Shock!

Ritkán ugrom, ha interjúlehetőségről van szó, de úgy látszik, e téren nem tartozom a szerencsés csillagzat alatt születettek közé. Tavaly a Europe-ot az utolsó pillanatban lemondta (na nem a zenekar, hanem) a szervező, az idei év nagy csalódása pedig az, hogy a Purple kiadója akkorra adott időpontot, amikor éppen nyaralni mentünk. Ráadásul, mint utólag kiderült, egy rendkívül jó fej Ian Gillan volt az alany.

Na mindegy, ha jobban belegondolok, úgyse tudtam volna két értelmes mondatot kinyögni, elvégre mégiscsak az egyik legnagyobb (ha nem A) legnagyobb rockzenekar legklasszikusabb énekese ő, kisebb-nagyobb megszakításokkal immár 36 esztendeje! Mégis mi a fenét kérdezzek tőle? Hogy áll anyagilag (Money Talks)? Megnézi-e a csajokat az utcán (Girls Like That)? Netán révedjünk a múltba, ezeréves tagcseréken csámcsogva (Wrong Man)? Ecseteljük, milyen fantasztikus érzés is lemerülni a víz alá (Rapture Of The Deep) - vagy lehet, hogy éppen az ellenkezője lenne igaz és nem is olyan felemelő élmény (Clearly Quite Absurd)? Akárhogy is, ha már felvettük a beszélgetés fonalát, akkor ne is zökkenjünk ki (Don't Let Go), hanem egyik frappáns kérdés kövesse a másikat (Back To Back), és lehetőleg ne nagyon keserítsük el kölcsönösen egymást elcseszett világunk dolgain rágódva (Kiss Tomorrow Goodbye). Mondjuk, az is érdekelt volna, hogyan vélekedik Gillan mester a mai, elszürkült, eligénytelenedett könnyűzenei életről (MTV) - bár a véleménye külön rákérdezés nélkül is sejthető (Junkyard Blues). Hát persze, hiszen sokat látott nagy öregként Ian elmondhatja: "az ő idejében" még minden más volt (Before Time Began): akkor még az igényesség, profizmus, virtuozitás volt divat.

Mindehhez azonban nem egy rideg, szűkre szabott idejű telefonos interjú lenne az ideális, hanem egy nagyvárosi felhőkarcoló teraszán, netán egy vidéki tanya verandáján folytatott észosztós eszmecsere éjféltájt, kellemesen besörözve. Gillan mester ellazultan anekdotázhatna három és fél évtized terméséből, közben pedig szólhatna az új Deep Purple album, hiszen mégiscsak annak dalai szolgálnak beszélgetésünk apropójaként. Igaz, 2005-ben nemigen megfogalmazható, mit is vár az ember egy új Deep Purple lemeztől. Radikális újdonságot már nyilván nem. Bármikor meghallgatható, kellemes, jellegzetes rockzenét viszont igen. Tele apró finomságokkal és olyan hangszeres játékkal, amelyről fél másodperc után rávágja a vájtfülű hallgató, hogy "igen, ezek ŐK!" Ha pedig megvolt a nagy felismerés, nem lehet nem rámondani, hogy bitang jó! Ian Paice tempói, ritmusai; Steve Morse szólói kapásból zseniálisak! Don Airey Hammond-játéka sem kevésbé lüktető, mint legutóbb és ha másfajta billentyűkhöz nyúl, azt sem nagyon lehet ámulat nélkül hallgatni. Roger Glover ezúttal sem mászik az arcunkba agyontorzított vagy csattogó bőgővel, de nem is kell, ez nem az a csapat.

Gillant pedig sok kritika éri hangjának megkopása miatt, de azt is meg kell értenünk, hogy 60 évesen már nem várhatja tőle senki a Child In Time vagy akár a Toolbox lemez sikolyait - azonban egy szó, mint száz, dallamérzéke több évtized iszonyú hangszálkínzás után is ugyanolyan, mint régen. Mindezen összetevőknek köszönhetően tehát ismét egy nagyon jó lemez született a Purple műhelyben, amelyről remélem, élőben is felcsendül majd minél több, akár a februárban várható koncerten, akár a Cry Free fellépéseken!

Ami miatt igazán jó az utóbbi 9 év Purple lemezeit hallgatni, az a felismerés, hogy a tényleg bámulatos hangszeres tudás mellett az öreg rókák rutinja, gondtalansága, életigenlése, valamint a zene szeretete és az együtt muzsikálás végtelen öröme egyszerűen árad, ömlik a zenéből. A Purpendicular - de egész pontosan Blackmore távozása - óta hihetetlenül felszabadultan zenélnek az öregfiúk mind lemezen, mind koncerten, ezért van az, hogy a korábban nem annyira kedvelt Abandonnal is megbarátkoztam végül; illetve, hogy egyszerűen nem lehet megunni azt a töméntelen mennyiségű koncertlemezt és dvd-t, ami folyamatosan megjelenik tőlük. Szeretem én a Battle albumot is, de tény, hogy ott sokkal inkább hallatszik a görcsösség, mint az újabb műveken, és ez elsősorban nyilván Morse érdeme, akinek csatlakozásával vérátömlesztésen esett át a csapat. Amikor az ő játékát hallgatom a Purple-ben, mindig megfogadom, hogy most már aztán tényleg megismerkedem a bíbor idők előtti munkásságával. Talán ezúttal tényleg rászánom magam. Az mindenesetre biztos, hogy a Deep Purple munkásságába bármelyik korszaknál érdemes bekapcsolódni - örök szerelem lesz belőle!