadtatása alapvetően pozitív volt néhány elmaradhatatlan „ugyan, hol van ez már a régiekhez képest!" véleménnyel megspékelve, ám az üzleti eredmények minden előzetes várakozást felülmúltak. A lemez Nagy-Britanniában az ötödik helyen kezdett, és további egy hónapon keresztül a Top 40-ben maradt, az Egyesült Államokban pedig a tizenhetedik pozícióban indítottak, aminél korábban csak négy Purple kiadvány tudott magasabbra kapaszkodni a Billboard-listán. A turné decemberben vette kezdetét Ausztráliában és Új-Zélandon, méghozzá hatalmas érdeklődés mellett: Adelaide-ben egyenesen zavargások törtek ki a koncert helyszínén, miután az összes jegy elfogyott, és sokezren nem jutottak be a stadionba. Noha a csapat teljesítményéről megoszlottak a vélemények (Gillan hangja állítólag még kicsit rozsdásnak tűnt, és különösebben Blackmore sem erőltette meg magát ezeken a bulikon), a fogadtatásra sehol nem lehetett panasz, főleg, hogy Sydneyben még George Harrison is felbukkant a színpadon némi vendégszereplés erejéig.

Az 1985 elején indult amerikai körút szintén végig diadalmenetnek bizonyult végig zsúfolt teltházakkal, kizárólag sold out fellépésekkel igen komoly méretű arénákban: a Deep Purple harmincöt koncerten csaknem 530 ezer ember előtt játszott. A zenekar a bemelegítésnek is tekinthető ausztrál bulik után ekkorra már kezdett felengedni: a program folyamatosan egyre hosszabb lett, és estéről estére váltak színesebbé, felszabadultabbá, sziporkázóbbá a '70-es évek legendás koncert közbeni jamjei is. A legtöbb persze mindig a hangulatember Blackmore-on múlott, akinek ekkoriban is akadtak meglepő húzásai. Néhány alkalommal például majdnem botrányba fulladt az este, amikor a gitáros nem volt hajlandó visszajönni ráadást adni, és ilyenkor a Purple leghíresebb dala, a Smoke On The Water bizony kimaradt a programból. Mire azonban az év májusában átértek Japánba, majd júniusban Európába, nem volt kérdés, hogy az újjáalakulás igazi sikersztori a legkövérebb fajtából: az amerikai turné elképesztő bevételeket hozott, ezen a téren egyedül Bruce Springsteen Born In The USA körútjának eredményei tudták megelőzni az Egyesült Államokban abban az évben.

Európában szintén hatalmas, több tízezres tömegek várták őket minden állomáson, bár az amerikaival szemben az itteni menetrend egy cseppet sem volt zsúfolt. Összesen tizenhat bulit adtak a szóban forgó egy hónap során, a brit rajongókat pedig elég alaposan sikerült is magukra haragítaniuk, hogy ebből mindössze egyet játszottak hazájukban – igaz, azt 1985. június 22-én, a knebworth-i fesztivál headlinereként. Státuszukat jól mutatta, hogy itt még a karrierje csúcspontján álló Scorpions és a szintén hatalmas lemezeladó Meat Loaf is csak bemelegítőként játszhatott előttük a több mint 80 ezer fős közönség előtt. Az album ekkorra három sikerdalt is fialt a címadóval, a Nobody's Home-mal és a Knocking At Your Back Doorral. Ezek közül utóbbi érte el a legjobb listás helyezéseket, és különösen az Egyesült Államokban bizonyult roppant népszerűnek, amit igazság szerint fel nem foghatok, hiszen Amerikában ekkoriban már javában tombolt a PMRC cenzorszervezet, akik sorra állították pellengérre a hard rock csapatokat. Rejtély, miként siklottak át a dalszöveg fölött, ez a nóta ugyanis állítom, hogy szexistább, mint mondjuk a korszak első számú botrányhimnusza, a W.A.S.P. Animalje. Gillan persze nem üvölti azt hisztérikus hangon, hogy „I fuck like a beast", de ettől még a lényeg eléggé kézzelfogható...

A Deep Purple végül úgy zárta le a Perfect Strangers kört, hogy bebizonyították: zeneileg bőven van mit mondaniuk zeneileg a '80-as években is, és ez a közönséget is igencsak érdekli. Az album gyakorlatilag a csapat utolsó olyan produkciója, amit közmegegyezéses klasszikusnak tekinthetünk, és egyben a Deep Purple fennállásának egyik legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa is: a megjelenésétől számított egy év alatt több mint 4 millióan vásárolták meg világszerte. Más kérdés, hogy a csapatban ezután ismét fellángoltak a személyi ellentétek, és a folytatás, az 1987 januárjában kiadott The House Of Blue Light már nagyrészt nélkülözte azt a tüzet, ami a Perfect Strangerst fűtötte. Mire pedig a végre Magyarországot is elért turné befejeződött, Blackmore és Gillan ismét nem voltak képesek tovább egy légtérben megmaradni, ami végül az énekes távozásához és Joe Lynn Turner átmeneti csatasorba állításához vezetett.

Megoszlanak a vélemények róla, hogy melyik a legjobb Deep Purple album. A korai '70-es évek klasszikusait nyilván nehéz überelni, a Perfect Strangers pedig többek között pont azért sikerült ennyire meggyőzően a maga idejében, mert meg sem próbálták görcsösen felülütni vagy modernizálni saját magukat. Egyszerűen csak görcsmentesen hozták rajta mindazt, amiről híresek voltak, de mindezt már az új évtized dinamikájával átitatva. Nem merném kijelenteni, hogy ez az abszolút kedvenc lemezem tőlük, de ha mondjuk három favoritot kellene megneveznem, biztosan ez lenne közülük az egyik mondjuk az In Rock és a Burn mellett. Nincs rajta annyi klasszikus darab, mint a '70-es évek albumain, nem is olyan forradalmi, mint azok, de egységesen magas színvonalú, kiegyensúlyozott és roppant hangulatos anyag – olyan, amit bármikor jól esik hallgatni.